Az „elmében lezajló alakulások” kifejezés alatt értendők az összes gondolkozásbeli, érzésbeli, stb. folyamatok, vagyis mindazok az örvénylések, amelyek az elmében mennek végbe.

A Lélek – mint szemlélő – látszólag felveszi ezek alakját, színét; látszólag a Természetben lakozik. Ebben nyilvánul meg az egyéni lét.
Az elmét a Lélek világossága hatja át, illetőleg a Lélek Valósága – mint világosság – tükröződik az elmében. E tükröződésben az elmebeli alakulások „árnyéka” (tükörképe, csháyá) látszólag a Lélekre is visszavetődik. Természetbeli, tényleges tükröződés (bimba, pratibimba) pedig csak úgy jöhet létre, ha mind az eredeti, mind a tükörkép egymással alakilag, valamint színben megegyezik.
Az öntudat világossága ilyenformán azonosítja magát az elmével, illetőleg az elmében lezajló alakulásokkal, a mindenkori „belső világgal”, az énnel. Az öntudat mélyén pedig mindenkor a Lélek a tulajdonképpeni szemlélő, a megismerő. Mintegy a Lélek azonosítja tehát magát a káprázatokkal. Ebben áll a „nem-tudás” ténye.
A Lélek – mint szemlélő – csak akkor marad meg „saját mivoltában”, amikor nincs, amit szemléljen, vagyis amikor az elmében lezajló alakulások megszűnése folytán nem marad fenn semmi, ami tükröződjék. A tükröződés látszatának a megszűnése: megszünteti egyben a kapcsolatot, a nem-tudást is. A kapcsolat megszűnése pedig egyértelmű az elkülönüléssel.
A 3. aforizma az elkülönülés valóságára vonatkozik.

Minden elmebeli alakulás (örvénylés) ugyanis: vagy szándékosan, valamely akarat-hatásra jön létre (erőltetetten), vagy pedig önkénytelenül támad (nem erőltetetten),
Minden szándékosan indított alakulás: önös cselekvés, mely tehát lökést, lendületet ad a sorsnak, és így szenvedésekhez vezet. Az önkénytelen alakulások azonban nélkülözik az önös cselekvés tényét; azokban csupán a sors cselekszik, és ennélfogva – a sors feszültségeinek a kiegyenlítődései folytán – a szenvedések csökkenéséhez vezetnek.
Az aforizma szövegében lévő „erőltetett” szó tehát egyben „szenvedéssel-teljest” is jelent. A „nem erőltetett” viszont ennek az ellentéte.
Az alakulások öt faját (féleségét) a 6. aforizma sorolja fel.

Igaz tanúbizonyságok: a helyes megismeréshez eljutott emberek (bölcsek, tanítómesterek) tanúságtételei.

Vélekedési támasz: egyrészt az elme megfelelő, tudatos beállítottsága, másrészt a vélekedés kitűzött tárgya is. Az alvás alakulásánál – az álmodásnál – ez mindkettő hiányzik.
Maga az „alátámasztás” pedig = az elme aktivitása, helyesebben a tudat aktivitásában rejlő hajtó-erő megnyilvánulása.
(Az alátámasztás mibenlétének ismertetését lásd a II. kötet 101-102. oldalán!)

Az emlékké vált hajlandóságok (szamszkárák) természetszerűleg fennmaradnak az egyéni ösztönvilágban.
Minthogy pedig valamennyi emlék – mint hajlandóság – újra felmerülhet a megnyilvánulás határvonalán, – azért az emlékek fennmaradásának a puszta tényében már bennerejlik a voltaképpeni emlékezés is.
A 7-11. aforizmában ismertetett ötféle alakulás voltaképpen háromra vezethető vissza: az emlékezésre, továbbá az ezzel összefüggő helyes megismerésre, illetőleg a képzeletműködésre.
A 13. ábra szemlélteti az elmebeli alakulások összefüggését.
A téves megismerés és az alvás: összetett alakulásoz. A helyes megismerés és a képzeletműködés együttes hatásának eredője: a téves megismerés.
Az emlékezés és a képzeletműködés együttes hatásának eredője: az alvás (álmodás).
A téves megismerés voltaképpen nem egyéb, mint a képzeletműködés által eltérített helyes megismerés.
A képzeletműködés a karakter funkciója. Ezért a téves megismerés az elmeműködésben mindenkor az önösség színezetét viseli magán, illetőleg mint önösség nyilvánul meg. Mindaddig tehát, míg az elmében lezajló alakulásokban a karakter funkciója is bennerejlik és résztvesz, minden megismerés téves: hamis meggyőződés, hamis tudás.
A képzeletműködés: a Természet káprázatának (máyának) az a törekvése (dinamikus, vagyis erő-megnyilvánulása), hogy minél messzebbre távolodva – az imaginárius síkon – a valóságtól, kialakítsa, fenntartsa és mintegy bebiztosítsa önmaga látszat-létét, a Lélek abszolút-voltával szemben.
A képzeletműködés a karakternek az az eszköze, mellyel – egy-egy születés, egy-egy élet folyamán – a karakter az én-tudat látszatát igyekszik biztosítani.
Ha a képzeletműködés nem a helyes-megismerést, hanem az emlékezést befolyásolja – a maga dinamikus, dramatizáló törekvésével, – akkor, miként a téves megismerést, az álmodást hozza létre, e befolyás eredőjeként.
A yoga ilyenformán az elmeműködést végeredményben három funkcióra vezeti vissza; ezek:
1. az asszociáció (emlékezés),
2. a kombináció (dinamikus képzeletműködés),
3. a megértés (felfogó-, helyes megismerés).
(Az ébren-álmodásra vonatkozólag lásd a II. kötet 102. oldalán mondottakat.)

A 13. ábra koordináta-rendszere a tengelyek pozitív és negatív irányait tünteti fel.
Az emlékezés – minthogy lényege a szamszkárák ösztönvilágbeli, fényleges felhalmozódásában áll – mindenkor pozitív értéket képvisel. Ezzel szemben a helyes-megismerés – mely keletkezésekor az emlékezésből indul ki, és megszűntekor ugyancsak az emlékezésbe tér vissza – az emlékezéssel ellentétes irányú (negatív), de azonos tengelyen ábrázolható alakulás. A képzeletműködés: az 0 pontban a helyes-megismerés és emlékezés tengelyére merőleges – imaginárius – síkban fejti ki hatását. Minthogy viszont a képzeletműködés is lehet építő, vagy romboló hatású, azért éppúgy meg kell, hogy legyen a pozitív és negatív iránya. Stb.

A helyes elmélyedés szükséges előfeltétele e kettő. Míg a vágynélküliség a káros szamszkárák háttérbe-szorítását, megnyilvánulásaik megszüntetését jelenti, addig a gyakorlás az elmélyedéshez szükséges szamszkárák életrekeltését, jelenvalóvá-válását célozza.

Lásd a II. kötet 157. oldalán elmondottakat.

Bár a Lélek nem ismerhető meg, mégis az a tudás, az a megismerés, mely elérkezett odáig, hogy meg tudja különböztetni a Lelket mindattól, ami nem a Lélek: a Lelket illető megismerésnek tekinthető.
A vágynélküliség (mely egyértelmű az egyidejű gondnélküliséggel is) az elme tökéletes mozdulatlanságának, közömbösségének – ösztönzésektől mentes voltának – az elérését jelenti a yoga gyakorlatában.
A vágynélküliség felé vezető út egyes fokozatai, a számkhya-yoga szerint: 1. viparyaya = hamis tudás, önösség, 2. asakti = krizis (tehetetlenség, valamire képtelenség), 3. tusti = egyensúlyba jutás, kiegyensúlyozottság, 4. sziddhi = tökéletesség (megkülönböztetni tudás, megkülönböztetés)⁴
A Természet három alkotórésze iránt érzett szomjúság megszűnése egyértelmű a lét-szomj – az életvágy, az életösztön – megszűnésével.

A tárgyi elmeműködés, annak megszüntetése, az elvont elmeműködés és annak megszüntetése, együttesen: dháraná állapotához vezet, az elme összpontosított megrögzítéséhez.
A boldogság formája: dhyánával, a folyamatosan végbemenő, szubtilis megismerő-megfigyelés állapotával kapcsolatos.
A létérzetnek (a személytelen én-tudatnak) az újból való – átmenete, – felmerülése pedig: szamádhi állapotának a kialakulását és megvalósulását eredményezi.
(A tárgyi és elvont elmeműködést illetőleg lásd a III.143. oldalon, a boldogságot illetőleg a III.153. oldalon, a felmerülő létérzetet illetőleg pedig a III.160. oldalon elmondottakat!)

A másfajta (aszampradnyáta) elmélyedés.
Az önmagukban megmaradó szamszkárák: a sors még folyamatban lévő hullámaiban rejlenek. Ezek a számszkárák – vagyis a sors folyamatban lévő hullámai – okozzák a megváltott yogi öntudatának az anyagvilágba való visszatérését: az elmélyedésből való felébredést. Egyébként nincs szerepük a „másfajta” elmélyedésben, tehát valóban csak önmagukban maradnak meg.
(Lásd a III. 181-183. oldalon.)

A test-nélkül-valók, illetőleg az ősanyaggal eggyéváltak mibenlétére nézve lásd a II. kötet 275-276. oldalán mondottakat.
Minthogy az ősanyaggal eggyéváltak függetlenek a léttől, azért minden elmélyedési (befelé-fordulási) törekvésük közvetlenül a „másfajta” elmélyedésre irányulhat csupán.

Az elmélyedés teljes megvalósulásához szükséges:
1. a magasabbrendű iránt való odaadás, vagyis a hit (sraddhá), a Lélek Valóságába és a kitűzött cél elérhetőségébe vetett bizalom,
2. az erőfeszítés, mely az elme összpontosított megrögzítésére irányul, vagyis dháraná állapotának a megvalósulása,
3. az emlékezni-tudás, vagyis dhyána állapota, (dhyána ugyanis szamszkárák megfigyeléséből, szamszkárák áramlásának az átéléséből áll; a szamszkárák pedig emlékek; dhyána maga tehát alapjában véve nem más, mint emlékezni-tudás),
4. maga az elmélyedés, vagyis szamádhi állapota,
5. végül a tökéletes-megismerés (pradnyá), mely szamádhi kialakulását követi.
A „másik” (aszampradnyáta) elmélyedés csak mindezek után érhető el, csak mindezeket követően valósítható meg! (Kivételt képez, az I. 23. aforizma szerint, a bhakti-yoga útja.)

Lásd a III. 182. oldalon.

Az Isten iránt való odaadás: a szeretet, a bhakti-yoga útja.

A rajtunk kívülálló élőlények, valamint a rajtunk kívülálló Természet középpontjában álló – tehát tőlünk ,különvaló” – Lélek: ISVARA.
Ez a meghatározás csak az Abszolútum fogalmáig fel nem emelkedett szemléletre vonatkozik.
Minthogy Abszolút Középpont nincs több, hanem csak egy van, azért ÍSVARA – valójában – maga az ABSZOLÚTUM.
Csupán az egyénben tükröződő ABSZOLÚTUM, vagyis az egyéni-lélek áll kapcsolatban a Természetben rejlő ösztönzésekkel (a nem-tudással, a létérzettel, a vágyódással, az idegenkedéssel és az életösztönnel⁵), magát az egyetemes LELKET ezek nem érintik.
Az aforizma további állításai önként következnek ebből.
Az ösztönzések kapcsán ugyanis az életben cselekvés fakad. A cselekedetek – az okság törvénye szerint – következményekkel járók, gyümölcsöt hozóak. A cselekedetek, illetve következményeik szubtilis visszahatásai: felépítik a karaktert. A karakter kihatással van az ösztönzésekből fakadó cselekedetekre, ezek a cselekedetek is meghozzák gyümölcsüket, szubtilis visszahatásaik tovább építik a karaktert, ez újabb cselekedetekre van hatással... – és így tovább, az anyagvilágbeli örök körforgásban.
Mindez azonban nem érinti a LELKET, az ABSZOLÚTUMOT.

T. i. az ABSZOLÚTUMBAN.

A legrégibb mesterek (guruk) is csak a LÉLEK (Isten) hatására megnyilatkozó szamszkárákból, a szamszkárák végtelen összességéből meríthettek tudást. (Vesd össze: „Semmi új sincs a nap alatt”; Préd. I. 9.)

Pranava = AUM.
Vesd össze az evangéliumi „Ige” (verbum, logosz) fogalmával.
(Lásd továbbá a II. kötet 286. oldalán mondottakat.)

Az „AUM” szóban ugyanis mind a Lélek, mind a mindenség fogalma bennerejlik.
(Lásd a II. kötet 286. oldalán és e 111. kötet 268. oldalán mondottakat.)

A befelé forduló helyes megismerés tehát ilyenformán az akadályok felmerülésének a megelőzésére vezet.
(Avval az állítással, hogy az Isten-jelkép ismétlése és teljes szemlélettel való átélése a helyes megismerésre és egyben a külső akadályok megszűnésére, elkerülésére vezet – lényegében megegyezik a nyugati Christian Science elve is.)

Eltérítés alatt az elme többfelé-, illetve sokfelé-térítése értendő.
A betegség: a test tökéletlensége; a korlátoltság: a tudat tökéletlensége; a kételkedés: az altudat tökéletlensége.
Az elmében lezajló ötféle alakulással kapcsolatban pedig (lásd az I. 6. aforizmát): a gondatlan megfigyelés = hiba az emlékezés terén; a restség = az alvással rokontermészetű hiba; az élvezetvágy = a képzeletműködés eredménye; a hamis fogalmak = rokontermészetűek a téves megismeréssel; a bizonyosság meg nem találása (t. i. a biztonságos, sálár; talaj meg nem találása, a helyes megismerési alap elveszítése, hiánya) pedig hiba a helyes megismerés terén. Az állhatatlanság viszont – az egész elmének hibája.
A felsorolt akadályok voltaképpen a Természet rendjének akadályai.
(Lásd a II. kötet 212. oldalán.)

Az akadályok következményei ugyanis az egyéni éntudattal függnek össze.
Következményeik megnyilvánulnak elsősorban is egy én-tudatbeli ellentétpár: a levertség és az azt kiegyensúlyozni törekvő nyugtalanság alakjában. A levertség pedig, az én szempontjából, mindenkor belélekzést, vagyis csökkentértékűsége, fogyatékossági érzést jelent, a nyugtalanság viszont a kilélekzés, vagyis az érvényesülési törekvés, az érvényesőlés formájában nyilvánul meg.
(Lásd a 11. kötet 212. oldalán is.)

Akár az ember énje mögött rejtőző, legbensőbb középpontját, vagyis az ABSZOLÚTUMOT értjük az „egyetlen valóság” kifejezésen, – akár pedig úgy értelmezzük az aforizma szövegét, hogy a szemléletnek tetszésszerinti, de egyetlen tárgyra irányított, teljes mértékű összpontosítását fejezi ki.

(Lásd az I. kötet 190. oldalán és a II. kötet 133. oldalán mondottakat !)

Az elme tisztultságához (eszményi állapotához) az érvényesőlés „visszatartása”, vagyis az érvényesőlésről való lemondás is vezethet. Lemondani azonban csakis sikerről lehet (a sikertelenségről való lemondásnak nincs pozitív értelme), ezért a lemondás – a „lélekzés visszatartása” – csakis a kilélekzés (érvényesülés) fázisát követően valósítható meg.
A belélekzés, vagyis a fogyatékosság átérzésének a fázisában az elme természetszerűleg nem találhat nyugvópontot.
(Lásd a IL kötet 62. oldalán mondottakat is.)

Annyi, mint: tárgyi elmeműködés. A dháraná állapotának megvalósításához vezető első lépés. Lásd a IL kötet 262. oldalán.

A tárgyi elmeműködés megszüntetése. A dháraná állapotához vezető második lépés.

Lásd a 11. kötet 262. oldalán.

Annyi, mint: elvont elmeműködés. A dháraná állapotához vezető harmadik lépés. Lásd a II. kötet 262. oldalán.

Az elvont elmeműködés megszüntetése: a dháraná állapotának megvalósítására vezető negyedik és egyben utolsó lépés. Az elvont elmeműködés megszüntetésének állapotát azonban az álom és alvás ismerete kell, hogy alátámassza, különben az elvont elmeműködés megszüntetésével álomelemek merülnek fel a tudatban – az öntudat lebillen a megnyilvánulás határvonaláról az álomvilág felé – és az elme az alvás állapotába jut, a helyett, hogy valóban megvalósulna dháraná állapota.
Lásd az I. kötet 246-247., a II. kötet 262., valamint ugyancsak a II. kötet 265. oldalán, végül a III. kötet VI. fejezetében.

Ez – dháranát követően – dhyána állapota. Lásd a III. kötet VI. fejezetében.
A 33-39. aforizmák az elme eszményi állapotának a megvalósítását tárgyalják.

Ennek = t. i. a dhyána állapotabeli megismerő-megfigyelésnek.

Ez szamádhi állapota.
(Vesd össze a III. kötet 169. oldalán mondottakkal.)

Ez az aforizma a tárgyi elmeműködés mibenlétét határozza meg.
A szó célzatossága annyi, mint: a szó értelme, jelentése, vonatkozása. A szóból és annak célzatosságából származó ismeret pedig nem egyéb, mint a szó értelmével, jelentésével és vonatkozásával kapcsolatos asszociációk és összehasonlítások összessége. Mindezt megzavarja a képzeletműködés – vagyis a kombináció – a karakter funkciója.

Ez az aforizma a dháranához vezető második lépés mibenlétét magyarázza.
Az emlékezés megtisztulása, illetőleg megszűnése: az asszociációk és összehasonlítások megszűnését jelenti. Ekkor az elmeműködés tárgyául kitűzött gondolat, helyesebben e gondolat értelme – tökéletes nyugalomban – a tudat „csöndjében” tündöklik tovább.

Ez az aforizma a dháranához vezető harmadik és negyedik lépést magyarázza.
Az elvont elmeműkődén tárgyai csupán elvont fogalmak.
Éppúgy azonban, mint ahogy a tárgyi, az elvont elmeműködés is komplex állapot, vagyis: valós és imaginárius (képzeletműködésbeli) hatások összessége. A tárgyi és az elvont elmeműködés megszüntetése pedig: az imaginárius hatások kizárása (kiküszöbölése) után fennmaradó pozitív állapot.

Az elmeműködés a Természet legszubtilisabb körére, tehát az ősanyagra is irányulhat, – magát a Lelket (az ABSZOLÚTUMOT) azonban nem érintheti.

A „maggal bíró elmélyedés”, melynek magva: a Természet valamely szamszkárája.

Az „eszményi állapotot” kifejező szanszkrit Araszáda szó: „malaszt”, „kegyelem” szavakkal is fordítható.

A tökéletes-megismerésnek más a tárgyköre: ugyanis magukra a szamszkárákra irányul, nem pedig megnyilvánulásaikra. Célja pedig a szamszkáráknak és a Természetnek a közvetlen megismerése, minden anyagi elemtől függetlenül.

Lásd a III. kötet 181. oldalán.

Ezáltal ugyanis az elmélyedés maga is megszűnik és helyet ad a „másfajta” elmélyedésnek.

Patandzsali kétféle yogát különböztet meg: 1. a tulajdonképpeni yogát, melynek tere az elmélyedés, 2. a mindennapi élet yogáját, mely a cselekedetek terére vonatkozik.
ónmegtagadás (tapasz) annyi, mint: az én vágyainak és idegenkedéseinek leküzdése, a cselekedetekben az én háttérbe-szorítása, megtagadása (felfokozva: aszkézis).
önnevelés (szvádhyáya): valamely istenségnek eszményképül való választása és a választott istenséghez (eszményhez) való hasonlatosságra törekvés, az eszményképnek ismételt elképzelése, tanulmányozása, utánzása által. Egyben „önképzés” is: a Védák, a Szent Könyvek tanulmányozása, a bölcsesség megszerzésére irányuló törekvés révén. De ,önmegismerés” is: az eszményképpel való szüntelen összehasonlítás következményeképpen (többnyire segédeszközül alkalmazott mantrák – imák, mondások, igék – ismétlése mellett, melyek voltaképpen a tökéletesség elérésére irányuló – autoszuggesztiv – hatások felkeltésére szolgálnak).
ISVARA iránt való odaadás (pranidhána): az egyén minden javának, birtokának felajánlása Istennek; az egyéni „világközéppontnak” Istenbe való helyezése.
Vesd össze az akarat-bölcseség-szeretet hármasságával. Az önmegtagadásban az akarat szerepe jut érvényre, az önnevelésben a bölcsességé, az odaadásban pedig a szereteté. Az akarat yogája: a karma-yoga. A bölcsesség yogája: a dnyána-yoga. A szeretet yogája pedig: a bhakti-yoga.
(Lásd az I. fejezetben.)

(Lásd az I. kötet VII. fejezetében.)

Lappangóak, vagy kibontakozóak akkor, amikor „nem erőltetettek”. Elnyomottak, vagy fölgerjesztettek pedig, amikor „erőltetettek”. (Vesd össze az 1. 5. aforizmával.)
Végeredményben mindig a nem-tudás talajából fakadnak.
(Lásd az 1. kötet 158. oldalán.)

A nem-tudás: megkülönböztetni nem tudás. Pozitív állapot, mely nem a tudás puszta hiányával egyenlő. (Téves tudás, rosszul-tudás, stb.)
A nem-tudás annyi, mint: a manifesztálódott Természetet örökkévalónak, az érdekkel bíró cselekedeteket tisztáknak (vagyis kötöttségtől menteseknek), a létet (az életet) örömtelinek, az ént (a személyiséget, a belső-ént és az énségi-szikrát) pedig a Léleknek hinni, tekinteni.

Szemlélő: a Lélek. Szemlélő-szerv: lehet minden egyes egyéni megnyilvánulási-tényező.
A létérzet: az én-érzésnek, az én-tudatnak az alapja.

A „tudott dolgokon” a szerzett ismereteket, az „elért dolgokon” pedig az elért sikereket értjük.
A mindezekhez való, én-fenntartó ragaszkodás voltaképpen: zsugorodás, belélekzés. Atkaroló, őrző, a külvilág támadásaival szemben védekező, visszahúzódó, visszavonuló törekvés.
Az én folytonossága viszont nem tartható fenn másként, csakis a folytonos tapasztalatkeresés révén. Ezért az életösztön újabb kilélekzéshez, tapasztalat-kereséshez vezet.
(Lásd az I. kötet 159. oldalán.)

Az ösztönzések akkor szubtilisak, amikor az elmében csak lappangóan – vagyis altudatbeli hajlandóságok mivoltában vannak jelen, és az elmében lezajló alakulásokban nem nyilvánulnak meg.
Visszahúzódásra a „tilalmak” gyakorlása által kényszeríthetők. (II. 32.)

Amikor az ösztönzések – mint feszültségek – megnyilvánulnak az elmében (az elme alakulásaiban), akkor dhyána – vagyis a szamszkárák áramlásának szubtilis, megismerő megfigyelése – révén az egyensúly magában az ösztönvilágban (buddhi területén) állítható helyre, a cselekedetek megkerülésével. Az ösztönzéseknek a cselekedetekkel kapcsolatos megnyilvánulásai tehát természetszerűleg megszűnnek.

A látható élet: a megnyilvánult Természet világa. Az egyén szempontjából: a külső világ, beleértve a test, a személyiség és a tudat tényezőit.
A nem-látható élet: a Természet megnyilvánulási határvonalán rejlő altudatnak az élete; az ösztönvilág és a karakter kapcsolatáé.
Adrista (nem-látható) – a yoga irodalomban – mint karma szinonimája is használatos, amikor is sorsot jelent. A cselekedetek szubtilis visszahatásai ugyanis – az ösztönvilágban felhalmozódott emlékek lévén – az egyén altudatbeli (adrista: nem-látható) életének, tehát végeredményben az egyén mindenkori sorsának irányítói is.

A cselekvések gyümölcsei: együttvéve, az összes életkörülmények.
A „születés kapcsán elfoglalt helyzet” egyébként magában foglalja: a fajiság, nemzetiség, társadalmi és családi helyzet, nemiség, rang, stb. körülményeit, mindazokat a körülményeket, melyek a születés kapcsán adódnak.
A „születés kapcsán elfoglalt helyzet”: dharmikus alakulás.
Az „élet”: jelleg-alakulás.
A „tapasztalás”: állapot-alakulás.

Tiszta = annyi, mint érdektelen, érdek nélkül való. Tisztátalan pedig, mint az előbbinek az ellentéte: érdekkel bíró, önös.

Arra nézve, hogy az öröm és a fájdalom egyképpen szenvedést okoz, lásd az I. kötet 203. oldalán elmondottakat.
A Természet három alkotórészének szabad alakulása: a Természet rendje, a megnyilatkozó dharma.
Minden öröm, mely vágyódást támaszt, és minden fájdalom, mely idegenkedést kelt, egyaránt a Természet rendjének a megzavarójává válik.
(A Künkel-féle ,Vitale Dialektik” ugyancsak nem más, mint a megzavart dharmának oszcilláló egymásrahatásokban megnyilvánuló egyensúlyra törekvése az életben.)

(Vesd össze Buddha tanításával a „szenvedés megszüntetéséről.”)

A Lélek és a Természet között fennálló kapcsolat: az énségi-szikra, illetve az egyén.
Ez a kapcsolat az újraszületések sorozatának (a létnek és így a szenvedésnek is) a ható-oka.

Elemek: a tapasztalható világ.
Képességek: a tapasztalás világa (az érző- és a cselekvő-képességek világa).
A világosság, a tevékenykedés és a merevség: a szimbólumok három arculata (értelem, erő és anyag).
A tapasztalás és a felszabadulás: nem a Léleknek, hanem a Természetnek a célja, rendeltetése.

A négy kategóriát lásd a III. kötet 82-83. oldalán.

Vesd össze az I. 3-4. és a IV. 21. aforizmákkal.

Ha nem volna szemlélő, a szemlélés tárgya nem is létezhetnék. Ha tehát nem volna Lélek, nem lehetne Természet sem, mely utóbbi a Lélek számára szolgál (t. i. szemlélés tárgyául).

Bár az elkülönülésben megszűnik a Természet (az elkülönült egyéni-lélek számára), mégsem szűnik meg azokkal az egyéni-lelkekkel való vonatkozásaiban, amelyek még nem érték el az elkülönülést.

A szemlélés-tárgya: a Természet. Ura: a Lélek.
A két erő kibontakozása: máyá, a kozmikus illúzió; a megismerhetőség és a megismerés.

Lásd az I. kötet 119. oldalán mondottakat.
A nem-tudás puszta hiánya egyértelmű a kapcsolat „hiányával”, nem-létével. A kapcsolat megszüntetése azonban csakis pozitív módon, a tudás megvalósítása révén lehetséges.

Vesd össze az előbbi aforizmával és annak jegyzetével.

A megkülönböztetés hét fokozata:
1. a testnek az anyagtól, 2. a személyiségnek a testtől, 3. a tudatnak a személyiségtől, 4. a belső-énnek a tudattól, 5. az altadatnak a belső-éntől, 6. az énségi-szikrának az altadattól és 7. a Léleknek az énségi-szikrától való megkülönböztetése.
A szüntelen megkülönböztetni-tudás nem egyéb, mint az összes azonosítások (téves megismerések) megszüntetése, minden síkon és minden értelemben.

A megismerés világossága (a tökéletes-megismerés) a megkülönböztetni-tudás legfelsőbb fokához vezet; a megkülönböztetni-tudás pedig – végső fokon – a tökéletes-megismeréshez!
A tisztátalanságok megszüntetése: az egyéni (személyes, önös) érdekek és vonatkozások megszüntetésével egyértelmű.

A „tilalmak”.
(Lásd az I. kötet VIII. fejezetében.)

Az ártás a testtel kapcsolatos, a hazugság a személyiséggel, a lopás a tudattal, a paráználkodás a belső-énnel, az egyéni-tulajdonul-kívánás pedig az altudattal.
Ártani ugyanis nem lehet, ha nincs test (ami ártson, vagy aminek ártsanak). Hazudni nem lehet, ha abban nem vesz részt a személyiség, (amelynek érdekét szolgálja a hazugság). Lopni nem lehet „tudattalanul”, (öntudatlanul). Paráználkodni nem lehet a belső-én részvétele nélkül, (minthogy a nemi vágyak a belső-énből fakadnak)⁸ Egyéni tulajdonul kívánni valamit pedig nem lehet, ha a megkívánásban, a ragaszkodásban, vagy a sóvárgásban nincs része az altudatnak, (az ösztönzések révén).
A tilalmak megtartása tehát az egész megnyilvánuló anyagvilágra (a 7. ábrán a Természet II, III. és IV. körére) egyaránt kihat.

A „követelmények”.
Tisztának a yoga azt nevezi, ami semmivel sem kevert, semmivel sem összevegyült. Tisztaság tehát: érdek-nélküliség, kötöttségtől mentesség.
Az öt „követelmény” összefüggését az öt „tilalommal” lásd az I. kötet VIII. fejezetében.
Niyama öt eleme: párhuzamos ellentéte és kiegészítője yama öt elemének. (A követelmények a tilalmak ellentétei.)

,,Ártani, stb.” = ártani, hazudni, lopni, paráználkodni és egyéni tulajdonul kívánni valamit. (II. 30.)

A gondolatok fokozat szempontjából lehetnek: megtűrtek, felindítottak, vagy végbevittek. Eredet szempontjából lehetnek: az elme három tényezőjével kapcsolatosak (gondolkozó-készség, karakter és egyéni-ösztönvilág).
A gondolatok: elvakultság következményei a gondolkozó-készség funkcióiban, (a gondolkozó-készségben az anyag, a sötétség uralkodik), indulatok következményei a karakter funkciói révén, (a karakterben az erő, a dinamizmus uralkodik), vagy sóvárgás következményei az ösztönvilág funkcióiban, (sóvárgás ugyanis csupán ösztönzések révén jöhet létre, közvetlenül az egyéni ösztönvilág funkcióiban, melyekben egyébként az értelem uralkodik).
Az anyag sajátsága az elvakultság. Az erő sajátsága az indulat. A világosság sajátsága pedig minden közvetlen ösztön-megnyilvánulás (pld. sóvárgás).
Az elmében lezajló ötféle alakulás (I. 6.) mindegyike kapcsolódhatik az ötféle ösztönzés (11. 3.) valamelyikével, cselekvési fokozat szempontjából pedig lehet megtűrt, felindított, vagy végbevitt, továbbá anyaggal, erővel, vagy értelemmel kapcsolatos, mégpedig enyhén, közepesen, vagy nagy mértékben. A yoga szerint tehát összesen 675-féle cselekvést különböztethetünk meg (eltekintve a vegyes cselekvésektől).

A „nem-ártani” elv megszilárdulása: a „tisztaság” megvalósulásával egyértelmű.
Ha a cselekedetek tiszták (vagyis érdek-nélküliek, kötöttségtől mentesek), akkor a következményeikben sem lehet „ártalom”.
A cselekedetek következménye pedig: az egész külsővilág és annak minden változása, történése is; tehát nemcsak az egyént közvetlenül érintő történések, hanem azok is, amelyek az egyén „közelében” – vagyis közei a szemléletkörének a középpontjához – mennek végbe, körülötte.
(Lásd egyébként az I. kötet VIII. fejezetét.)

A „nem-hazudni” elv megszilárdulása: a megelégedettség megvalósulásával egyértelmű.
Az „őszinteség” legfelsőbb fokán pedig: a szándék és a cselekedet egymásba olvad, tökéletesen eggyéválik.
Sőt – minthogy a tökéletes őszinteségben sohasem lehet helye olyasvalaminek, ami valótlan – a yogi minden szándéka egyértelmű a tényleges megvalósulással, bármire is irányul és vonatkozik. (A yoginak tehát nem támadhat olyan szándéka, ami nem áll összhangban a Természet lényegével és a Természet sorsával!)
(A megelégedettségre vonatkozólag lásd egyébként az I. kötet VIII. fejezetét.)

A „nem-lopni” elv megszilárdulása: az önmegtagadás természetszerű következménye.
A Természet jelenségei és tárgyai önmagukban „értéktelenek”; azokat csupán az élőlények tudata ruházza fel „értékkel”.
Az önmegtagadás természetes következménye pedig egyrészt az, hogy minden legjelentéktelenebb tárgy és jelenség is, az egyén számára értékessé válik, másrészt viszont az önmegtagadás következménye: a mind eme értékek és a velük kapcsolatos vágyak felett való uralomrajutás is.
Az aforizma ilyenformán az aszkézis gyakorlásakor természetszerűleg fellépő megkísértésekre is vonatkozik; illetőleg a megkísértések (értékmegnyilvánulások) felett való uralkodás állapotát fejezi ki.
(Lásd egyébként az I. kötet VIII. fejezetét.)

A „nem-paráználkodni” elv megszilárdulása: az önnevelés megvalósításával egyértelmű.
Az önnevelés következménye a belső-én vágyai felett való hatalomrajutás, mely a karakter szerepének háttérbe szorítása folytán a szabad-akarat terén mutatkozó erő-nyereséghez vezet.
(Lásd egyébként az I. kötet VIII. fejezetét.)

Az „egyéni tulajdonul semmit sem kívánás” elvének megszilárdulása: az ISVARA iránt való odaadásból önként következik.
Aki pedig megismeri az „egyéni tulajdonul kívánás” alap-okát képező életösztönt, egyúttal a lét keletkezésének okát, a születések okát is megismeri, minthogy az ok – mindkét esetben – azonos ösztönzés, (a szomjúság, életszomj [trisna], a buddhisztikus tanhá).
(Lásd egyébként az I. kötet VIII. fejezetét.)

A tisztaság (az érdek-nélküliség, a kötöttségektől való mentesség) természetszerűleg a testtőt való idegenkedéshez vezet, minthogy a test az érdekkel bíró (kötött, önös) cselekedetek anyagi magva és eszköze.
A „más testekkel való érintkezés vágyának” megszűnése pedig nem annyira a fajfenntartási ösztönnek a hiányára, mint elsősorban – az újraszületések kapcsán – az újabb testekkel való kapcsolatfelvétel vágyának a megszűnésére vonatkozik.

A tisztaság a yoga gyakorlásának szükségen alapfeltétele.
A tisztaság folyományai közül:
a tiszta világosság (vagyis az erőnek és az anyagnak a teljes háttérbe-szorulása) a tilalmak és a követelmények megtartásának a következménye (yama és niyama megtartásáé); az örömteli érzés a helyes testtartással (ászanával) kapcsolatos; az összpontosított gondolkozás a lélekzés-szabályozással (pránáyámával), az érző- és cselekvő-képességek megfékezése pratjáhárával, a Lélek szemléletére alkalmasság pedig a belső yoga-tagozatokkal (dháranával, dhyánával és szamádhival) áll kapcsolatban.
Vesd össze a yoga nyolc tagozatával (II. 29.).
A Lélek szemlélete: a legmagasabbrendű megismerés.

Vesd össze a II. 1. aforizmával, illetőleg jegyzetével.

Bhakti-yoga.

Az erőfeszítés ellazítása az izmok feszültségének a megszüntetését, a végtelennel eggyéolvadó-szemlélet pedig a végtelenre irányított gondolkozás teljes ellazítását jelenti.
Az aforizma a testi és tudatbeli tökéletes pihenés állapotát fejezi ki.

Az ellentét-párok: a Természet anyagvilágbeli megnyilvánulásai.
Minthogy két ellentét mindenkor egyetlen lényegnek két különböző megjelenési formája csupán, azért a yoga az ellentétek között nem tesz különbséget, az ellentét-párokat egységeknek tekinti.
(Vesd össze C. G. Jung bölcseletével.)

A 49-50. aforizmában említett pránáyáma a lélekzésszabályozás, vagyis a csakrák örvényléseinek, lélekzésének a megfékezése; – és csak másodlagos értelemben fogható fel a lüktetések (idá és pingalá) szabályozásaként.
„Külső alakulásokat” képeznek mindazok az örvénylések, melyek a külső énnel (személyiséggel) kapcsolatosak, így tehát a test és részben a tudat örvénylései is.
„Belső alakulásokat” képeznek azok az örvénylések, melyek a belső-énnel függnek össze, így tehát az altudat és részben a tudat örvénylései is. (Vesd össze a 7. ábrával:)
Mind a külső-én (személyiség), mind a belső-én valamennyi alakulása, lélekzése – az én kibontakozása, fejlődése és alakulása, valamint minden örvénylése – mindenkor három tényezőtől függ a lét folyamán: 1. helytől, vagyis a születés kapcsán elfoglalt anyagvilág-létbeli helyzettől; 2. időtől, vagyis a változások egymásutánjától, sorrendjétől, melyek az élet jellegét adják meg, az életkort és az élettartamot; és 3. számtól, vagyis a szerzett tapasztalatok számától. (Vesd össze a II. 13. aforizmával!)
Minden törekvés és minden élmény, mely az én-érzés kifejlődésére és alakulására vezet:
1. a külső-énnel (személyiséggel) kapcsolatban időhöz kötött, tehát időtartammal bíró: hosszantartó,
2. a belső-énnel kapcsolatban, pedig időtől független, vagyis szubtilis.
A külső-én fölé rendelt tudatban végbemenő alakulások (lélekzések) mindenkor időtartammal-bírók, tehát ,hosszantartók”. A belső-én fölé rendelt altudatban végbemenő alakulások pedig mindenkor szubtilisak, időtől függetlenek!

Az aforizma szerint: a külső-ént és a belső-ént egyaránt illeti a yoga negyedik tagozata (a pránáyáma, vagyis a lélekzés-szabályozás). (Lásd a 11. 29. aforizmát).

A lélekzések teljes megfékezésének a következményeképpen megszűnik minden változás – megszűnik tehát minden illúzió – mely eltakarhatná a valóságot, a világosságot. Lehetővé válik ezért a közvetlen megismerés.

Nem elegendő, hogy a gondolkozó-készség alkalmassá vált az összpontosításra. Dháraná állapota csak akkor valósítható meg, ha az elme függetlenné vált az érző- és cselekvő-képességek minden zavaró hatásától) Lásd az I. kötet 240. oldalán mondottakat.

Az 1-3. aforizmát vesd össze az I. kötet XI., a II. kötet XIV. és a III. kötet VI. fejezetével.

Lásd a III. kötet 163-164. oldalán

Fokozatosan: t. i. dháranát követően dhyána, dhyánát követően szamádhi megvalósítása révén – egy és ugyanazon irányban, egy és ugyanazon tárggyal kapcsolatban!

A megelőző tagozatok: a tilalmak, a követelmények, a testtartás, a lélekzés-szabályozás és a képességeken való uralkodás (yama, niyama, ászana, pránáyáma és pratjáhárá). (II. 29.)

A „másfajta” elmélyedéshez viszonyítva ugyanis még a legtökéletesebb szamádhi (szamyama) is külső – természetbeli – tagozata a yogának!

Ez az aforizma képezi az alapját a III. 1. aforizmának!
Nirodha = meggátlás, megszüntetés.
Az elmebeli összefüggések megszűnésének a pillanata: egyértelmű a megnyilvánulás-határvonalának az elérésével.
Az aforizma a dháraná-állapot kialakulását magyarázza.
A gondolkozás szamszkáráinak a letűnésekor, a természettől helyükbe lépő szamszkárák felmerülése, mint tudjuk, dharmikus alakulás.

Ez az aforizma magyarázza a III. 2. aforizmát)

A zavartalan szamszkára-áramlás megfigyelése (átélése) egyértelmű a dhyána-állapottal.
A szamszkárák áramlása pedig: sorrendi, tehát jelleg-alakulás.

Ez az aforizma támasztja alá a III. 3. aforizmát! Valamennyi szamszkára letűnése és csupán egyetlenegynek a szemléletben való megmaradása: állapot-alakulás.

Ekágrata = egy-csúcsú, egyetlen csúcsba összefutó. Ez az aforizma magyarázza a tökéletes-megismerés kialakulását. (III. 5.)
Lásd a III. kötet 164. oldalán.

A 9-10-11. aforizmából megérthetjük a háromféle alakulás (parináma) mivoltát.

Lásd a IV. fejezetben.

(Dharma = a Természet rendje.)

A szó célzatossága: a szó értelme, jelentése, vonatkozása.
A hozzátartozó vélekedés: a szóval kapcsolatos asszociációk és összehasonlítások összessége.
A szóra (hangra) alkalmazott és irányított elmélyedés a hang megértését eredményezi.

A III. 17. aforizmával kapcsolatban a szónak (hangnak) a célzatosságára alkalmazott elmélyedés végeredményben a célzatosság okára, a célzatosság mögött rejlő, a célzatosságban megnyilatkozó hajlandóságra – szamszkárára – irányul. Ez a szamszkára az idegen lény ösztönvilágába tartozik, és a vele kapcsolatos szamszkárák révén az idegen ösztönvilág megismerésére vezet. Az ösztönvilág pedig az előző, összes születések szamszkárái tartalmazván, az említett elmélyedés az előző születések megismerését eredményezi.

A III. 17. aforizmában említett vélekedésre – a szóval (hanggal) kapcsolatos asszociációk és összehasonlítások összességére – alkalmazott elmélyedés: nemcsak a közvetlenül szemlélt ösztönvilágnak, hanem az avval kapcsolatos altudatnak és tudatnak – tehát az idegen elmének – is a teljes megismerését eredményezi.

A III. 19. aforizmában említett elmélyedés révén csupán az idegen elmének és az idegen elme vélekedéseinek (benyomásainak) a megismerése áll elő. Az a külvilágbeli tárgy azonban, mely a megfigyelt vélekedések tulajdonképpeni támasza (alátámasztója), ez elmélyedésben nem ismerhető meg közvetlenül, hanem csakis mintegy az idegen elme tükrében szemlélhető. (Elme-látás.)

(Lásd a III. kötet 248. oldalán.)

A sors – vagyis a születések-sorozata folyamán végbevitt cselekedetek szubtilis visszahatásaiként az egyéni ösztönvilágban felgyülemlett szamszkárák összessége: – részben jelenvaló (folyamatban lévő), részben pedig lappangó (vagyis megfelelő körülmények között való megnyilvánulásra-váró.)
A sorsra alkalmazott és irányított elmélyedés a vég megismerésére vezet, – vagyis a folyó élettel kapcsolatban a halál körülményeinek, az újraszületések sorozatával kapcsolatban pedig az újraszületések végső megszűnése körülményeinek az ismeretére.
A halál körülményei pedig a bekövetkezendő ,szerencsétlenségekkel” kapcsolatosak.
---------------------
Az aforizma utolsó két szavának – aristebhyo vá – szószerinti fordítása: úgyszintén a szerencsétlenségekből is (t. i. a vég megismerésére vezet).
A szanszkrit arista szónak egyes szövegmagyarázók „előjel” értelmet tulajdonítanak. Valóban, minden szerencsétlenség a vég „előjeleként” is felfogható.

1. A mindent felölelő szeretetre, 2. a részvétre, vagyis a minden dologban minden szempontból való részvételre, 3. a dolgok igenlésére és 4. a közömbösségre alkalmazva.
(Vesd össze az I. 33. aforizmával.)

Ezek: az elefánt, stb. által szimbolizált karakterisztikus erők.

Az érzéki észlelés tulajdonképpeni lényegére, vagyis az érzékszervek működése mélyén rejlő tulajdonképpeni tudatos észrevevés folyamatára alkalmazott és irányított elmélyedés: megismertté teszi ezt a folyamatot, természetes analógia kapcsán pedig szubtilis vonatkozásban is megvalósítja, az észrevevésnek magasabb síkra való transzformációja révén.
(Tisztánlátás, tisztánhallás, stb.)

A Napot tekintvén bolygórendszerünk középpontjának! ¹⁰
Ez az elmélyedés azonban egyúttal a tér fogalmának a megismeréséhez is vezet, minthogy a világegyetem alapja egyedül a tér.

Mint legközelebbi és legalkalmasabb égitestet, a Holdat tekintvén az égitestek természetrajzának példájaként.
Ez az elmélyedés pedig egyben az okság fogalmának a megismerését is lehetővé teszi, minthogy valamely valóság (tárgy) természetrajzának a kauzalitás az alapja.

A sarkcsillag táját tekintvén az égboltozatnak viszonylag egyetlen mozdulatlan pontjaként.
Ez az elmélyedés pedig egyúttal az idő fogalmának a megismeréséhez is vezet, minthogy az idő egyedül a mozgás, a változás fogalmán alapszik.

A köldök-körzete lévén a test embrionális állapotában a test kialakulásának a középpontja; a köldökön át jut be ugyanis és kerül rendeltetési helyére a test felépítéséhez és életbentartásához szükséges anyag, mindaddig, míg a test önálló életre képessé nem válik. Valamennyi szerv kialakulása tehát voltaképpen a köldökön át – a köldök közvetítésével – megy végbe.
A csakrák rendszerében pedig: a köldök körzete = a tudat csakrájának jelképes területe. (Lásd a III. kötet 139. oldalán.)
Minthogy pedig a tudat csakrája az ember egész, megnyilvánuló lényének – anyagvilágbeli öt csakrájának – a szimmetriai középpontját képéti, azért a köldök körzetére alkalmazott és irányított elmélyedés egyúttal a „szubtilis test” minden megnyilvánulását illetően: a „szubtilis test” természetrajzának a megismeréséhez is vezet.
(A szubtilis test fogalmát lásd a III. kötet 85-86. oldalán.)

A „nyaki bemélyedés” a visuddhi-csakra – vagyis az altudat csakrájának – jelképes területe. (Lásd a III. kötet 139. oldalán.)
Éhség és szomjúság – mindennemű vágyakozás – az altudat csakrájából ered.
Minthogy pedig az elmélyedés az ösztönvilágbeli feszültségeket feloldja, azért az altudatra alkalmazott és irányított elmélyedés az „éhség és szomjúság” megszűnésére vezet.
(Vesd össze a II. 11. aforizmával.)

A kúrma-nádi – az orrtő magasságában lévő szimbolikus területen – az énségi-szikra csakrájának (adnyá-csakra) a jelképe.
A teknősbéka (kúrma) amint fejét és tagjait hol kidugja a külvilág megismerésére, hol pedig visszahúzza, az ebben a tevékenységében megnyilvánuló „lüktetésben” (nádi): csaknem tökéletes szimbólumául szolgál az énségi-szikrának, mely minden újraszületésben a külvilággal kerül kapcsolatba, a test halálával pedig a meg-nem-nyilvánulás területére, önmagába húzódik vissza.
A „megszilárdulás”: az egyén maradandó (a test halálával el nem pusztuló) magvának és állandóságának a felismerése.

A „fejben lévő világosság” a szahaszrára- (brahmarandhra-) csakra – vagyis a Lélek csakrájának – jelképe. (Lásd a III. kötet 139. oldalán.)

(A „közvetlen tükröződés” – prátibha – mibenlétére nézve lásd a III. 36. aforizma jegyzetét.)

A szív-táj: az anáhatá-csakra – vagyis a belső-én csakrájának – szimbolikus területe.
(Lásd a III. kötet 139. oldalán.)
Minthogy pedig a belső-én az elme világának (tudat, belső-én és altudat) a középpontjában áll, azért a belső-énre alkalmazott és irányított elmélyedés révén az elme válik megismertté, az elme világa tárul fel a belső szemléletben.

A természetbeli értelem – szattva (világosság).
Amennyiben a Lélek – a nem-tudás révén – azonosítja önmagát a természetbeli értelemmel (bármely vonatkozásban is áll fenn ez az azonosítás): létrejön a természetbeli tapasztalás.
(Vesd össze az I. 4. aforizmával.)
A Természet – és így a tapasztalás is – nem önmagáért van, hanem a megismerés – az abszolút megismerés – érdekét szolgálja. (Lásd a III. 264. oldalon mondottakat.)
Az önmagáért-valóra – tehát arra, ami nem a Természet! – alkalmazott és irányított elmélyedésben ezért ki kell bontakoznia annak a felismerésnek, mely a Lélekre – a meg-nem-ismerhető Abszolút Valóságra – vonatkozik.
(Lásd a III. 266-267. oldalon.)

Minden tapasztalásban voltaképpen a Lélek Valósága tükröződik.
Ha a tapasztalást, mint olyant, elvonatkoztatjuk a Természettől és pusztán önmagában szemléljük, akkor közvetlenné válik benne a tükröződés.
Akkor felismerhető az elmélyedésben, hogy a Természet – a Lélek számára – pusztán a tapasztalások összességéből áll: az egész Természetet csupán hallási, érzési, látási, stb. benyomások, illetőleg tapasztalatok alkotják, anyagi vonatkozásban éppen úgy, mint a megnyilvánult anyagtól függetlenül.
Amikor tehát a yogi megismeri elmélyedésében a tükröződés lényegét, akkor a tapasztalatok összessége közvetlenül tükröződik elmélyedésében, mind a megnyilvánult, mind a meg-nem-nyilvánuló Természettől függetlenül.
Így mindennemű tapasztalás (hallás, érzés, látás, stb.) megvalósítható az elmélyedésben, a nélkül, hogy valóban végbemenne a Természetben is a megfelelő tapasztalási folyamat.
Minthogy azonban a közvetlen-tükröződésbeli tapasztalás ugyancsak a Természet valóságainak a látszatát teremti meg a Természet helyén, azért e látszatok a fennálló Természetre – az egyén belső és külső világára – is kihatnak, és megfelelő változásokat hoznak létre abban.
Ebben áll az elmélyedésbeli „teremtés” lényege.
(Lásd a III. kötet 178. oldalán mondottakat.)
A ,közvetlen tükröződés” = prátibha.

Ezek = t. i. a közvetlen-tükröződésbeli hallási, érzési, látási, stb. tapasztalati megvalósulások.
Akadályai a Természettől való elszakadásnak, a „másfajta” elmélyedésnek.
Különleges képességek (sziddhik) megnyilvánulásaival egyértelműek azonban a hánytvetett gondolkozás – az ébrenlét – világában és állapotában.
Ily módon változtathatja meg ugyanis a yogi a Természet fennálló illúzióit: teremthet tetszésszerinti helyzeteket és megnyilvánulásokat maga körül.

(Lásd a III. kötet 243. oldalán.)

Udána = a „fellehelődés” fázisa az egyén lélekzésében. (Lásd a III. fejezetben.)
Aki udána felett uralkodik, azt víz, mocsár, tövis, stb. nem köti le; t. i. anyagvilágbeli akadályozás nem tudja visszatartani – a megnyilvánulások körében.
Az udána felett való uralkodás összefügg a „kötöttség okának meglazításával” (III. 38.), abból a célból, hogy az elme más testbe átmehessen.

Szamána = a „belelehelődés” fázisa az egyén lélekzésében.
(Lásd a III. fejezetben.)
A szamána felett való uralkodás: égést, égési folyamatot eredményez, vagyis életet támaszt; lehetővé téve – a III. 38. aforizmával kapcsolatban – az elmének más testben való megnyilvánulását.
(A 38-40. aforizmákra vonatkozólag lásd a III. kötet 243. oldalán mondottakat.)

A hallás tárgya: a hang.
A hang pedig a levegő – vagy más közeg – rezgéseiből állván, voltaképpen a tér produktuma.
Mert valamely anyag rezgései nem egyebek, mint térváltozások: a tér betöltöttségének és be-nem-töltöttségének váltakozásai, illetőleg váltakozó, helyi, tér-keletkezések és tér-megszűnések sorozatos egymásutánja.
A hang tehát a tér (ákása) függvénye.
A hangra alkalmazott és irányított elmélyedés ezért a relatív tér-változások megismerésére vezet, és ezek révén – a halló-érzék korlátolt rezgés-tartományától független – szupernormális hallást eredményez.

(Lásd a III. kötet 246. oldalán.)

A nagy testnélkülvaló = mahávideha. (Lásd a III. kötet 238. oldalán.)

Durva megnyilvánulás az elemekben: szilárd, cseppfolyós, stb. állapotuk.
Mivoltához tartozó: valamely elemnek pld. só, fa, víz, vas, stb. alakjában való megnyilvánulása, vagyis a megnyilvánuló elem tárgyi mivolta.
Szubtilis az elemekben: az általuk megnyilvánuló tárgy „fogalma” – pld. hegy, folyó, élőfa, stb. – vagyis az a fogalom, amelyet a tárgy a külvilágban (az anyagvilágban) megnyilvánít.
Sajátosan összefüggő: mindaz, ami oly szorosan összefügg a tárgyi fogalommal, hogy annak mintegy ,egyéniséget” ad, – pld. egy bizonyos hegy, egy bizonyos folyó, stb. – mindaz tehát, aminek lefejtése után csak „általánosság” marad fenn, mint megnyilvánulás.
Tulajdonképpeni jelentősége pedig: a Természet rendeltetésével – a tapasztalatok szerzésével és a felszabadulással – kapcsolatos jelentőség; célrairányulás (finalitás).
(Ami durva az elemekben, az a test szintjére tartozik; ami a tárgy mivoltához tartozó, az a személyiség szintjének felel meg; ami szubtilis, az a fogalmak körének, vagyis a tudat szintjének; ami sajátosan összefüggő, az a tárgy egyéni karakterének, vagyis a belső-én szintjének; ami pedig a tárgy tulajdonképpeni jelentősége, az a finalitásokat magában foglaló altudat szintjének a síkjára tartozik.)
(Lásd a III. kötet 250-251. oldalán.)

Ezáltal = t.i. az elemek felett való uralkodás által.
A végtelen kicsinnyé-válás, stb. = a nyolc különleges képesség (sziddhi). (Lásd a VIII. fejezetben.)
A test jelességeit lásd a III. 46. aforizmában. Az elemek dharmája = a Természet rendje.
(Ez utóbbira vonatkozólag lásd a III. kötet 251. oldalán mondottakat.)

Szépség: a Természet legmagasabbrendű alkotórészének – a megnyilvánuló értelemnek és világosságnak – a tökéletessége.
Erő: a Természet dinamikus alkotórészének – az erőnek – tökéletes megnyilvánulása a testben.
Gyémántkeménység: a Természet legalacsonyabbrendű alkotórészének, az anyagnak a tökéletessége, sérthetetlensége („meg-nem-karcolhatósága”).
Lásd a III. kötet 251. oldalán.

Az érző-képességekre nézve:
kapcsolatfelvétel = az érzékszerv kapcsolata a tárgyi világgal (pld. fény-hatás és fény-felfogás kapcsolata, stb.),
a képesség-működés mivolta = az érzékelt benyomások kialakulása, létrejötte,
a létérzet = az érzékelt benyomások appercipiálása, tudatosítása az érzékelésben,
sajátosan összefüggő = mindaz, ami oly szorosan öszszefügg az érzékeléssel, hogy annak esetenként egyéni-jelleget (egyéni karaktert) ad,
tulajdonképpeni jelentőség pedig = a Természet rendeltetésével – a tapasztalatszerzéssel és felszabadulással – kapcsolatos jelentőség; célrairányulás (finalitás).
– - – - – - – - – - – - – - – - – - – - -
A cselekvő-képességekre nézve:
kapcsolatfelvétel a cselekvési szerv kapcsolata a tárgyi világgal (pld. a megragadás és a tárgy megragadott voltának a kapcsolata, stb.),
a képesség-működés mivolta = a cselekvési ténykedés kialakulása, létrejötte,
a létérzet = a cselekvésben rejlő impulzus-hatás alapja,
sajátosan összefüggő = mindaz, ami oly szorosan összefügg a cselekvéssel, hogy annak esetenként egyéni-jelleget (egyéni karaktert) ad,
tulajdonképpeni jelentőség pedig = a Természet rendeltetésével – a tapasztalatszerzéssel és a felszabadulással – kapcsolatos jelentőség; célrairányulás (finalitás).
(A kapcsolatfelvétel a test szintjére tartozik; a képesség-működés mivolta a személyiség szintjének felel meg; a létérzet a tudat szintjének; ami sajátosan összefüggő a képességek működésében, az az egyéni karakternek, a belső-én szintjének; ami pedig a képességek tulajdonképpeni jelentősége, az a finalitásokat magában foglaló altudat szintjének a síkjára tartozik.)
(Lásd a III. kötet 252. oldalán.)

Ebből = t. i. a képességek felett való uralkodásból. Megvalósulása szükségtelenné teszi a képességek valóságos, időhöz kötött (lassú) működését és valóságos kapcsolatfelvételét a tárgyi világgal.
(Lásd a III. kötet 252-253. oldalán mondottakat.)

Lásd a III. kötet 269. oldalán mondottakat.

Ezekre = t. i. a mindentudásra és mindenhatóságra kiterjedő vágynélküliség.
A zavarok magja = az énségi-szikra, az egyén.

Lásd a II. kötet 154. oldalán.

„A pillanatok, kölcsönös viszonyban az alakulásokkal, sort alkotnak, onnan megfigyelve, ahol véget érnek (IV. 32.)”.
Valamely pillanatot közvetlenül megelőző és közvetlenül követő pillanat a sorrend görbéjének végtelenül kicsiny ív-töredékét adja meg, pontosan meghatározva azt az összefüggés által.
Az efféle megkülönböztetés a matematikai differenciálás elvének az alkalmazása.
A megkülönböztetésből fakadó megismerést lásd a III. kötet 171-173. oldalán.

Lásd a III. kötet 171-172. oldalán.

Az áthidaló (táraka) megismerés: az integrálás elvének az alkalmazása.
Lásd a III. kötet 173-175. oldalán.

A különleges (tökéletes) képességek: vagy közvetlenül a születésnek, vagy pedig különböző alkalmi-okoknak a következményei, eredményei.
Az alkalmi okok lehetnek:
1. növényi nedvek (izgató, vagy bódító-szerek),
2. szavak ereje (mantrák; hetero-szuggesztiók, autoszuggesztiv hatások),
3. önmegtagadás (önsanyargatás, aszkézis),
4. elmélyedés (szamádhi). Lásd a II. kötet 155-156. oldalán.

A tökéletes képességeknek a születésben való kialakulását a Természet beteljesedése – az akadálytalanul megnyilvánuló dharma, a Természet célrairányuló rendje – okozza, valósítja meg.
Ha a születés életkörülményei nem akadályozzák meg a különleges képességek kibontakozását, azok természetszerűleg megnyilatkoznak az élet folyamán.

Az alkalmi-okok nem tulajdonképpeni ható-okok; hanem csupán a Természet célrairányuló rendjének megnyilvánulását gátló akadályok eltávolításában állanak. A tulajdonképpeni ható-ok mindig a Természet rendje (a dharma). Amikor a földmíves felszántja, megtrágyázza, öntözi, stb. a földet, munkájával nem „növényt hoz létre”. hanem csupán eltávolítja azokat az akadályokat a növény dharmájának útjából, melyek akadályozzák a növény kibontakozását, fejlődését, növekedését, vagyis a növény dharmájának szabad megnyilvánulását.
Éppígy – sziddhikkel kapcsolatban – az alkalmi okok nem egyes különleges-képességeket hoznak létre, hanem csak lehetővé teszik azok kibontakozását.
A felsorolt alkalmi-okok közül a növényi nedvek a legtökéletlenebbek, a legrövidebb időtartamú kihatásúak, és sohasem tesznek lehetővé maradandó megnyilvánulásokat. A szavak ereje már jelentékenyebb eredményre vezet, az önmegtagadás – az én legyőzése – még inkább, leginkább azonban az elmélyedés (szamádhi) távolítja el a különleges képességek akadályait. A különleges képességek maradandó megnyilatkozását csakis az elmélyedés hozhatja létre.
A különleges képességeknek a születésben való kialakulása sem lehet egyéb tehát végeredményben, mint valamely előző születésből (életből) fakadó elmélyedési törekvés eredménye.
(Lásd a II. kötet 155. oldalán.)

Tapasztalás (érzéki tapasztalás) csakis az anyagvilágban lehetséges, az én-tudatot – a létérzetet – pedig az érzéki tapasztalás kelti fel, teremti meg. Az én-tudat révén különülnek el egymástól és válnak egyéniekké bizonyos anyagvilágbeli megnyilvánulások, melyek az elmét alkotják. Ezeket a megnyilvánulásokat az én-tudat – a létérzet – kapcsolja egybe. A létérzet és az elme ezért egyaránt az anyagvilág függvényei s mint ilyenek: csakis születések kapcsán alakulhatnak ki. A születésből fakad a tapasztalás, a tapasztalásból a létérzet, a létérzetből az elme kialakulása. Az elmét tehát valóban a létérzet alakítja ki: minden egyes születés folyamán.
Még a legelső születésre nézve is ugyanez a tétel áll fenn. A Lélek és a Természet között létrejövő kapcsolat ősoka: a nem-tudás. A nem-tudás a szamszkárák összességében rejlik. (Lásd a III. kötet 72. oldalán.) A szamszkárák jelenvalóvá válása okozza az anyagvilágbeli megnyilvánulásokat. Az anyagvilágbeli megnyilvánulások révén létérzet fakad, a létérzet pedig kialakítja az elmét.
Az aforizma szövegében lévő „pusztán” szó arra vonatkozik, hogy az ötféle ösztönzés (II. 3.) közül egyedül a létérzet képezi az alapját az elme kialakulásának a születésben.
De mint ahogy a legtöbb aforizma többértelmű, úgy ez az aforizma is többféleképpen értelmezhető:
Az „elmék kialakítása” a III. 38. aforizma értelmében is magyarázható, az öntudat áthelyeződésében kialakuló elmére vonatkoztatva.
De vonatkozhatik a testtel kapcsolatos elmebeli megsokszorozódásra (megkettőződésre, stb.) is. (Lásd a III. kötet 247. oldalán.)

Az elme funkciói által megnyilvánított szamszkárák fennmaradnak az egyéni ösztönvilágban. A szamszkárák finalitása pedig kihat az összes további újraszületésekkel kapcsolatos elme-kialakulásokra is. Végeredményben tehát egyetlen elmétől függ az egymást követő életek során felmerülő elmék kialakulása!
Vonatkoztatható azonban ez az aforizma a III. 38. aforizmára, stb. is!

A cselekedetek az elme révén mennek végbe, a cselekedetek szubtilis visszahatásai pedig – mint az ösztönvilágban fennmaradó szamszkárák – újabb érzékvilágba-merüléseket (születéseket) és újabb elméket hoznak létre, elvileg végtelen sorozatban. Ebben áll az újraszületés lényege.
A folyamatosan végbemenő, szubtilis megismerő-megfigyelés (dhyána) révén azonban minden cselekedet szubtilis visszahatása megszüntethető, hiszen dhyána állapotában az ösztönvilágbeli feszültségek magában az ösztönvilágban feloldódnak és nem vezetnek újabb megnyilvánulásokhoz. (Lásd a II. 11. aforizma jegyzetét.)

Lásd az I. kötet 187-188. oldalán.

Akkor = t. i. másoknál (akik nem yogik)! Ebben áll a sors törvényszerűsége.
Az élőlények cselekedetei vagy önzők, vagy önzetlenek, vagy vegyesen önzők-önzetlenek, karakterük megnyilvánulásai szerint. Mindaddig azonban, míg a cselekedetekben a karakternek is szerepe van, – minthogy a karakter az ösztönvilág megnyilatkozásainak „szűrője” és „küszöbe”: – csak oly szamszkárák nyilatkozhatnak meg az elmében, melyek megfelelnek a cselekedetek következményeinek (a cselekedetek pályáinak, a karakternek)!
Ezzel szemben a yogik cselekedetei közömbösek. A yogik cselekedeteiben semminemű szerepe sincs az egyéni karakternek. A yogi elméjében tehát – függetlenül a cselekedetek sorsszerű visszahatásaitól, illetőleg e visszahatásokból álló karaktertől – bármely szamszkára megnyilatkozhatik!
A yogik cselekedetei is anyagvilágbeli következményekkel járnak. Ezek a következmények azonban nincsenek visszahatással a yogi karakterére, így tehát nem hatnak ki további cselekedeteire, sem karmájára (sorsára), sem újabb születéseire, stb. Nem akadályozzák meg tehát egyetlen szamszkára megnyilatkozását sem, és így a yogi valóban tetszésszerinti szimbólumokat (hajlandóságokat és emlékeket) nyilváníthat meg elméjében: belső és külső világában egyaránt.

Ha az elmében (az életben) megnyilatkozó szamszkáráknak – a cselekedetek és a sors következményeinek – nem áttekinthető, rejtett is az összefüggésük, születést (előbbi életeket), valamint hely és időbeli kapcsolataikat illetőleg: az összefüggés mégis mindenkor fennáll közöttük, minthogy a szamszkárák maguk az emlékek, amelyek – mint hajlandóságok – megnyilatkoznak a sorsban.
(Mint ahogy valamely visszaemlékezés is – megfelelő körülmények között – spontán megnyilatkozhatik az elmében, mégha az emlékbenyomásokat felkeltő összefüggés nem is világos, nem is áttekinthető ugyanakkor.)
A sors megnyilatkozásaiban tehát soha sincs és nem lehet véletlen!

Lásd a III. kötet 68. oldalán.

Lásd a III. kötet 69-71. oldalán.

A dharmák = a Természet rendjének összetevői (mint vektorok, amelyeknek eredője a Természet. rendje). Állapotuk lehet: 1. preexisztenciális (ebben az esetben csupán lehetőségek), 2. lappangó, vagy 3. megnyilvánuló. Állapotuk minden egyes változása: a háromféle alakulás (parináma) következménye a Természetben.
A múlt és a jövő egyaránt a Természet rendjében rejlik tehát.

A Természet három alkotórésze – az anyag, az erő és az értelem – mind jelenvaló (megnyilatkozó), mind szubtilis (meg-nem-nyilvánuló) mivoltában: egyaránt magában foglalja a Természet rendjét, valamint e rendnek mindennemű összetevőjét (a dharmákat), minthogy valójában a Természet három alkotórésze képezi ez összetevőket a Természetben!

Megnyilvánulás (a dolgok valósága) csakis a háromféle alakulás (parináma) egyesüléséből, együttvalóságából származhatik.
Lásd a III. kötet 97. és 157-158. oldalán mondottakat.

A tárgyi világ holt valóság, az elme pedig személyi (élő) valóság jellegével bír, minden megnyilvánulásában.
A tárgyi világot a különböző elmék ugyanannak a világnak látják, míg a tárgyi világ az elméket nem szemlélheti.
Míg az elmék megszűnnek és újra alakulnak és mindenkor különbözőek, addig a tárgyi világ (a külvilág) – bár az is szüntelen változásoknak van alávetve – az elméktől mintegy függetlenül, megmarad mégis ugyanannak, ami volt, ami eredetileg a lényegét alkotta.

Ha az észlelt tárgyak egyetlen elmétől függenének, akkor a szemlélet minden elfordulásakor meg kellene semmisülniök a Természetben. :Minthogy azonban nem semmisülnek meg ilyenkor, fennmaradásuk arra vall, hogy valamennyi elmével kapcsolatban állnak.
Összefüggésük az áthidaló-megismerésben válik szemlélhetővé.

A szerint, hogy az illető tárgy szimbólum-csoportja felmerül-e az elmében és így sajátos színezetével befolyásolja-e az elme alakulásait.

Míg tehát a Lélek számára a tárgyak csak akkor válnak megismerhetővé, amikor sajátos színezetük az elmében felmerül, addig az elme minden alakulása mindenkor ismert a Lélek előtt, hiszen az elme képezi a megismerés tulajdonképpeni szervét, eszközét, területét.
Állandó megismerés csak ott jöhet létre, ahol van valamely változatlan, szilárd pont, amelyhez a megismerés tárgya szüntelenül viszonyítható. Változatlan – abszolút – csupán a Lélek. Az elme megismerése tehát egyrészt csakis a Lélekkel – az Abszolútummal – kapcsolatban jöhet létre, másrészt pedig – a Lélek változatlan voltánál fogva – az elme minden egyes alakulásával létrejön!
A megismerés voltaképpeni tárgya tehát nem a tárgyi külvilág, hanem mindenkor maga az elme.

Minthogy a szemlélő mindenkor maga a Lélek, azért a megismerő is csak a Lélek lehet, nem pedig az elme, mely a szemlélésnek csupán a tárgyát képezi.

Az elme nem lehet egyidőben a megismerés szerve és maga a megismerő is; beállítottsága nem lehet egyugyanazon alkalommal kifelé – a tárgyi világ felé – tekintő és önmagát, saját alakulásait is szemlélő. Mert hiszen amikor – mint a megismerés szerve – a megismert tárgy szerint alakul, nem alakulhat egyidőben olyanformán, hogy saját alakulásait is a megismerés egyidejű tárgyává tegye.

Ha nem csupán a Lélekben, hanem minden egyes elmében is létrejöhetne a voltaképpeni megismerés, akkor többszörösen végtelenül sok megismerési középpont állna elő a Természetben. Ha ilyenformán – minden újraszületésben – új és új megismerők keletkeznének, minden egyes esetben más és más szamszkára-tartományokkal kapcsolatban, akkor sohasem válhatnék megismerhetővé, egyetlen szempontból, a Természet valamennyi szamszkárája. összevegyülne, összezavarodnék tehát az emlékezés is – számtalan megismerő lévén egy helyett – és ennek következtében a Természet folytonosságának és rendjének is megszámlálhatatlan csorbát kellene szenvednie: nem mehetne végbe fejlődés a Természetben, és sohasem lenne elérhető a felszabadulás.

Az Abszolútum, amely kapcsolatba kerül a relativitásokkal, mindenkor megmarad Abszolútumnak. A kapcsolat a látszólagos tükröződéssel, a megismerő-szervvel való azonossá-válás látszatával egyértelmű. Az azonossá-válás következtében lép fel az elme révén megvalósuló megismerés ténye, – minthogy azonban az Abszolútum mindenkor megmarad önmagában: szüntelen összehasonlítás támad önmaga és a természetbeli megismerés között, ez az összehasonlítás pedig egyértelmű avval, hogy – az Abszolútum szemszögéből nézve – tudatossá válik a megismerés, (vagyis az állandó és a változó mindenkori viszonya). összehasonlítás ugyanis – csak tudatos lehet!

A kettős befolyás alatt álló elme: látszólag mint szubjektum önállóan törekszik a legkülönbözőbb célok, vagyis minden cél felé.
Lásd az I. kötet 228. oldalán mondottakat.

Az elme valójában a Lélek érdekét szolgálja, mert (mint szerv) mindenkor csupán kapcsolatban (mint közvetítő) funkcionál.

Aki látja a különbséget az abszolút LÉLEK és a szemlélés tárgyát képező Természet között, vagyis aki elérte a megkülönböztetni tudásnak azt a legmagasabb fokozatát, melynek alapján megkülönböztetheti a LELKET mindattól, ami nem a Lélek, felhagy avval a hiábavaló törekvéssel, hogy a LÉLEK lényegét az elmebeli szemléletben próbálja átélni, hiszen nem törekedhetik a voltaképpeni megismerőnek kívülről – az elmén át – eszközölt megismerésére!
Ellenkezőleg, az elme minden legcsekélyebb alakulásának a teljes megszüntetésére törekszik, hogy a LÉLEK elérje tökéletes függetlenségét, elkülönülését a Természettől, és ilyenformán – önmagában megmaradva – minden relativitástól függetlenül: megismerése is abszolúttá váljék.

Vagyis az elme ilyenformán eléri a tökéletes mozdulatlanság – mindennemű alakulás tökéletes szünetelésének – állapotát, azt az állapotot, mely a mag nélkül való elmélyedést jellemzi s mely közvetlen előzménye lehet a Lélek elkülönülésének.
Még a mag nélkül való elmélyedésből is van azonban „ébredés”, vagyis visszatérés a Természetbe, az elme körébe, a földi világba.

Lásd a II. 10. és II. 11. aforizmát.
Okuk pedig mindenkor a Léleknek a Természettel való kapcsolata, vagyis az egyén, mely önmagát igyekszik fenntartani a sors utolsó hullámaiban.

Annak elmélyedése a dharmák – vagyis a Természet rendjének összetevői, a szamszkárák, a sors és az elme – és így az egész Természet fölé emelkedett.
Az aforizma szövegében lévő dharmamegha – a dharmák felhője – kifejezés képletes értelme az, hogy: mint ahogyan a vízpárákból álló felhő magasan a tárgyi világ fölé emelkedik, úgy a dharmák „fellege” is-magasan a dharmák „felett lebeg”.
Aki elérte ezt az állapotot, annak énségi-szikrája már meglazult, annak valójában mégcsak személytelen énje sincs.

Annak számára, aki megszabadult a valóságot elfátyolozó minden káprázattól, továbbá mindattól, ami kötöttséggel-vegyes (tisztátalan), a megismerési végtelenség következtében szükségtelenné és fölöslegessé válik minden további tapasztalás, tehát maga a „lét”, a Természettel való kapcsolat is.

Az előbb említett „megismerési végtelenség” egyben a lét alap-okát: a nem-tudást (avidyá) is kizárja, megszünteti. A nem-tudás megszűnésével pedig a Természet – illetőleg a Természet három alkotórésze – minthogy betöltötte rendeltetését, mely nem egyéb, mint a tapasztalatszerzés és a felszabadulás, rendeltetésének megfelelőlelt visszahúzódik: mintegy „kilép” a kapcsolatból. (II. 18.)

Ezért beszélhetünk az alakulások „soráról”.
Ez a sor: a folyamatos idő, vagyis az örökkévalóság egészének valamely részleges megnyilvánulása.
A folyamatos időnek csak addig a határig van értelme, csak addig „létezik”, ameddig a pillanatoknak és alakulásoknak a sora az egyén számára még áttekinthető.
A „végtelenbe vesző múlt” és a „végtelenben rejlő jövő” nem időfogalom, valójában nem is múlt és nem is jövő, hanem maga: a dharma (a Természet rendje).
(Arra a kérdésre például, hogy mi volt előbb, a tyúk-e, vagy a tojás, csak úgy lehetne válaszolni, ha a kétféle állapot örök váltakozását visszavezetnők a végtelen múltig. A végtelen múlt azonban nem más, mint maga a dharma, ez pedig, az időfogalomtól függetlenül, magában foglalja valamennyi állapot lehetőségét. A helyes válasz tehát a feltett kérdésre – a yoga szerint – az, hogy a váltakozás távoli kiindulópontját keresve a dharmához jutunk el, melyben mind a tyúk, mind a tojás állapota egyaránt bennerejlik!)
Az „előbb” és az „utóbb” fogalmáról csupán a pillanatnyi jelennel kapcsolatban beszélhetünk, mert a dharmák megnyilatkozásai – a pillanatok és az alakulások – „sort” csupán a mindenkori jelenhez viszonyítva alkotnak, vagyis „onnan nézve, ahol éppen véget érnek”.
Az elkülönülésben azonban a LÉLEK függetlenné válik még az örökkévalóságtól is!