Julius Evola

A BEAVATOTT TUDAT A HALÁL UTÁN

 (a „Tibeti Halottaskönyv” kapcsán)

A Bar-do Thos-sgrol 'Tibeti Halottaskönyv'-nek elnevezett szövege ma már nem ismeretlen az érdeklődők számára, hiszen W.Y. Evans-Wentz-nek és Kazi Dawa-Samdup lámának az Oxford University Press gondozásában (először 1925-ben) kiadott angol nyelvű fordítása után Giuseppe Tucci orientalista olasz fordítása (Bocca, Milánó, 1949; újabb kiadás: UTET) is napvilágot látott.(1)

Magával a Bar-do Thos-sgrol szövegével az Introduzione alla Magia korábbi kiadásában egy egész tanulmány foglalkozott, amelynek teljes terjedelemben való megismétlése időközben szükségtelenné vált, mivel ennek tartalma majdnem egészében bekerült a Lo Yoga della potenza című könyvembe (3. kiadás Edizioni Mediterranee, Róma, 1968). Most mindössze e szöveg egyes fő pontjait és jellegzetességeit fogom megvizsgálni avégett, hogy a halál utáni állapotokról eddig elmondottakat teljesebbé tegyem.

1) A tibeti halottaskönyv határozottan hangsúlyozza, hogy a halál utáni történések nem végzetszerűen játszódnak le, ugyanis a testileg elhunyt személy nem-testi valója számára esetlegesen fennáll a lehetőség olyan műveletekre, amelyek létének további alakulásában döntő jelentőségűek lehetnek. Ilyen távlatokkal, ennyire világos kifejtésben, más hagyományokban – különösen a vallásiakban – nem lehet találkozni. Ez alól talán csak az ősegyiptomi hagyomány képez kivételt, ahol ugyancsak létezett egy Halottaskönyv; továbbá a túlvilágról szóló tanításai miatt részben e körhöz lehet vonni a görög orphikát, valamint a gnósztikus és gnósztikus–kabbalisztikus misztériumokat is.

2) Következő fontos sajátosságként kell kiemelni, hogy a túlvilágon az említett műveletek végrehajtásának lehetősége egyáltalán nem mindenki számára áll fenn. A tibeti szöveg kizárólag annak szól, aki földi életében már jócskán előrehaladt az Úton, és aki az „éberség” magas szintjét – ha nem is a végső beavatottságot – már elérte. Különösen nagy jelentőségű a halál pillanatában felvett magatartás (hogy a beálló halál „mennyiben enged elegendő fényt”) abban a környezetben, amiben a szóban forgó szöveget összeállították; az elhunytra a halál utáni állapotokban váró élményekkel kapcsolatos tanításokat, e tapasztalatok igazi természetét és értelmét, valamint a tanítások befogadásához szükséges hozzáállást a haldokló számára egy mester vagy láma eleveníti fel.

3) Ahhoz, hogy a túlvilágon megfelelő műveleteket lehessen végrehajtani, rendkívüli képességeket kell kialakítani már az életben: az elme összpontosításának és rögzítésének yógai képességét, az imagináció feletti uralmat, teljes rendíthetetlenséget, a félelem, a rettegés, a vágyak és az ellenszenvek feletti korlátlan befolyást, amely minden mélyből eredő ösztönös késztetést képes „megdermeszteni”. E nélkül – mondja a szöveg – az életben táplált összes „devoció” haszontalan marad. Az elme yogában megvalósuló, dimenziók feletti, egy pontbani összeszedettsége (ekagrya) egyúttal a tudati folytonosság fenntartásának is előfeltétele mindazokban az állapotváltozásokban, amelyek a fizikális testiség összeomlását követően rövidesen bekövetkeznek.

4) A szöveg hátterében a Végső Azonosság ezoterikus tana áll, amit a mahâyâna és a vajrayâna tanításait szem előtt tartva másutt már kifejtettem. E tanítás szerint az ember első és végső lényege szerint a Princípiummal egy, lényének felépítése pedig a különféle isteni hatalmakkal áll összefüggésben. Mindennek azonban nincs élő tudatában. Ennek oka – mondja az avidyâ teóriája – az eredeti metafizikai éberség lefokozódottsága, ami a véges és megtört egzisztenciát alapvetően meghatározza. Ez kelti életre az illúziók világát, az akciók és reakciók játékát, hogy ezzel a végzetszerűen bekövetkező eseményeknek lefutást biztosítson. Az avidyâ mint „tudatállapot” tulajdonképpen az egyénileg átélt és megtapasztalt dolgokkal való azonosulás.

5) Joggal mondható, hogy a túlvilágon „az illúzió fátyla elszakad”. Ha a tudati princípium fennmarad, mindenek előtt igazolnia kell, hogy valóban létezik, és hogy végső állapotában metafizikai: először közvetlen módon, majd a létezés különféle vizióival, istenségeivel, természetfeletti világaival szemben. Ennélfogva a túlvilág összes „próbája” a „tudati intenzitás” szintjén, vagyis a tudat illuzórius kettősséget eloszlató képességén áll vagy bukik.

6) Az élmények sorrendje a Bar-do Thos-sgrolban – a túlvilágon lefutó sorsszerű eseményekkel foglalkozó más tanításokhoz képest – egyfajta fordítottságot mutat. Miként már utaltam rá, a tanítások két halálról tesznek említést. Az egyik a testi szervezet halála, míg a másik a lelki és szubtilis elemek egységének egy bizonyos idő elmúltával hirtelenül bekövetkező felbomlása. Ez az egység az emberi individuum öröksége, amellyel az elhunyt bensőleg összekapcsolódik, végül azonban – mint mondtam – ez is feloszlik. E ponton alapvető alternatíva jelentkezik: vagy elhomályosodás lép fel, vagy pedig a tiszta szellemi centrum felszabadulása és Fénnyé való átlényegülése következik be – feltéve, hogy e princípium az életben már valamelyest aktiválódott és megszilárdult, s az egyén létének középpontjává lett. A tibeti szöveg szerint azonban az ájulás egy rövid időszakát (körülbelül három és fél nap), valamint az „elemeken való átkelést” (a benső átélésben: „a Föld belesüllyed a Vízbe, a Víz a Tűzbe, a Tűz a Levegőbe”) követően az elhunyt hirtelen a legvégső próbával szembesül, mégpedig a Valóság tiszta, kristályos ősfényének szemtől szembe való megtapasztalásával, amikor is „minden dolgok olyanok, mint az üres, felhőtlen égboltozat, és a mezítelen, folttalan öntudat hasonlatos az átlátszó ürességhez, amelynek sem kerülete, sem középpontja nincsen”. Ha a lélek képes ezzel azonosulni, mintegy teljesen feláldozva illuzórius önmagát, s elégetve önmagában mindazt, ami „más”, ami „tudatlanság” azonnal elérheti a Végső Megszabadulást. Ha azonban félelem támad benne, valamint felerősödnek azok a gyökérokok, amelyek a véges létezés világát valóságosnak hitették el vele, nem lesz képes erre, s a túlvilág adta legmagasabb lehetőségtől elesik.

7) A szöveg ezután azokkal a lehetőségekkel foglalkozik, amelyek az előző próbán kudarcot vallott számára jelentkeznek. Ekkor is ugyanaz a Tiszta Valóság, az Önvalóval (Átman) való metafizikai azonosulás lehetősége lép fel, azonban már nem tiszta és forma feletti állapotban, hanem különféle istenalakok formájában. Itt egy sajátos „projekció” lép működésbe, amely által az életben kultivált istenek víziója nyilatkozik meg (ilyenkor tehát a képek az eltérő kultuszoknak megfelelően különbözhetnek, de mint „káprázatok” metafizikai szempontból egy kategóriába esnek). Ekkor ismételten kiemelt jelentőségű, hogy az elhunyt képes-e a kettősség látszatát legyőzni, s tud-e az éppen kivetülő istenalakkal azonosulni, ami nyilvánvalóan az imént említett, (nem pusztán devocionális) kultusz egykori gyakorlásának intenzitásától és mélységétől függ. Ha e természetfeletti „kivetülések” által képviselt jelenségvilág látszata a lélek számára tőle független, külső valóságnak tűnik fel, ez a próba is kudarcba fullad. Ha viszont képes a lélek azonosulni, a Nagy Megszabadulás visszfényeként az „isteni” lét állapotában megszilárdul. Eleinte fényteli, magasztos, békés és jóindulatú istenségek tűnnek elő, ám ha a próbát nem sikerül kiállni, ezek kaleidoszkópszerűen rémisztő, haragvó, pusztító ellenistenségekké változnak át, bennük ugyanis a lélek azonosulástól való rettegése testesül meg, ami nyilvánvalóan még nehezebbé fogja tenni az identifikációt, hacsak még életében nem kimondottan ilyen természetű istenségek kultuszát gyakorolta és ezek képét még mindig magában hordozza.(2)

8) A szöveg a földről visszapattanó labda hasonlatát alkalmazza, amint az egyre kevésbé emelkedik fel, hogy ezzel érzékeltesse az élményeknek egy alászálló folyamatban megvalósuló egymásrakövetkezését. Ha az említett alternatívák és próbák meghiúsultak, az azt jelenti, hogy a lélekben a gátló tényezők és befolyások vannak túlsúlyban, amelyek a korlátozottságoktól való teljes megszabadulást nem tették lehetővé. A szöveg folyamatosan sorolja azokat az illuzórius világokat, amelyek a különféle gátló tendenciákhoz kötődő cselekvésekkel és ezek végzetszerű következményeivel együtt vetítődnek ki. Eközben továbbra is arra buzdít, hogy az elhunyt ne engedje magát e káprázatok által rászedni, ne higgye, hogy ezek tőle függetlenül is valóságosak, emlékezzen vissza a kapott tanításokra, oszlassa el az illúziókat: fékezze meg képzeletét, a képek áradását, mert mindaz, ami ezután – további próbatételként – jön, egyre illuzóriusabb „kivetülés” lesz. A formák, a tájak, az ezeket benépesítő démonok fantáziavilága, s mindaz, ami ezután tűnik elő, nem más, mint az elszabadult képzelet mágikus tobzódása. A rettegő, önkívületben lévő lélekből feltörő reakciók megfékezésére való képtelenség, a menedékkeresés folyamata, az érzéki helyzetekhez felé való vonzódás és a többi, az elvarázsolt lelket a feltételeknek alávetett világ felé tereli, ahol újabb alászállásként valamely meghatározott helyen való „megszületésre” kényszerül. Ezért a szöveg még itt is a „visszaemlékezésre”, az illúziók legyőzésére buzdítja az elhunytat, továbbá arra, hogy ismerje fel: csak önmagára szabad figyelnie, és mindarra, ami önmagában eddig már gyökeret eresztett, hogy ily módon önmaga legyen saját sorsának irányítója.

9) Ezekben a túlvilág nyújtotta magasabb lehetőségek hanyatlását és elvesztését képviselő állapotokban is léteznek olyan – úgymond in extremis – műveletek, amelyek célja a legrosszabb lehetőségek elkerülése, mégpedig oly módon, hogy erőt véve magán az elhunyt bizonyos formulát alkalmaz („kéri az adott születés anyaölének bezáródását”), vagy pedig úgy tesz, mint amikor valakit örvénylés ragad el, s jóllehet már nem képes a folyamatokat megállítani, az a lehetősége még mindig megvan, hogy azokat részben vezérelje. Az elme megfékezése, a lelket megtévesztő emóciók ellenállhatatlan vonzásainak és taszításainak való ellenszegülés még e korlátozott körülmények közepette is döntő jelentőségű.

10) Ha a lélek elerőtlenedése tovább folyik, az arra utal, hogy benne a „sóvárgás”, valamint az élet és a földi megtestesülés utáni szomj leküzdhetetlen. Az újraszületés elkerüléséhez a szabadság utolsó maradványára lenne szükség. A túlvilági út egy csaknem freudi szituációval zárul: a kétségbeesett, mohó vágy miatt a még testetlen lélek egy ölelkező emberpárt lát, amely a földi világban szülőpárja lesz. Ha előző életében férfi volt, a leendő anyja iránt érez vonzódást, ha nő volt, a leendő apja iránt. Pontosan az orgazmus kéjének pillanatában az anyaöl vonzásába lép. Ekkor az öntudat fonala elszakad, az elbukottat elnyelik a „vizek” és úgyszólván „újraszületve meghal”. Majd az életét elkerülhetetlenül követő halálában – az időközben kivívott, újabb lehetőségeknek megfelelően – ismételten a fent leírt megpróbáltatások várják.

A szöveg részben egybevág a hindu tanítással, miszerint a halál utáni állapotban két fő úton játszódhatnak az események: az „istenek útján”, amelyről „nem kell visszatérni”, illetve „ősök útján” (az adott „generatív törzsekből” való újraeredés folyamatán). A Tibeti Halottaskönyvet nem mindennapi világosság és logika jellemzi. Fellebbenti a fátylat a túlvilág közismert vallási ábrázolásairól, az istenítéletekről, a paradicsom, a purgatórium és a pokol birodalmairól szóló mitológikus beszámolókról, s az ezekhez kötődő ijesztő s ködös értelmezéseket végleg hatálytalanítja. Végezetül kiemeli annak a lépésnek a rendkívüli jelentőségét, amellyel az ember még életében megszerzi a megfelelő tanítást és képessé válik a saját lelke felett az irányítást átvenni, tudniillik az ezirányú képesség az előfeltéte annak, hogy úgy a jelen létezésben és az Úton, mint a túlvilág birodalmaiban a saját sors feletti uralomért folytatott harcban előrelépés valósulhasson meg. 

Jegyzetek

1. [Magyarul lásd: Tibeti halottaskönyv (Bar-do thos-sgrol).  Budapest, 1991, Héttér; valamint A köztes lét könyvei – Tibeti tanácsok haldoklóknak és születendőknek. Budapest, 1986, Európa Könyvkiadó. – A szerk.]

2.A „mithrászi rituáléról” szóló beszámolók hasonló látomásokat említenek, amelyek a mágikus-teurgikus élmények síkján, tehát még az életben felidéződhetnek (Vö. Introduzione alla Magia I kötet, IV. fejezet: Pietro d' Abano rituáléjának analóg elemei is figyelmet érdemelnek).