Julius Evola

MEGJEGYZÉSEK AZ INICIÁCIÓHOZ

Ha e folyóirat olvasói* ismerik René Guénon Apercus sur l’initiation című munkáját, valamint a L'Arco e la Clava című könyvünkben szereplő, ugyanezen témában íródott tanulmányt, akkor az iniciáció lényegét illetően feltehetően már rendelkeznek bizonyos elképzelésekkel. A következő megjegyzések ezért csak pontosítani, illetve megvilágítani kívánnak néhány idevonatkozó sajátosságot.

>Iniciálni< szószerint egy “kezdet elhelyezését” jelenti. Ennélfogva olyan műveletről lehetne beszélni, amelynek köszönhetően az emberi lényben egy új és a maga módján transzcendens princípium beiktatása megy végbe. Jelen esetben azt kell megvizsgálni, hogy mindez milyen értelemben zajlik le.

A ritualisztikus felfogás szerint az iniciáció olyan >spirituális influenciák< átadásához kapcsolódik, amelyek az adeptus létében egy változást idéznek elő. De itt tájékozódásképpen a virtuális iniciáció és a tényleges iniciáció közölt egy általánosan elhanyagolt különbséget kell nyomatékosítani. Az első esetben az átadás nem rendelkezik valamiféle közvetlen hatással; e helyett úgy vélik, hogy egy rejtett mag kerül átadásra, arni aztán kibontakozhat vagy az egyéntől függ a kibontakoztatása.

Érdemes itt a katolikus keresztelésre utalni. Ezzel a rítussal állítólag az egyénben szintén egy spirituális princípiumot helyeznek el, aminek meg kellene különböztetnie őt azoktól, akiket nem kereszteltek meg. Azonban először is ez nem függ össze semmiféle különleges tapasztalattal (ami nyilvánvaló, hiszen főként gyermekeket és újszülötteket keresztelnek meg, akikben képtelenség lenne valami ehhez hasonlót feltételezni); másodsorban, hogy ily módon egy új és más élet princípiuma ébredne fel, ez csak hitcikkely lehet; a megkeresztelkedettek csaknem teljességét a többi embertől gyakorlatilag és lényegében semmi sem választja el, és ha azt mondják, hogy ez a princípium rejtetten van jelen, ezzel szemben azt lehetne ellenvetni, hogy egy folyamatos és tényleges rejtettség a nemlétezéssel egyenértékű.

Nos mindez az úgynevezett virtuális iniciációra vonatkozik és azok ellenében lehet felhozni, akik jobb híján ennek túlzott jelentőséget tulajdonítanak. Pozitív értelemben ez egyedül akkor fogadható el, ha valaki figyelembe veszi, hogy adott körülmények meglétekor e potencialitás aktiválódhat és hirtelen az igazi iniciáció, vagyis a tényleges iniciáció lényegét jelentő >szintáttörést< vagy >megnyílást< idézhet elő. Igaz, egyes iskolák, mint például a Zen egy ilyen előzményt egyáltalán nem tartanak szükségesnek; ezek egy olyan helyzetet vesznek alapul, hogy az élmények fokozódó összegződése miatt a >megnyílás< (satori) egyszercsak megtörténik - ahogy a vízcsepp egy vízzel teli pohárból a szél hatására kicsordul.

Térjünk most át a tényleges iniciáció vizsgálatára, melynek hatása egy kitörölhetetlen és átalakító élményben közvetlenül megragadható. Az említett, Zen által elfogadott esetektől az különbözteti meg, hogy ez jelen összefüggésben a megfelelően felkészült adeptus tettével függ össze. A kereszténységgel pedig csak részleges analógiát mutat, hiszen a kereszténység elsőlegesen nem kívánja meg az alany felkészülését (a felnőttek esetében legfeljebb hittani oktatás és pusztán devocionális hozzáállás jöhet szóba).

Kiemelendő az a körülmény, hogy a tényleges iniciáció egy ugrással jár együtt, aminek hogy pozitív eredménye legyen, aktív módon kell végbemennie. Egy hermetikai-alkímiai elv szerint »a fém megolvasztásához fel kell azt hevíteni«. A fémmel az individuális én rögzültségére és merev zártságára utalnak; a felhevítés a felébresztésből eredő remegés és emelkedettség sajátos állapotát jelenti; az individuális én feloldása ennek végével egyenértékű: a tudat a véges létezés kötelékeitől - mégha pillanatnyilag is - megszabadul.

Avégett, hogy mindezt jobban megérthessük, hadd utaljunk a sikertelenség két hiteles esetére, amelyek az említett előfeltételek hiányából adódtak: a félelemből és a lendület hiányából.

Az első: az észak-afrikai >Út mesterével< kapcsolatos, aki egy iniciációra vágyó személlyel kísérelte meg végrehajtatni az >ugrást<. Megparancsolta neki, hogy nézzen mereven egy mágikus tükörbe, miközben a Mester bizonyos formulákat ejtett ki; valamint e személlyel korábban egy formulát közölt, hogy vészhelyzetben azt használja. Ilyen helyzet mindjárt adódott is: néhány előzetes víziót követően lángörvény tűnt fel, ami a személyt olyannyira megrémisztette, hogy rögtön kiejtette vele a neki átadott formulát. Az >Út mestere< újra visszahozta őt a normális tudatba, miközben azt mondta: »Féltél. Ezen a tűzön át kellett volna haladnod. Majd legközelebb.«

A második eset egy szexuális jellegű, szintén meghiúsult műveletre vonatkozik. A meglehetősen összetett körülményeket - ideértve a nemi vágyat fokozó szereket, sajátos égetett parfümöket stb. - egy hasonló praktikákban járatos fiatal lány készítette elő. Az őt átölelő személy érezte, hogy mély erők ébrednek fel, éles és magával ragadó érzései vannak gyors egymásutánban, amelyek azonban a csúcs közelében, amikor is egy villámló szintáttörésnek kellett volna bekövetkeznie, megszakadtak. Mindaz, amit a személy e ponton tapasztalt, leginkább egy elektromos sokkhoz volt hasonló. A negatív kimenetel ebben az esetben a lendület hiányára - s talán egy tudattalan félelemre is - vezethető vissza, amely eredmény olykor még bizonyos kellemetlen visszaverődésekkel is együtt járhat.

Úgy tűnik, az ősi iniciációk során a beavatandónak előkészületként sajátos forgatókönyvvel rendelkező tapasztalatokon kellett átmennie azért, hogy szembenézve ezekkel erőit megvizsgálja, önnön kvalifikációit próbára tegye. Az egyik hindu szöveg azt mondja, hogy egy rabló alkalmanként egy ájtatos hívőnél magasabb szintet birtokolhat: csakhogy az adott minőség - jelen esetben a bátorság - benne rossz irányban működik.

Az iniciáció lehetséges módozatainak körében azokra az ismeretekre is utalhatunk, amelyeket Seyyed Hossein Nasr, egy feltehetően mindmáig élő és működő perzsa szufi rend képviselője továbbított számunkra.

Az első lehetőség a szabályos iniciáció, ami egy >intézményesített< láncolathoz (silsila) történő kapcsolódás révén tekinthető ilyennek. Ezután egy hasonlóképpen szabályos, olyan Mester által átadott iniciáció következik, aki miként elődei, nem tartozik intézményesített és meghatározott központtal bíró rendhez. A harmadik lehetőség egy nem emberi Mesterrel való spirituális kapcsolatból vagy ennek akciójából adódik.

Az ilyen Mesterek körül sajátos tradíciók léteznek. A szóban forgó Mestert Imamnak vagy Khadirnak hívják (khidr perzsa nyelven). Ezt olykor a tradíciók közötti összefüggésben azonosítják Eliával (a gnosztikus-ezoterikus tradíciók őt olyan prófétának tekintik, aki >sohasem halt meg< és meghatározott körülmények közepette adott individuumnak képes önmagát megnyilatkoztatni, valamint aki >korszakokon keresztül< beavatott). Az Imam doktrínájának hasonló vonásai vannak annyiban, hogy noha egy történeti Imamot tekintenek a >primordiális fény< vezetőjének, pólusának és letéteményesének, mégis úgy vélik, az emberi alakot öltött történeti Imamok sorozata megszakadt (egyesek azt mondják, a nyolcadik Imammal, mások szerint a tizenkettedikkel). Ettől kezdődően az Imam a láthatatlanba húzódik vissza. A létezését nem szakítja meg, ámde mindez egy másik szinten folyik tovább. Az iniciáció magasabb formájában az Imammal (vagy manifesztációjával) létrejöhet egy kapcsolatfelvétel. Ugyanakkor szó esik egy >benső Imam<-ról is, mint az egyént vezérlő, mély hatalomról, akivel az egyén azonosulni törekszik. Ebben a megközelítésben a Mestert úgy fogják fel, mint aki nem emberi, nem tartozik történelmi láncolathoz és képes az iniciációt sajátos állapotokban közvetlenül átadni. Ez az iszlám ezoterizmus egyik fő vonulatát képező, síita és szufi imamizmus lényege. Az iniciáció különféle változatainak körében a legáltalánosabb besorolások egyikét alkotja.

A teozofizmusban beszéltek >asztrális iniciációról<; az ehelyütt utoljára említett lehetőség valószínűleg ebben egy torzított formában volt jelen. De nyilvánvaló, hogy ezen a vonalon az álmokat és látványokat valóságokkal összecserélve nagyon könnyű - különösen a modern Nyugat esetében - illúziókat kialakítani és eltévelyedni, főként azért, mert ezekben az esetekben nem lehet szó jól elhatárolt formákról és tradíciókról, valamint az említett iskolák ellenőrzéséről. Másrészről nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy az iniciáció magában hordozhat, sőt magában kell hordoznia egy verifikáló erőt. A tényleges iniciáció esetében az egyénnek meg kell ragadnia önmagában a magasabb szabadságot, a megismerés és megértés (intuíció) magasabb képességét (ez utóbbi nem más, mint a skolasztika intuitio intellectualisa), az ezoterikus magyarázatok mélyebb jelentését, továbbá egy máshoz nem hasonlítható bizonyosságot, az élet és a valóság egy másik értelmét, ami általában szembeszegül az általános egzisztenciális feltétellel, hiszen éppen egy állapotváltozásról van szó. Ilyen természetű változás előtt egy feltételezett >virtuális iniciáció< eszméjével vigasztalódni nem sokat ér. Ezért kell fenntartásokkal viseltetni a spirituális influenciákkal szemben, amik feltételezhetően egy tisztán rituális síkon adódnak át. Elképzelhető az az eset, miként Guénon is vélekedik, hogy az ilyen befolyások valóságosak és csak arra várnak, hogy az ezeket befogadó személy által aktiválódjanak. Azonban létezik az a lehetőség is, hogy bizonyos szerveződések, amelyek feltételezik, hogy rituális alapú iniciációban részesítenek, csak látszatot képviselnek, mivelhogy saját organikus és vitális princípiumukról leváltak, s úgymond az automatikusan működő gépekhez lettek hasonlatosakká, anélkül hogy saját hajtóerőt és ebből eredő hatékonyságot még birtokolnának. Érthető, hogy aki ilyen >iniciációt< kapott, az hajlamos másként gondolkozni, és természetesen még inkább ez így van azzal, aki ebben őt részesítette. De ez nem változtat semmit a dolgokon, és ragaszkodni kell ahhoz, hogy őszinte törekvéseket nem szabad illuzórikus elégtétellel elintézni.

* Megjelent a Vie della Tradizione folyóirat hetedik, 1972 július-szeptemberi számában.