René Guénon

LÉTEZNEK-E MÉG BEAVATÁSI LEHETŐSÉGEK
A NYUGATI TRADICIONÁLIS FORMÁKBAN?

Az írást Michel Valsan adta ki 1973. január-február között az „Etudes Traditionnelles”-ben.

Mondhatjuk úgy, hogy minden egyes tradicionális forma a Primordiális Tradíciónak az adaptációja, ami többé vagy kevésbé egyenesen ebből származtatik az idő és a hely különleges körülményei között; ilyen módon, ami egyiktől a másikig változik, az nem az elmélet eszenciája — mivel ezeken az érintkezési pontokon túl van -, hanem csak azok a szemléletek változnak, amiket magára ölt ahhoz, hogy ezen keresztül kifejezővé váljon.

Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ezek a formák szükségszerűen azonosak a princípiumban; ugyanakkor általános módon magukban hordozzák az emberi létezők számára annak előnyét, hogy lehetőség szerint csatlakozhassanak ahhoz a formához, amely a saját környezetükben található, mivel normális körülmények között ez felelne meg leginkább az individuális természetüknek.

Ezt hangsúlyozta - és jogosan - a mi munkatársunk is, J.-H. Probst-Biraben, a Dhikr kapcsán írt írásának végén; de ennek az alkalmazása viszont, amit ő levont ezekből a vitathatatlan igazságokból, úgy tűnik, hogy egy pontosabb kiegészítést igényel ahhoz, hogy elkerüljünk bármilyen zavarosságot a különböző területek között, amelyek, még ha egyenlő módon is függnek a tradicionális rendtől, mégis mélységesen különböznek.(1)

Ezek után már könnyű megérteni, hogy arról a sarkalatos különbségről beszélünk, amit már nagyon sokszor máshol is hangsúlyoztunk, amely a két terület között fennáll, és amit tágabb értelemben az un. „exoterikus” és „ezoterikus” kifejezésekkel jelölhetünk. Ugyanakkor az egyiket a vallásos területtel lehetne azonosítani, míg a másikat a beavatás területével; ami az utóbbi asszimilációját illeti, szigorúan pontos minden esetben; ami pedig az előbbit illeti, még ha nem is veszi fel azt a tulajdonképpeni vallásos szemléletét, amivel bizonyos tradicionális formákban rendelkezik, akkor is ezekkel kell foglalkoznunk oly módon, hogy ez a megszorítás ne okozzon kellemetlenséget a javaslatunkra nézve.

Mindezeket elmondva, nézzük azt a problémát, amit ez esetben analizálnunk kell: amikor egy tradicionális forma komplett, mindkét nézőpontja, vagyis az exoterikus és ezoterikus nézőpont alatt, akkor nyilvánvaló módon mindenkinek lehetősége nyílik arra, hogy csatlakozzon ezekhez a területekhez, olyan módon, hogy korlátozódhat is a vallásos szempont határánál, vagy tovább lépve, egy beavatási utat fog követni, mivel e két terület egyiknek is, másiknak is nyitva áll.

Egyébként világos, hogy ebben az esetben a beavatási rend mindenkor a vallásos rendben fogja megtalálni a támaszt és a segítséget, mivel e fölé helyeződik, anélkül, hogy ellenkezne vele; következésképp soha nem lesz lehetőség arra, hogy elhanyagoljuk azokat a szabályokat, amelyek a vallásos rendből származnak, különösen a rítusokat, mivel ezeknek van a legnagyobb jelentősége ebből a szempontból, hiszen ténylegesen tartják a kapcsolatot a két rend között.

Tehát amikor így állnak a dolgok, akkor bármilyen nehézség nélkül követheti mindenki a saját környezetéhez tartozó tradíciót; nem kell kikötéseket tennünk, csak a mindenkor lehetséges kivételekkel szemben, azokkal szemben, akikre munkatársunk is célzott, vagyis az olyan létezők számára, akik esetlegesen olyan közegben élnek amely idegen a saját természetüknek, követkézésképp találhatnának számukra egy megfelelőbb formát.

Azt hozzá kell tennünk, hogy egy olyan korszakban, mint a mienk, ahol már minden dologban végletessé vált a zavar, ezek a kivételek egyre gyakrabban fordulnak elő, mint más korszakokban, amikor a kondíciók normálisabbak; de ennél többet már nem mondhatunk, mert végül is ez a probléma könnyen megoldható úgy, hogy a létező visszatér az ő reális környezetéhez, amely megegyezik az ő természetes jellegével.

Most visszatérve a szokásos esethez, akkor a nehézség csak abban az esetben jelenik meg, ha egy adott környezetben egy olyan tradicionális formával van dolgunk, amiben valóban nem maradt más, csak a vallásos szempont.

Tehát magától értetődő, hogy ebben az esetben egy részleges degenerációról van szó, mert annak a formának is teljesnek kellett lennie a saját kezdeteinél, akár a többi; de bizonyos körülmények következtében, amit most nem szükséges pontosítni. Az történt, hogy az egyik pillanatban a beavatási része eltűnt, és olykor ez olyan mértékben fordult elő, hogy semmiféle tudatos emlék nem maradt fenn azokban, akik e formához tartoztak, annak ellenére, hogy nyomaira rábukkanhatunk az antik írásokban, illetve emlékműveken.

Ekkor; beavatási szempontból tekintve a dolgot, egy olyan helyzettel állunk szemben, ami egy elveszett hagyomány esetével azonos: még ha egy teljes rekonstrukciót is végeznénk, akkor is csak „archeologikus” szempontból lenne érdekes, mert a szabályszerű átadás mindenkor tökéletlen maradna, és ez az átadás, amit máskor is kijelentettünk, elengedhetetlen és feltétlen állapota bármilyen beavatásnak.

Természetesen azok, akik csak a vallásos területig korlátozódnak, és ezek mindenkor többen lesznek, egyáltalán nem kell aggódniuk ezen a nehézségen, mivel számukra nem is létezik, de azok, akik beavatási célt tűztek maguk elé, nem várhatnak semmiféle eredményt a szóban forgó hagyományos formával való kapcsolatukból.

Ha ilyen módon tesszük fel a kérdést, akkor sajnálatos módon távol áll attól, hogy pusztán teoretikus érdeke lenne, mivel ez határozottan kapcsolatban áll a nyugati világban létező hagyományos formákkal: a dolgoknak ebben az állapotában léteznek-e olyan szervezetek, amelyek biztosítják a beavatási átadást, vagy ellenkezőleg, már minden végérvényesen a vallásos területre korlátozódik.

Itt most azonnal kijelentjük, hogy nagyon figyelmesnek kell lennünk, hogy ne hagyjuk magunkat félrevezetni bizonyos dolgok jelentéséről, nint amilyen a „miszticizmus”, amellyel kapcsolatban gyakran - manapság úgy, mint soha - a legkülönösebb zavarok adódnak.

Itt most nincs szándékunkban újra megismételni azt, amit más alkalomkor már elmondtunk ezzel a tárggyal kapcsolatban; csupán azt szeretnénk negemlíteni, hogy a miszticizmus egyáltalán nem rendelkezik olyasmivel, ami beavató, mivel teljes egészében a vallásos területhez tartozik, és ennek különleges határait semmiféle módon nem haladja meg, sőt bizonyos sajátosságai szembenállnak a beavatás sajátosságaival. Ez a hiba még megbocsátható lenne, legalábbis azok számára, akik nem rendelkeznek egy meghatározott fogalommal a két terület közötti különbséggel kapcsolatban. Ha ezek a vallásban azt vennék figyelembe, ami nem egy misztikus, hanem egy „felemelkedő” karakterrel bír, mivel ebben legalább létezik egy módszere az aktív megvalósításnak úgy, mint a beavatásban, míg a miszticizmus mindenkor magába foglal egy passzivitást is, következésképp a módszer hiányát is és ugyanakkor bármiféle átadást is. Ezzel egyidejűleg még egy vallásos „felemelkedésről” és egy beavatási „felemelkedésről” is lehetne beszélni, habár ennek a megközelítésnek nem kellene sugalmaznia többet, mint egy módszernek a fogalmát, amely valójában egy reális hasonlóságot alkot; de minden bizonnyal a szándék és a cél a két esetben nem azonos.

Ha most precíz módon tesszük fel a kérdést a nyugati tradicionális formákkal kapcsolatban, akkor figyelembe kell vennünk két esetet, melyet munkatársunk az írásainak utolsó soraiban említett, vagyis a judaizmus és a kereszténység; de itt kénytelenek vagyunk fenntartással fogadni azt az eredményt, amely bizonyos gyakorlatokból származik.

Mindenesetre, ha a judaizmust tekintjük, akkor a dolgok jóval egyszerűbbek, mint a kereszténységben: ugyanis az előbbi birtokol egy ezoterikus és beavató elméletet, ami a Kabala, s ezt mindenkor szabályszerűen adják át, még akkor is, ha egyre ritkábban és nehezebben, mint máskor, ez a tény viszont nem egyedülálló ezen területen, korszakunk sajátosságai ezt eléggé igazolják.

Ami a „hassidizmust” illeti, úgy tűnik, hogy a kezdeteinél effektíve hatottak rá a kabalisztikus befolyások, és az sem kevésbé igaz, szigorú értelemben véve, hogy már csak egy vallásos csoportot alkot misztikus irányzatokkal, egyébként lehetséges, hogy ez az egyetlen példája annak a miszticizmusnak, amely a judaizmus keretén belül található; és néhány kivételtől eltekintve a miszticizmus mindenekfelett valami olyasmi, ami jellegzetesen keresztény.

Ami pedig a kereszténységet illeti, létezik-e napjainkban egy olyan ezoterizmus, amely a középkorban minden bizonnyal létezett, továbbá élnek-e még olyan szervezetek, amelyek képesek ezt átadni?

Ami az ortodox egyházat illeti, ezzel kapcsolatban nem tudunk határozottan állást foglalni, mivel nem rendelkezünk világos magyarázatokkal, de örülnénk, ha ez a probléma tisztázást provokálna (2) ilyen értelemben, de ettől függetlenül, ha létezne is valamilyen beavatás, akkor ez kizárólag a kolostorokban létezhet, olyan módon, hogy ezeken kívül nem lehet hozzáférni.(3)

Másfelől a katolicizmust illetően, minden jel azt mutatja, hogy semmi sem maradt ebből a rendből, máskülönben az erre felhatalmazott képviselők is határozottan tagadják, úgyhogy hinnünk kell nekik, mivel nem rendelkezünk ellenpéldákkal.

Végül felesleges beszélnünk a protestantizmusról, mivel ez nem más, mint egy eltévelyedés, amit az antitradicionális szellem hozott létre, és ez a dolog még a lehetőségét is kizárja annak, hogy bármikor is tartalmazhatott volna egy ezoterizmust, vagy alapjául szolgált volna akármilyen beavatásnak.

Attól függetlenül, hogy mint állnak a dolgok, még ha fenntartjuk egy életben maradt, rejtőzködő beavató szervezet lehetőségét, akkor is mindaz, amit teljes meggyőződéssel mondhatnánk, hogy a kereszténység vallásos gyakorlatai, illetve más tradicionális formák gyakorlatai nem helyettesítik a beavatási gyakorlatokat, és nem hoznak létre azonos rendű eredményt sem, mivel ezek nem erre rendeltettek. (4)

Ez a tény akkor is igaz, ha az egyik és a másik között külső hasonlóság van: így a keresztény rózsafüzér tisztán emlékeztet az iszlám turug wird-jére, és az is meglehet, hogy bizonyos történelmi rokonságban állnak; de valójában ezt csak tisztán vallásos célra használják, és hiábavalóan várunk tőle egy más rendű kedvezményt, mert ez a wird-től eltérően nem kötődik semmilyen spirituális befolyáshoz, amely hatni tudna a beavatás területén.

Ami pedig a Loyolai Szent Ignác „spirituális gyakorlatait” illeti, az igazat megvallva kissé elképedtünk, hogy ilyen értelemben idézték: Igen, ezek ténylegesen egy „emelkedést” képeznek, de csak abban az értelemben, ahogy ezt már fent említettük, mivel ennek a vallásos karaktere teljesen egyértelmű. Azt is hozzá kell még tennünk, távol áll attól, hogy mentes lenne a veszélytől, hiszen sok esetben provokált már mentális megzavarodást; és szerintünk ennek a veszélynek mindenkor fenn kell állnia, mikor ilyen módon gyakorolják, vagyis a vallásos szervezeteken kívül, mivel e gyakorlatokat ezeknek fogalmazták, oly módon, hogy egy specifikus módszert alkotnak; következésképp nem lehet ajánlani senkinek, aki nem tagja ennek a szervezetnek.

Ezen kívül külön kell hangsúlyoznunk azt a tényt, hogy ahhoz, hogy a spirituális gyakorlatok megfelelő hatással rendelkezzenek, szükségszerűen feltételez egy azonos rendű szervezethez való csatlakozást is; hosszú ideig lehetne ismételni a szabályokat, az olyanokat, mint például a dhikr illetve wird vagy a hindu tradícióban lévő mantrák, anélkül, hogy elérnénk akár a legkisebb eredményt is, mivel nem szabályos átadáson keresztül kapják meg és nincs „megelevenítve” egyetlen spirituális befolyástól sem.

Éppen ezért a szabályok megválasztása nem független módon történik, mivel ez nem az individuális fantáziától függ; ez a probléma alá van rendelve egy beavató szervezet valós kapcsolódásához, következésképp követni kell az illető tradicionális formához tartozó szervezet módszereit.

Végül azt még hozzátennénk, hogy az olyan beavató szervezeteknek, amelyeknek nyugaton még biztos a létjogosultságuk, ma a saját aktuális formájukban külön állnak a vallásos tradicionális formáktól, ami az igazat megvallva, nem normális dolog; ezek olykor annyira degeneráltak, ha nem éppen eltévelyedtek, hogy az esetek nagyobb részénél nem várhatunk többet tőlük, csak egy látszólagos beavatást. (5) Mindezek után, a nyugatiaknak szükségképpen figyelembe kell venni ezt a bevégzetlenséget, vagy pedig más tradicionális formákhoz kell fordulni, aminek az a kellemetlensége lehet, hogy nem számunkra alkották meg; tehát már csak azt kell megtudnunk, hogy azok, akik határozottan úgy döntöttek, hogy élnek az utolsó lehetőséggel, talán nem azt bizonyítják ezáltal, hogy belépnek azon kivételek közé, akikről beszéltünk.

Fordította: Tárkányi Beatrix

JEGYZETEK

1. Probst-Biraben tény szerint, ezt írta: „Ismertünk keresztényeket és zsidó származásúakat, akik meggyőződéssel tértek át az iszlám vallásra és szigorúan tradicionális életet élnek, és eredményesen gyakorolják a muzulmán rend fegyelmét. Ők kivételt képeznek, akiket majdnem mindenkor egy hatalmas orientális atavizmus készített fel.
Általában viszont a zsidókat tanácsosabb a hassidizmus vagy a kabalisták felé irányítani, míg a katolikusokat a Loyolai Szent Ignác féle gyakorlatok felé, a keleten élő ortodoxokat pedig az athonista módszerek felé”.

2. Tudjuk, hogy Guénon e cikk megírása után hesychasmust a kereszténység ortodoxok beavatási útjaként tekintette, és felvilágosításért érdeklődött ez irányban. E tárgy kapcsán lásd a Christianisme ét Initiation írását („E. T.”, 1949. szeptember-december), ez később az Apercus sur l'Esoterisme chrétien könyv II. fejezete lett.Az ortodox világ néhány érdekesebb adatát viszont Michel Valsan mutatta be; L'initiation chrétienne („E. T.” május-augusztus, 1965), : továbbá Mise au point együtt az Etudes ét documents d' Hésychasme („E. T.” március-augusztus, 1968).

3. Úgy tűnik, hogy ez lehetett a helyzet az ortodox világban az utolsó világháború előtt. Mindenesetre azok a nehézségek és változások, amelyek az illlető országokban megjelentek, hatással voltak a kolostori élet állapotaira is; most pedig, úgy tűnik hogy laikus beavatások is léteznek.

4. Visszatérve a „Christianisme ét Initiation” írásának erre a pontjára, amit már fentebb a 2. megjegyzésben idéztünk, Guénon megállapította, hogy bizonyos okok miatt gondolja azt, hogy léteznek még keresztény beavatási formák, de annyira limitált közösségekben, hogy tulajdonképpen nem lehet hozzáférni, vagy pedig... olyan keresztény elágazásokban, amelyek különböznek a latin egyháztól.

5. Itt minden bizonnyal a szabadkőművességre és a Compagnonnagera utal.