René Guénon

A ›PRINCÍPIUMOK‹ PROBLÉMÁJA

Amikor valaki kortársainknak a princípiumokról tesz említést, minden bizonnyal csak félreértéssel fog találkozni, mivel még ha nem is vonják rögtön kétségbe a princípiumok létét, sokak számára e kérdéskör teljesen ismeretlenként fog hatni. Ugyanakkor persze egyesek mégiscsak használják e kifejezést, sőt gyakran túl sokszor is, ámde ilyenkor inkább egy téves szóhasználatról van szó.

Manapság már egy általánosabb tudományos törvény esetében is princípiumról beszélnek, jóllehet a princípiumok valójában éppen e törvények ellentettjei, hiszen e törvények igazából nem mások, mint puszta következmények és induktív következtetések, amikor is nem egyszerűen csak merő hipotézisek.

Még gyakrabban adnak ilyen elnevezést morális teóriáknak, amelyek még csak nem is eszmék, hanem leginkább valamely szentimentális érzület megnyilvánulásai, más esetekben pedig a princípium megjelölést olyan politikai nézetekre is ráragasztják, mint amilyen az elhíresült »nemzeti princípium«, ami Európában egy eddig nem látott felforduláshoz vezetett. És ráadásul nem lehet-e hallani még a demagóg és majdhogynem önellentmondásos »forradalmi princípiumokról« is? A princípium szóval tehát ma oly mértékig élnek vissza, hogy igazi értelme már teljesen elfelejtődött.

Ehhez hasonló helyzetben van a »tradíció« szó is, amit ahogy egy másik írásunkban már megjegyeztük, bármiféle pusztán külsőleges, akár banális és jelentéktelen szokásra is használnak. Egy másik példát is említhetnénk e körben: ha a nyugatiak őseik vallásos lelkületét csak valamilyen szinten is megőrizték volna, talán elkerülhették volna azt, hogy lépten-nyomon olyan kifejezéseket használjanak, mint amilyen például a »faj vallása«, a »tudomány vallása«, a »munka vallása« és más ezekhez hasonlók.

E helyütt nem egyszerűen egy lényegtelen nyelvi hanyagságról van szó, hanem a modern világban szinte mindenütt jelenlévő zavar jól kivehető tüneteiről. A különféle területek és szempontok egymástól nem elkülönítve léteznek, nem lehet a többitől függetlenül önmagukban venni őket: a nyelv valójában az emberek lelki állapotát is hűségesen bemutatja. S a mentalitás és az intézmények közötti megfelelés folytán az efféle zavarok okai arra is magyarázatul szolgálnak, hogy miként tartják elképzelhetőnek, hogy bárki válogatás nélkül bármilyen funkciót betöltsön. A demokratikus egalizmus nem más, mint az intellektuális anarchia társadalmi rendben megvalósult következménye. Napjaink nyugati emberei valóban a kifejezés hindu értelmében vett »kaszt nélküliek«, sőt a Kínában sajátos értelmet felvett »család nélkülieknek« is tekinthetőek; majdhogynem teljesen elvesztették azt, ami minden igazi civilizáció alapját és lényegét alkotja.

E megállapítások pontosan a kiindulópontunkra utalnak vissza: a modern civilizáció minden területen a princípiumok nélkülözésére kényszerül. Ily módon ez egy lefejezett organizmusra emlékeztet, ami feszült és rendezetlen életét még megcsonkítását követően is éli egy ideig; a közösségek kapcsán az organizmusokkal – jóllehet gyakorta teljesen helytelen módon – vont párhuzamokat olyannyira kedvelő szociológusok eme egybevetés jelentésén hosszabban is elgondolkozhatnának.

Amikor a tiszta intellektualitás a hatását már nem képes kifejteni, előbb-utóbb valamennyi viszonylagos területet kezdenek függetlennek tekinteni. Ezek aztán néhol túllépnek önmaguk hatókörén, és minden egy kibogozhatatlan káoszban vegyül s keveredik össze. A természetes kapcsolatok megfordulnak, az alárendeltségben lévők autonómiájukat szilárdítják meg, a mentális és társadalmi rendben minden hierarchiát egy csalóka egyenlőség nevében törölnek el. Ugyanakkor, mivel az egyenlőség mindennek ellenére gyakorlatilag lehetetlen, torz hierarchiák épülnek ki, amelyekben nem számít, hogy mi kerül az első helyre: legyen az tudomány, ipar, erkölcs, materialisztikus vagy pénzügyi politika; pontosan azért, mert nem rendelkeznek azzal az egyedüli értékkel, ami normális körülmények között a fensőbbrendűséget illetné meg, vagyis hadd ismételjük meg újból: mert nem birtokolják az igazi princípiumokat. Egy ilyen képet látva ne jelentsük ki rögtön, hogy mindez azért túlzás: vegyük inkább a fáradságot arra, hogy őszintén megvizsgáljuk azt az irányt, amerre a dolgok haladtak és az úgynevezett »civilizált« országok nagy részében még most is haladnak; ha valaki az előítéletektől nincs elvakulva, észre fogja venni, hogy ez pontosan megfelel a leírtaknak és egyébként mindannak, amit az alatt értünk, hogy a modern nyugati civilizáció minden mással ellentétben nem »tradicionális« civilizáció.

Amit »tradicionális civilizációnak« hívunk, a szó valódi értelmében vett princípiumokon alapuló civilizáció, vagyis ahol az intellektuális rend minden máson uralkodik és minden közvetlenül vagy közvetetten ebből ered, valamint ahol amikor tudományokról vagy társadalmi intézményekről van szó, nem lehet nem felismerni, hogy ezek a tisztán »intellektuális« igazság esetleges, másodlagos és alárendelt alkalmazásai.

A tradícióhoz vagy a princípiumokhoz való visszatérés ezért valójában egy és ugyanazon dolog. Nyilvánvaló azonban, hogy még mielőtt a princípiumok alkalmazására gondolhatnánk, először a már elveszett princípiumok megismerését kell helyreállítani. Egy tradicionális civilizációt nem lehet a maga teljességében restaurálni, ha nem rendelkezünk azokkal az elsődleges és alapvető eszmékkel, amelyeknek e fölött uralkodniuk kell. Ha valaki másképpen jár el, akkor ismételten zavart fog ott előidézni, ahol a tradíció lényegét már eltüntették és félreértették. Ez az eset áll fenn minden áltradíció felfedezőjénél, akikről korábban már említést tettünk. S ha pedig ilyen, egyébként nyilvánvaló dolgokhoz kell ragaszkodunk, ez amiatt van így, mivel a modern mentalitás állapota erre kényszerít bennünket, tudván tudva azt, hogy milyen nehéz úgy eljárni, hogy az ember a még meglévő normális kapcsolatokat ne állítsa a fejük tetejére. Azok a megfelelő mentalitással még rendelkező, határozottabb személyek, akik a helyreállítás munkájába kívánnak fogni, könnyen abba a kísértésbe eshetnek ugyanis, hogy mindent a végével kezdjenek, és ily módon engedjenek például a haladás egész Nyugatot elragadó különös mániájának, vagy pedig a modernek számára mindent jelentő, látható és érinthető eredményeket akarjanak gyorsan elérni, hiszen ők mindig a külsődleges dolgok felé fordulnak, mivel mentalitásuk minden más dolog megismerésére képtelenné vált.

Ez az oka annak, hogy unos-untalan ilyen gyakran ismételjük: elsősorban a tiszta intellektualitás területét kell megismerni, ha nem ezzel kezdjük a helyreállítást, minden érvényét veszítheti; mindaz, ami egy ilyen területre vonatkozik, annak ellenére, hogy nem az érzékek világához tartozik, még mindig messze hatóbb következményekkel fog járni annál, ami csupán az esetlegességek rendjéből származik. Ugyanakkor tartózkodni kell attól, hogy a tiszta intellektualitást a racionalitással összekeverjük, az univerzálist az általánossal, a metafizikai megismerést a tudományos megismeréssel. Ezzel az eszmék korábbi cikkeink sorozatában már kifejtett vonulatához jutunk vissza.

Amikor abszolút értelemben, bármiféle relatív vonatkozás nélkül princípiumokról, vagy tisztán intellektuális igazságról beszélünk, mindig és kizárólag az egyetemes rendről van szó. Ez a metafizikai megismerés birodalma, az önmagában individualitás és racionalitás feletti, intuitív és már nem diszkurzív, minden viszonylagosságtól független megismerésé. Ehhez hozzá kell szintén fűzni, hogy az ilyen megismerés realizálására alkalmas intellektuális intuíció nem rendelkezik egyáltalán semmi, a szubracionális (vagy szentimentális, ösztönös, vagy pusztán érzéki, vagy »misztikus«) rend ösztönzéseihez hasonlóval, amelyek kizárólag a számos mai áramlat vizsgálódási területéhez tartoznak.

A metafizikai igazságokat természetszerűleg nem lehet azonosítani a megfogalmazásaikkal, a diszkurzív ész működésekor ugyanis egy olyan igazság magyarázata megy végbe – már amennyire ez egyáltalán lehetséges – , amely az ész területét és hatókörét lényegében meghaladja és amelyből egyetemessége folytán az összes szimbolikus vagy verbális forma soha sem adhat többet, mint egy részleges, hiányos és nem megfelelő áttételt, mégpedig olyat, ami elsődlegesen a metafizikai igazság számára »támasztékul« szolgál, semmint ténylegesen képes lenne azt lefordítani, ami önmagában véve közölhetetlen és csak közvetlenül, egy szellemi »megragadás« révén lehet személyesen megérteni. Emlékeztetünk végül arra, hogy ha a »metafizika« kifejezést meg is tartottuk, csak amiatt van így, mert a nyugati nyelvek adta kifejezések közül ez a legalkalmasabb. S ha a filozófusok odáig jutottak, hogy ezt teljesen másra alkalmazzák, e zavar az ő szemléletükből fakad, mivel az e szó alatt általunk értett tartalom az egyetlen, ami ennek etimológiai eredetének megfelel; az ilyen jellegű, a filozófusok igazi metafizikáról való teljes tudatlansága által előidézett zavar egyébként teljesen hasonló ahhoz, amelyet korábban már jeleztünk.

Akik képesek a princípiumok megismerésére, azok számára mindig ugyanazok a princípiumok tárulnak fel, mivel az elmebeli különbözőségek csak az individuális, tehát egy esetleges rendre vonatkozhatnak és a tiszta metafizikumot nem érik el. Az általa megértetteket egész bizonyosan mindenki a maga módján fogja kifejezni, éspedig olyan mértékben, amennyire ezt egyáltalán meg tudja tenni, de aki képes az igazi megértésre, a kifejezések különbözősége mögötti egyetlen igazságot mindig el fogja ismerni, s számára az elkerülhetetlen különbözőségek sohasem fognak ellentétekhez vezetni. Ahhoz azonban, hogy a megsokszorozódott formákon keresztül ily módon az ezek által elrejtett valóságot láthassuk, sőt még azt is, amit ezek nem fejezhetnek ki, a modern nyugati világban csaknem teljes mértékben ismeretlenné lett valódi intellektualitást kellene birtokolni. Szinte hihetetlen, hogy mennyire jelentéktelen és szánalmas ekkor minden filozófiai vita; ezek még ha eszmékről is szólnak, sokkal inkább csupán puszta szavakra vonatkoznak.

Ami az esetleges rend igazságát illeti, az alkalmazható individuális szempontok sokasága valóságos, ámde nem szükségképpen ellentmondásos különbözőségekhez vezethet. A szisztematizálásra hajlamos gondolkozók torzításai abból erednek, hogy saját nézőpontjukon kívül mást képtelenek elismerni, s mindent, ami nézőpontjukból nem levezethető, hamisnak tekintenek. Jóllehet a különbözőségek valóságosak, nem jár azonban mindez összeegyeztethetetlenséggel, bár az összhang rögtön az elején nem valósulhat meg, annál is inkább, mivel amikor valaki más nézőpontját kívánja felvenni, bizonyos nehézségekbe ütközik amiatt, hogy mentális beállítottsága ellenérzés nélkül a másik nézőpontot általában nem tudja magáévá tenni. Az elsődleges princípiumok területén azonban ilyen helyzet nem fordulhat elő, így válik érthetővé az a látszólagos ellentmondás, hogy ami adott tradícióban emelkedettebb, a megfelelő felfogóképesség birtokában minden faji vagy korszakbeli szemponttól függetlenül egyúttal könnyebben is érthető és elfogadható, ugyanis az összes esetlegességtől valójában ez mentesült a leginkább.

A modern nyugati civilizációban ugyanakkor egyedül csak az esetleges dolgokat veszik figyelembe, s a vizsgálódások módja meglehetősen önkényes, mert a mással nem helyettesíthető intellektuális doktrína által nyújtott irányt már elveszítették. Természetes, hogy az ily módon mégis elért eredményeket vitatni nem lehet, és tőlük bizonyos relatív érték nem tagadható meg. Azonban ha az eredmények önmagukban is igazi értékkel bírnának, ezek összessége nem idézhetné fel a rendezetlenség és anarchia, a mennyiségben szétszóródó minőség benyomását, és azt a viszonylagosságot, ami a tudomány révén aztán az emberi aktivitás minden területére áttevődik.

Minden ilyen rendezetlenség alapvető oka a princípiumok felőli tudatlanság. Amennyiben a tiszta intellektuális megismerés helyreáll, minden más újra normalizálódni képes. Az egyes területeken újra stabilizálódhat egy rend, az átmenetiség helyén egy állandóság alakulhat ki, az üres hipotézisek eltávolíthatóak, az analízis töredékes eredményei egy szintézis fényében megvilágítást képesek nyerni, hogy az ilyen eredményeket ama megismerés irányába továbbítsák, ami e névre igazából méltó, s még akkor is, ha ezek így alárendelt rangot kapnak, mégis egy, a mostaninál összehasonlíthatatlanul nagyobb jelentőséggel rendelkezhetnének. Nos, ami a megismerés rendjében érvényes, a társadalmi, sőt politikai rend esetében is hasonlóképpen fennáll. Az igazi metafizikával való újbóli összekapcsolódás mindegyik számára tehát döntő feladat. De mivel a semmiből nem emelkedhet fel semmi, egy ilyen problémában fontos, hogy ott tudjunk metafizikai megismerést látni, ahol ha csak egy rejtett állapotban is, de még létezik.

fordította: NÉMETH NORBERT