René Guénon

A SZAKRÁLIS ÉS A PROFÁN

Többször is beszéltünk már arról, hogy egy valóban tradicionális társadalomban minden emberi aktivitás szakrális jellegű, mivel a tradíció körén semmi nem eshet kívül. Ilyenformán alkalmazása mindenre kiterjed, úgyhogy ebből a szempontból semmi nem maradhat közömbös vagy jelentéktelen, és bármit tesz is az ember, cselekedetei által állandóan részt vesz a tradícióban. Ha valamely dolog kapcsán a tradicionális nézőpont nem érvényesül, vagyis az adott dlolgot profánnak tekintik, úgy ez a degenerálódás nyilvánvaló jele, ami a tradíció gyengülését fejezi ki; ez a degenerálódás pedig természetszerűleg kapcsolódik az emberiség ciklikus történetének leszálló szakaszához. Számos fokozatról beszélhetünk e téren, de nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy manapság még azok a civilizációk is, amelyek tradicionális jellegüket a legtisztábban megőrizték, fenntartanak kisebb-nagyobb részt a profán számára, a kor mentalitásának tett kényszer engedményeképpen. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy tradíció bármikor is elismerheti a profán szempont legitimitását, mert ez, legalábbis részben, egyet jelentene önmaga megtagadásával. A tradíciónak teljes joggal ragaszkodnia kell ahhoz, hogy szempontjai mindenre érvényesüljenek, alkalmazási területe mindenre kiterjedjen.

A teljesen antitradicionális modern civilizáció az egyetlen, amely a profán legitimitását állítja, sőt »haladásnak« tekinti azt, hogy a profán az emberi tevékenységek egyre szélesebb körét hatja át, hogy a modern ember számára már csak a profán létezik, és minden erejével azon van, hogy a szakrálisat tagadja vagy kizárja. A reláció itt megfordul: a tradicionális civilizáció a profánt elkerülhetetlen rossznak tekinti és legfeljebb tolerálja, azon igyekezve, hogy következményeiben a legmesszebbmenően korlátozza; a modern civilizációban viszont a szakrálist csupán átmenetileg megtűrik, mivel nem lehet egyik pillanatról a másikra eltüntetni. De addig is, amíg ez az »ideális« állapot megvalósul, egyre kisebb teret engednek számára, és gondoskodnak arról is, hogy áthághatatlan korlátok válasszák el minden egyébtől.

A tény, hogy e két ellentétes szemlélet fokozatosan alakul át egyikből a másikba, azt a látszatot keltheti, hogy a profán nemcsak mint szempont létezik, hanem profán létterület is van: azaz vannak önmagukban és természetüknél fogva profán dolgok, nem pedig - ahogy ez valójában van - egy bizonyos mentalitás hatására profánná vált területek. Azt is mondhatnánk, hogy a profán szemlélet, amely egy egyszerű tényállást jogtalanul nevez ki törvényesnek, az antitradicionális szemlélet egyik posztulátuma, merthogy ennek a téveszmének a köztudatba való sulykolása előfeltétele célja elérésének, mely cél a szakrális háttérbe szorítása, vagy más szavakkal, a tradíció utolsó maradványainak eltüntetése, megsemmisítése. Elegendő a közvetlen környezetünkben körülnézni, hogy meggyőződjünk arról, milyen sikeresen hajtja végre kitűzött feladatát a modern szellem. Hiszen még azok is, akik magukat »vallásosnak« tartják, hasonlóan gondolkoznak és cselekszenek, mint legvallástalanabb kortársaik, vagyis úgy tekintenek a vallásra, mint ami a többi dolog között elkülönített helyet - és valójában igen szerény helyet - foglal el, és életük egyéb területeire semmiféle tényleges befolyással nem bír. A legsúlyosabb ebben az, hogy ezek az emberek nem azért cselekszenek így, mert bár azt helytelenítik, mégsem tudják kivonni magukat a környezet kényszerítő nyomása alól, hiszen ez még bizonyos értelemben elfogadható is lenne, mivel nem várhatjuk el mindenkitől a szükséges bátorságot, hogy a kor uralkodó irányzataival - számára veszélyes módon — nyíltan szembeszálljon. De nem ez a helyzet, hanem az, hogy a modem szellem hat rájuk oly erővel, miszerint bárki máshoz hasonlóan teljesen jogosnak tartják a szakrális és a profán megkülönböztetését, sőt elválasztását. Mi több, abban a meg-nem-különböztetettségben, amely ezen a téren minden tradicionális és normális civilizáció sajátja, nem látnak mást, mint a két terület konfúzióját, olyan zavart, amelyet, szerintük a haladás előnyösen meghaladott és eloszlatott!

Ez azonban még nem minden: ez a szemlélet nehezen elképzelhető már olyan emberekkel kapcsolatban is, akik őszintén tartják és mondják vallásosnak önmagukat, nem még azoknál a világiaknál, akiknél ez tudatlanságuk számlájára írható és ezért bizonyos fokig még meg is bocsátható. De úgy tűnik, ugyanez jellemzi mostanában és egyre növekvő mértékben a papságot, akik mintha nem is fognák fel, hogy ez a gondolkozás mennyire ellenkezik a tradícióval, minden tradícióval, a tradíció minden formájával, és nemcsak azzal, amelyet képviselnek.. Tudomásunkra jutott az is, hogy néhányan szemére vetik a keleti civilizációknak, miszerint szociális életüket még mindig a spiritualitás hatja át, és ebben vélik okát látni a nyugati civilizációkkal szembeni állítólagos alacsonyabb rendűségüknek! A papságnak ez a magatartása mellesleg furcsa ellentmondást tartalmaz: a modern tendenciák által leginkább érintett egyházi személyek ugyanis általában sokkal többet foglalkoznak szociális tevékenységgel, mint a tan hirdetésével. Ha viszont a társadalmi élet laicizálódását elfogadják, sőt helyeslik, akkor miért avatkoznak bele? Ugyanis nem valószínű, hogy azért teszik — ami egyébként kívánatos lenne — hogy valamiféle tradicionális szellem bevezetésén fáradozzanak, mivel úgy vélik, az ilyesfajta aktivitásnak távol kell állnia a társadalom szellemétől. Beavatkozásuk tehát teljesen érthetetlen, hacsak el nem fogadjuk, hogy mentalitásukban van valami mélységesen illogikus, ami egyébként számos kortársunknál kétségkívül fennáll. Bármiképp is legyen, a jelenség nagyon nyugtalanító: ha egy tradíció hiteles képviselői odáig jutnak, hogy gondolkozásuk ellenfeleikétől nem tér el jelentős mértékben, felmerül a kérdés, hogy annak a tradíciónak jelen állapotában milyen fokú a vitalitása. És mivel a nyugati világ tradíciójáról van szó, kérdés, miszerint ilyen körülmények között mennyi esélye maradt — legalábbis az exotéria területén és más lehetőségeket nem számítva -, hogy újból talpra álljon.

fordította: Bakóházi Adalbert

(Quintiatíon ét realisation spirituelle. Paris, 1994, Edition Traditionelle, 11. fej., 96-100. o.)