René Guénon

SZENT BERNÁT

A középkor nagy alakjai között kevesen vannak olyanok, akiknek tanulmányozása Szent Bernáténál alkalmasabb lenne a modern szellemiség bizonyos kedvenc előítéleteinek eloszlatására. Csakugyan, mi is lenne zavarba ejtőbb e modern szellemiség számára egy tisztán kontemplatív személyiség vizsgálatánál, aki mindig is az akart lenni, és az kívánt maradni; és aki mégis arra rendeltetett, hogy döntő szerepet játsszon az Egyház és az Állam ügyeinek intézésében, gyakran sikert érve el ott is, ahol a politikusok és hivatásos diplomaták minden bölcsessége csődöt mondott? Mi is lenne meglepőbb, ráadásul paradoxabb – a dolgok megítélésének köznapi módját követve –, mint egy misztikus, aki csupán megvetést érez azon gondolatok iránt, amelyeket „Platón álokoskodásainak és Arisztotelész fortélyainak” nevez, miközben nehézség nélkül győzi le korának legagyafúrtabb dialektikusait? Szent Bernát egész élete, mintha arra lett volna hivatott, hogy ragyogó példájával bizonyítsa: léteznek az intellektuális problémákra – de a gyakorlati jellegűekre is – egészen másfajta eszközök, mint amilyeneket nagyon is régóta megszoktunk egyedül hatékony eszközöknek tartani, kétségkívül azért, mert a tisztán emberi bölcsesség számára – amely az igazi bölcsességnek még csak nem is az árnyéka – valóban kizárólagosak. Ez az életút így bizonyos módon előzetes cáfolatát jelenti e két látszólag ellentmondó – valójában azonban egymással szolidáris – téveszmének, a racionalizmusnak és a pragmatizmusnak; ugyanakkor a pártatlan szemlélő számára zavarossá és kuszává teszi azon szcientista történészek előítélettel teli nézeteit, akik Renannal együtt vallják, hogy „a kritika leglényegesebb eleme a természetfeletti tagadása”, amit egyébként mi szíves örömest el is fogadunk, de csak azért, mert a fenti összeférhetetlenségben éppen ellenkezőjét látjuk annak, amit ők látnak: magának a kritikának az elvetését, és egyáltalán nem a természetfelettiét. Csakugyan, milyen tanulságok lehetnének hasznosabbak korunk számára ezeknél?

Bernát 1090-ben született Fontaines-les-Dijonban, szülei a burgundiai arisztokráciához tartoztak. E tényt azért emeljük ki, mert életének és tanításának néhány vonása, amelyekre még vissza kell térnünk, bizonyos mértékig visszavezethetők erre a származásra. Egyrészt innen magyarázhatjuk buzgalmának olykor harcias izzását vagy a rákényszerített vitákban gyakran tanúsított, egyébként teljesen külsődleges hevességét (pedig nem vonhatjuk kétségbe, hogy jóságos és szelíd volt a lelke mélyén). Ám még inkább a lovagi eszménnyel való kapcsolatára kívánunk célozni. Ezeknek különben mindig nagy fontosság tulajdonítható, ha valaki meg akarja érteni a középkor eseményeit, szellemiségét.

Bernát húsz éves kora felé tervezte el, hogy visszavonul a világtól; rövid időn belül sikerült nézeteit megosztania mindegyik fivérével, néhány hozzátartozójával és számos barátjával. Ennek az első apostolkodásnak az idejében, fiatalsága ellenére meggyőző ereje akkora volt, hogy nemsokára – amint életrajzírója mondja – „az anyák és hitvesek rémévé vált, a férfiak rettegtek, ha barátaikhoz szólt”. Van már itt valami nem mindennapi, és bizonyosan nem lenne elegendő a szó profán értelmében vett „zseniális ember” hatalmára hivatkozni, hogy megmagyarázzunk egy ilyen hatást. Nem lenne-e érdemesebb az isteni kegyelem tettére ismerni ebben, amely egyfajta módon az apostol egész személyiségét áthatja, és túlcsorduló bősége által kifelé sugározva, mint valamely csatornán át, rajta keresztül nyilvánul meg – azon hasonlat szerint, melyet később ő maga használ majd a Szent Szűzzel kapcsolatban, és amelyet – kisebb nagyobb mértékben – minden szentre alkalmazhatunk?

Bernát 1112-ben, mintegy harminc ifjú kíséretében érkezett meg a cîteaux-i monostorba, amelyet a rendszabályok betartásának szigorúsága miatt választott ki; ez a szigor szemben állott a Benedek-rend összes többi ágában észlelhető lazulással. Három évvel később, tapasztalatlansága és ingadozó egészségi állapota ellenére sem haboztak megbízni őt felettesei tizenkét szerzetes vezetésével, akik nemsokára új apátságot alapítanak majd Clairvaux-ban. A kolostort ő fogja irányítani haláláig, mindvégig visszautasítva a megtisztelő címeket és méltóságokat, amelyek oly gyakran kínálkoztak számára életútja során. Clairvaux hírnevének tovaterjedése nem késett soká, és az apátság fejlődése kisvártatva valóban rendkívüli méreteket öltött; amikor alapítója meghalt, azt mondják, körülbelül hétszáz szerzetesnek nyújtott otthont, és addigra már több, mint hatvan új kolostornak adott életet.

A gond, melyet Clairvaux irányítására fordított, miközben maga rendezte le a mindennapi élet legapróbb részleteit, a rész, amelyet az egyik legrégibb apátság vezetőjeként vállalt a ciszterciták igazgatásában, valamint a rivális szerzetesrendekkel kapcsolatban gyakorta felmerülő problémák elsimításában mutatott sikere és ügyessége, már önmagában is elegendő lett volna ahhoz, hogy bebizonyítsa: az, amit gyakorlati érzéknek nevezünk, olykor erőteljesen összekapcsolódhat a legmagasabb rendű spiritualitással. Többet követelt ez egy átlagos ember teljes aktivitásánál; mégis, Bernát előtt nemsokára egy egészen más tevékenységi terület tárult fel, egyébként nagyon is akarata ellenére, mivel semmi sem töltötte el nagyobb rettegéssel annál, hogy el kell hagynia kolostorát, és bele kell merülnie a külvilág ügyeibe, amelyektől – úgy hitte – már mindörökre képes elszigetelni magát. Az aszkézisnek és a kontemplációnak kívánta szentelni életét, hogy semmi ne vonhassa el attól, ami számára – evangéliumi kifejezéssel szólva – „az egyedül szükséges dolog” volt. Fenti elképzelésében alaposan csalódott; ám a szó etimológiai értelmében vett minden „kiszakítása”, amelyet nem tudott elhárítani – sőt, megtörtént, hogy némi keserűséggel panaszkodott is miattuk –, nem akadályozták meg a misztikus élet csúcsainak meghódításában. Ez hangsúlyozottan kiemelendő, de nem kevésbé fontos az sem, hogy – önmaga háttérben tartására irányuló alázata és minden erőfeszítése ellenére – őt kérték fel közreműködésre minden fontos ügyben. S bár a világ szemében semmi nem volt, mindannyian – ideértve a leghatalmasabb világi és egyházi méltóságokat is – önkéntelenül mindig meghajoltak tisztán szellemi autoritása előtt; mi pedig nem is tudjuk, hogy ez a szentet vagy a szóban forgó korszakot dicséri jobban. Micsoda ellentét feszül a jelen és azon kor között, amelyben egy egyszerű szerzetes, tisztán kimagasló erényeinek sugárzása által bizonyos tekintetben Európa és az egész kereszténység középpontjává válhatott! Ő lehetett minden olyan konfliktus megfellebbezhetetlen bírája, ahol a közösség érdeke forgott kockán, mind politikai, mind egyházi vonalon; ő lehetett a filozófia és a teológia leghírnevesebb mestereinek ítésze, az Egyház egységének visszaállítója, a Pápaság és a Császárság között közvetítő – és végül látnunk kell, hogy többszázezres sereg kerekedik fel prédikációjára!

Bernát korán lemondott a fényűzésről, amelyben akkortájt a világi papság túlnyomó része élt, bizonyos apátságok szerzetesei is. Intelmei olyan nagy port felkavaró megtéréseket eredményeztek, mint amilyen a Szent Dénes kolostor híres apátjáé, Suger-é volt, aki noha még nem viselte a franciakirály első miniszterének címét, tulajdonképpen már ezt a funkciót látta el. Ez az esemény ismertette meg az udvarral Clairvaux apátjának nevét, hogy a későbbiekben – úgy tűnik – félelemmel vegyes tisztelet övezze, mivelhogy minden igazságtalanság és visszaélés megingathatatlan ellenségét látták benne. Nemsokára tényleg megfigyelhetjük, miként avatkozik be a Kövér Lajos és néhány püspöke között kirobbant konfliktusba, erőteljesen tiltakozva a világi hatalom egyházi jogkörbe való behatolása ellen. Az igazat megvallva, nem volt itt még többről szó, mint tisztán helyi érdekeltségű ügyekről, amelyek csupán valamely kolostor vagy egyházmegye érdekszférájába tartoztak; azonban 1130-ban teljesen más jelentőségű események léptek előtérbe, melyek a II. Anacletus ellenpápa szakadársága által keltett megosztottság miatt az egész Egyházat veszélyeztették. Ez adott egyébként alkalmat arra, hogy Bernát hírneve az egész keresztény világban elterjedjen.

Nem kell most minden részletében visszaidéznünk a skizma történetét: a két rivális pártra szakadt bíborosok egymás után megválasztották II. Incét és II. Anacletust; II. Ince kénytelen volt elmenekülni Rómából, de nem mondott le jogairól, és az egyetemes Egyházhoz folyamodott. Elsőként Franciaország emelte fel szavát; a király által Étampes-ba összehívott zsinaton – életrajzírója szerint – „mint valóságot isteni küldött” jelent meg Bernát a püspökök és az összegyűlt hűbérurak előtt. Valamennyien követték véleményét a felvetett kérdés kapcsán, és II. Ince megválasztásának érvényességét ismerték el. A pápa ez idő tájt francia földön tartózkodott, és Suger a cluny-i apátságban közölte vele a zsinat határozását; ezután II. Ince körbejárta a főbb egyházmegyéket, ahol mindenütt lelkesedéssel fogadták. Ennek köszönhetően csaknem az egész keresztény világ csatlakozott hozzá. Azután a clairvaux-i apát az angol királyhoz utazott és gyorsan legyőzte annak bizonytalankodását; lehetséges tovább az is – legalábbis közvetett módon –, hogy szerepe volt II. Ince Lothar király és a német klérus általi elismertetésében. Azután Aquitániába ment, hogy felvegye a harcot az Anacletus-párti Gérard d'Angouleme püspök befolyása ellen; de csak 1135-ben, következő ittléte alkalmával sikerült – Poitiers grófjának megtérítésével – megszüntetni ezt a skizmát Aquitániában. Közben azonban Itáliába kellett utaznia II. Ince hívására, aki Lothar segítségével már visszatért ide, de akit Pisa és Genova ellenségeskedése miatt váratlan nehézségek akadályoztak útjának folytatásában. Barátságos megegyezést kellett találni, és el is kellett azt fogadtatni a két rivális városállammal; Bernát kapta ezt a nehéz küldetést, és a legcsodálatosabb sikerrel véghez is vitte. A pápa visszatérhetett végre Rómába, de Anacletus a Szent Péter bazilikában maradt elsáncolva, amelyet lehetetlen volt megkaparintani. Lothar, miután a lateráni Szent János templomban császárrá koronáztatta magát, seregével nemsokára elvonult; távozása után az ellenpápa támadásba lendült, s a legitim főpapnak ismét szöknie kellett, és menedéket találnia Pisában. A clairvaux-i apát – aki időközben már visszatért kolostorába – megdöbbenve értesült a fejleményekről, s nem sokkal később eljutott hozzá a szicíliai Roger király tevékenységének híre is, aki II. Anacletusnak akarta megnyerni egész Itáliát, egyidejűleg saját fennhatóságát is biztosítva fölötte. Bernát azonnal írt Pisa és Genova lakóinak, hogy bátorítsa őket II. Ince iránti hűségükben, de ez a hűség csak igen gyenge támaszt jelentett Róma visszanyeréséhez; hatékony segítséget egyedül német földről remélhettek. Sajnos, a Császárságot még mindig a megosztottság sújtotta, és Lothar nem térhetett vissza Itáliába, mielőtt a békét saját országában nem biztosította. Bernát német földre utazott, hogy a Hohenstaufok és a császár összebékítésén munkálkodjék; erőfeszítéseit ismét siker koronázta. Láthatta, hogy a bambergi diétán szentesítik az örömteli végkifejletet, azután a II. Ince által összehívott pisai zsinatra ment. Ez alkalommal Kövér Lajost kellett szemrehányással illetnie, aki megtiltotta püspökeinek a kiutazást; Lajos a tilalmat vissza is vonta, így a francia egyház vezető személyiségei eleget tehettek az egyházfő hívásának. Bernát volt a zsinat lelke; az ülések szüneteiben – meséli egy korabeli történetíró – ajtaját ostrom alá vették az ilyen vagy olyan fontos ügyben segítséget kérő emberek, mintha ennek az egyszerű szerzetesnek lett volna hatalma arra, hogy belátása szerint döntsön bármilyen egyházi kérdésről. Ezután Milánóba küldték, hogy a várost visszavezesse Incéhez és Lotharhoz, itt a papság és a hívek ujjongó seregében találta magát, akik a lelkesedés öntudatlan megnyilvánulásával érsekükké akarták választani, és csak igen nagy nehézségek árán tudta elhárítani e megtiszteltetést. Nem vágyott másra, csak arra, hogy kolostorába visszatérhessen; vissza is tért, de nem hosszú időre.

1136 elején Bernát még egyszer kénytelen feladni magányát, hogy a pápa kérése előtt meghajolva csatlakozzék az Itáliában állomásozó német sereghez, amely fölött Bajor Henrik herceg, a császár veje parancsnokolt. Nem sokkal korábban viszály robbant ki a pápa és a fővezér között; Henrik, aki nem nagyon törődött az Egyház jogaival, minden esetben úgy tett, mintha csak az Állam érdekeit tartaná szem előtt. Clairvaux apátjának nem kis munkájába került, amíg helyreállította az egyetértés a két hatalmasság között, és ellentétes törekvéseiket összebékítette. Nevezetesen az invesztitúrát érintő bizonyos kérdésekről volt itt szó, ahol Szent Bernát állandóan mérsékletre intő szerepet játszott. Közben maga Lothar vette át a hadsereg irányítását, és leigázta egész Dél-Itáliát; viszont hibát követett el, amikor elutasította a szicíliai király békeajánlatát, aki – mindent tűzbe és vérbe borítva – nem késett a válasszal. Bernát nem késlekedett Roger táborába menni, aki a békítő szavakat nagyon kedvezőtlenül fogadta; Bernát vereséget jósolt számára, amely valóban be is következett. Azután mindvégig a nyomában haladva, Salernónál csatlakozott hozzá ismét, újfent erőfeszítéseket téve, hogy letérítse őt a szakadárság útjáról, amelyre a nagyravágyás vezette. Roger beleegyezett az egymásnak ellentmondó Ince- és Anacletus-hívek meghallgatásába, de – annak teljes látszatával, hogy pártatlanul folytat vizsgálatot – csupán időt akart nyerni, és visszautasította a döntéshozatalt. Egy örömteli fejleménye legalább volt ennek a vitának, ugyanis a skizma egyik fő értelmi szerzőjének, a pisai Péter bíborosnak visszatérését eredményezte, akit Bernát magával is vitt II. Incéhez. Ez a konverzió végzetes csapást jelentett az ellenpápa ügyére; Bernát ezt ki tudta használni, és izzó, meggyőződéssel teli szavaival néhány nap alatt Rómában is elérte, hogy az eltévelyedettek többsége elhagyja Anacletus táborát. Mindez 1137-ben történt a karácsonyi ünnepek táján; egy hónappal később az ellenpápa hirtelen meghalt. Néhányan a skizma iránt leginkább elkötelezett bíborosok közül új ellenpápát választottak IV. Viktor néven, de ellenállásuk nem tarthatott sokáig; a pünkösdöt követő hét utolsó napján valamennyien behódoltak, és a következő héten Clairvaux apátja már úton is volt monostora felé.

Ez a nagyon rövid áttekintés is elegendő, hogy képet adjon arról, amit Szent Bernát politikai tevékenységének nevezhetnénk, amely azonban korántsem ért itt véget: 1140 és 1144 között tiltakoznia kellett az ifjabb Lajos király püspöki választásokba való törvénysértő beavatkozása ellen, azután kénytelen volt közbelépni ismét egy súlyos konfliktus elsimítása érdekében, amely fent nevezett király és Thibault de Champagne gróf között jött létre, ámde ezekre a szerteágazó eseményekre nem érdemes részletesen kitérni. Összességében elmondhatjuk, hogy Bernát magatartását mindig ugyanazon szándékok vezérelték: megvédeni a jogot, harcolni az igazságtalanságok ellen, és – lehet, hogy mindenek felett állóan – megőrizni az egységet a keresztény világban. Ez az egységre való állandó törekvés hatja át a szakadárság elleni harcában; ez készteti az 1145. évi languedoc-i utazásra, amelynek célja, hogy az errefelé terjeszkedni kezdő neo-manicheista eretnekeket visszavezesse az Egyházhoz. Úgy tűnik, Szent Bernát egy pillanatra sem tévesztett szem elől az Evangélium szavait: „Legyenek egyek, ahogy Atyám és én egyek vagyunk.”

Ezalatt a clairvaux-i apát nemcsak politikai területen harcolt, hanem intellektuális vonalon is; sikerei itt sem voltak kevésbé ragyogóak, mivel két olyan kiváló ellenfél elítélése fémjelezte őket, mint Abélard-é és Gilbert de la Porrée-é. Abélard tanításaival és írásaival elnyerte a legügyesebb dialektikusoknak járó hírnevet, ám vissza is élt a dialektikával; ahelyett, hogy azt látta volna benne, ami valójában – a valóság megismerésére szolgáló egyszerű eszközt –, majdhogynem úgy tekintette, mint önmagában nyugvó végcélt, ami természetesen egyfajta verbalizmust eredményezett. Ezen kívül, úgy tűnik, megvolt nála – akár a módszert, akár a gondolatok mélységét tekintve – az eredetieskedésre irányuló törekvés, amely a modern filozófusokkal teszi őt némileg hasonlatossá; viszont egy olyan korban, ahol az individualizmus szinte teljesen ismeretlen volt, a kortársak szemében mindez nem képviselhetett értéket. Néhányan nemsokára nyugtalankodni is kezdtek ezen újdonságok miatt, melyek nem kevesebbre vállalkoztak, mint arra, hogy igazi zűrzavart teremtsenek az értelem és a hit világa között. Nem mintha Abélard a szó szoros értelmében racionalista lett volna – ahogy azt olykor hangoztatták –, hiszen nem léteztek ilyenek Descartes előtt, de nem tudta megkülönböztetni, hogy mi következik az értelemből és mi áll a fölött, nem tudta elkülöníteni egymástól a profán filozófiát és a szakrális bölcsességet, a tisztán emberi tudást és a transzcendens megismerést – márpedig tévedéseinek gyökere itt keresendő. Még azt is kijelentette, hogy a filozófusok és a dialektikusok olyan szokványos ihletettséggel rendelkeznek, amely megfelel a próféták természetfeletti inspirációjának. Könnyen megérthetjük, hogy – amikor felhívták figyelmét az efféle elméletekre – Szent Bernát erőteljesen, s ráadásul bizonyos haraggal fordult ezekkel szembe, s hogy keserűen vetette szerzőjük szemére, hogy azt tanítja, a hit nem több egyszerű véleménynél. E két oly különböző ember között a magánbeszélgetésekkel kezdődő vita nemsokára nagy port vert fel az iskolákban és a monostorokban. Abélard, bízva az érvelésben való ügyességében – s mivel terve volta vitát úgy irányítani, hogy ellenfelét egykönnyen összezavarhassa –, kérte Sens érsekét: hívjon össze egy zsinatot, amely előtt nyilvánosan igazolhatja magát. A dolgok azonban egészen másként alakultak; Clairvaux apátja valójában úgy tekintette a zsinatot, mint bíróságot, amely előtt a gyanús teológus vádlottként jelenik meg; egy előkészületi ülésen bemutatta Abélard műveit, kiválogatva belőlük a legmerészebb tételeket, s ezekből bebizonyította az eltévelyedést. Másnap, amikor a szerzőt bevezették, felolvasta ezeket az állításokat, és felszólította a vádlottat, hogy vonja vissza, vagy igazolja őket. Abélard – előre érezve az elítélést – nem várta meg a zsinat ítéletét, és azonnal bejelentette, hogy fellebbez a Római Udvarhoz. A per azért mégis folyt tovább; amint az elmarasztalást kimondták, Bernát sürgető ékesszólással leveleket írt II. Incéhez és a bíborosokhoz, aminek eredményeképpen az ítéletet hat hét múlva Rómában is szentesítették. Abélard számára nem maradt más, mint hogy alávesse magát a döntésnek, Cluny-be menekült Petrus Venerabilis-hoz, aki találkozót szervezett számára a clairvaux-i apáttal, és akinek sikerült is őket összebékíteni.

A sens-i zsinat 1140-ben volt, 1147-ben a reims-i zsinaton ugyanilyen módon sikerült elítélni Poitiers érsekét, Gilbert de la Porrée-t, a Szentháromság misztériumával kapcsolatos tévedései miatt. Ezek a hibák abból táplálkoztak, hogy szerzőjük a lényeg és a lét valós megkülönböztetését Istenre alkalmazta, holott ez csak a teremtményekkel kapcsolatban elfogadható. Gilbert egyébként minden gond nélkül visszavonta tételét, s így egyszerűen csak műve korrekció előtti olvasását és másolását tiltották be, műve tekintélye azonban – eltekintve a szóban forgó néhány ponttól – nem csorbult, és tanítása nagy becsben őrződött meg az iskolákban az egész középkor folyamán.

Két évvel a fenti események előtt a clairvaux-i apát nagy örömmel fogadta, hogy a főpapi trónust – II. Jenő néven – pisai Bernát, az egyik legrégibb szerzetestársa foglalta el. A pápa továbbra is bensőséges viszont tartott fenn az apáttal; ő volt az, aki uralkodásának kezdete táján megbízta Szent Bernátot a második keresztes hadjárat meghirdetésével. Eddig az időpontig – legalábbis a látszat így mutatja – a Szentföld csak nagyon kis szerepet játszott az apát törekvéseiben; viszont tévedés lenne azt hinnünk, hogy az ottani történéseket teljesen közömbösen szemlélte. Ennek bizonyítéka egy olyan tény, amelynek általában sokkal kisebb jelentőséget tulajdonítanak, mint amennyit megérdemelne. Arról a szerepről kívánunk itt beszélni, amelyet a Templomos Rend megalapításában játszott. A templomosok – jelentőségben és időpont szerint is – az első harcos szerzetesrendet hozták létre, amely később az összes többinek modellként szolgált. 1128-ban, körülbelül tíz évvel megalapítása után kapta meg szabályzatát a troyes-i zsinaton; Bernát volt az, aki zsinattitkári minőségben felhatalmazást kapott a regula megszerkesztésére, vagy legalábbis első tervezetének felvázolására (mivel, úgy tűnik, hogy csak valamivel később kérték fel a befejezésre, és a teljes megfogalmazást csak 1131-ben készítette el). Ezt a szabályzatot azután a De laude nova militia című értekezésében kommentálta; csodálatos ékesszólással fejti ki az általa „Isten hadseregé”-nek nevezett keresztény lovagrend küldetését és eszményét. Ez a kapcsolata a templáriusokkal – amelynek a modern történészek csak másodlagos szerepet tulajdonítanak életében – bizonyosan teljesen más jelentőséggel bírt a középkori emberek szemében; korábban rá is mutattunk, hogy ez volt az oka annak, amiért is Dante Szent Bernátot választotta vezetőjéül a Paradicsom legfelső köreiben.

VII. Lajos 1145-től tervezte, hogy az aleppói emír által veszélyeztetett keleti latin államok védelmére vonul, de tanácsosainak ellenzése megakadályozta az elképzelés azonnali kivitelezését, és a végleges döntés a következő év húsvéti ünnepei alatt Vezelay-ban megtartott gyűlésre halasztódott. II. Jenő, akit Rómában tartott egy – bresciai Arnold által szervezett – lázadás, a clairvaux-i apátot bízta meg, hogy helyettesítse ezen a gyűlésen. Bernát, miután felolvasta a Franciaországot keresztes háborúra felszólító bullát, beszédet mondott, amely a keltett hatást tekintve élete legnagyobb szónoki teljesítményének bizonyult; minden résztvevő sietve indult, hogy az ő kezéből kapja meg a keresztet. Felbátorodva sikerén, Bernát körbejárta a városokat és tartományokat, lankadatlan buzgalommal mindenütt a hadjáratot hirdetve; oda, ahová nem juthatott el személyesen, beszédeinél nem kevésbé ékesszóló leveleket küldött. Ezután német földre ment, ahol prédikációja ugyanolyan hatást keltett, mint Franciaországban; Konrád császár rövid ellenállása után engedni kényszerült a befolyásnak, és csatlakozott a keresztesekhez. A francia és a német hadak 1147 közepe táján indultak erre a nagy hadjáratra, amely – félelmetes külsőségei ellenére – teljes összeomlással végződött. A bukásnak több oka volt; közülük a legfőbb – úgy tűnik – a bizánciak árulása és a különféle vezérek közötti együttműködési hiányosságok voltak, de egyes elemzők – roppant igazságtalanul – a felelősséget Clairvaux apátjára próbálták hárítani. Működésének valóságos védőbeszédét kellett megírnia, amely egyszersmind a Gondviselés beavatkozásának bizonyítása is volt, rámutatva, hogy az elszenvedett csapások csupán a keresztények bűneinek folyományai, és így „Isten ígéretei érvényben maradtak, mivel azok igazságossága ellenére sem évülnek el”. Ezt az apológiát a II. Jenőnek címzett De Consideratione című könyve foglalja magában, amely Szent Bernát végrendeletének is tekinthető, s amely a pápaság feladatairól kialakított nézeteit tartalmazza. Egyébként az érintettek nem hagyták magukon úrrá lenni a csüggedést, és Suger fejében hamarosan megfogant egy újabb keresztes hadjárat terve, amelynek vezetője maga Szent Bernát lett volna; de VII. Lajos nagy miniszterének halála megakadályozta a kivitelezést. Nem sokkal később, 1153-ban meghalt Szent Bernát is; utolsó levelének tanúsága szerint ereje fogytáig a Szentföld felszabadítása foglalkoztatta.

Vajon mondhatjuk-e – annak ismeretében, hogy a hadjárat közvetlen célját nem érte el –, hogy az expedíció teljesen haszontalan volt, és a clairvaux-i apát erőfeszítései teljességgel veszendőbe mentek? Szemben a külsőségek előtt meghajló történészekkel, mi nem hisszük ezt; mivel a középkor nagy, egyszerre vallási és politikai jelleggel rendelkező mozgalmainak mélyebb okai voltak. Ezek közül az egyik – és az egyetlen, amit meg kívánunk jegyezni – az volt, hogy fenntartotta a kereszténységben egységének élő tudatát. A kereszténység a nyugati civilizációval volt azonos, amelyet – mint minden normális civilizációt – tradicionális alapokra építettek, s amely csúcspontját a XIII. században érte el; a tradicionális karakter elvesztését szükségszerűen kellett követnie a kereszténységen belüli egység felbomlásának is. A felbomlást vallási téren a reformáció teljesítette be, politikai síkon a nemzeti jelleg megteremtése, amelyet a feudális rend lerombolása előzött meg; ez utóbbi szempontból mondhatjuk, hogy a középkori kereszténység grandiózus építményére az első csapásokat Szép Fülöp mérte, s ő volt az is, aki – bizonyára nem véletlen az egybeesés – feloszlatta a Templomos Rendet, közvetlenül támadva meg ezzel Szent Bernát életművét.

Utazásai alkalmával Szent Bernát nagyszámú csodás gyógyítással támasztotta alá prédikációját, amelyek a tömeg számára a küldetés jeleinek tűntek; ezekről az eseményekről szemtanúk számoltak be, ő maga nem szívesen beszélt róluk. Lehet, hogy ezt a visszafogottságot különleges szerénysége kényszerítette rá, de kétségen felül áll az is, hogy csak másodlagos jelentőséget tulajdonított ezen csodáknak; úgy vette őket, mint az isteni könyörületesség engedményét az emberek többségnél előforduló hitbeli gyengeség számára; mert hiszen Krisztus szavainak megfelelően: „Boldogok, akik anélkül hisznek, hogy látnának!” Ez a magatartás összekapcsolódik minden olyan külsődleges és érzékletes eszköz iránti megvetésével, amelyet általában a szertartások pompája és a templomok díszítettsége vált ki belőle; így a szemére is vethették – az igazság némi látszatával –, hogy teljességgel semmibe veszi a vallásos művészetet. Azok, akik a fenti ellenvetést teszik, elfelejtenek közben egy szükséges megkülönböztetést, amelyet pedig maga Bernát tesz, elkülönítve egymástól a „püspöki”-nek és a „kolostori”-nak nevezett építészetet. Csupán az utóbbi az, amelynek a javasolt szigorral rendelkeznie kell; csak a szerzeteseknek és a tökéletesedés útját járóknak tiltja meg a „bálványimádás”-t, vagyis az alakok kultuszát, amelynek azonban az együgyűek és a tökéletlenebbek számára nevelő eszközként még jelentőséget is tulajdonít. Hogyha fel is szólalt a díszítőelemmé szegényedett, jelentésüktől megfosztott ábrázolások túlzott használata ellen, nem akarhatta – mint ahogy azt tévesen hangsúlyozták – száműzni a szimbólumokat az építőművészetből; annál inkább nem, mert ő maga is szívesen élt velük beszédeiben.

Szent Bernát tanítása lényege szerint misztikus; ez alatt azt értjük, hogy az istenit főként a szeretet fényében vizsgálja, de ezt a szeretetet téves lenne egyszerűen érzelmi oldalról interpretálni, ahogy azt a modern pszichológusok teszik. Mint sok nagy misztikust, őt is különösen vonzotta az Énekek Éneke, amelyhez több beszédében magyarázó értelmezéseket fűzött. Ezek csaknem egész életútját végigkísérő sorozattá rendeződtek, befejezetlen gyűjteménnyé, amely leírja az isteni szeretet minden szintjét a béke legmagasabb fokáig, amelyhez a lélek az eksztázisban jut el, Az eksztatikus állapot – amelyet minden bizonnyal meg is tapasztalt – az ő értelmezésében egyfajta halál az evilági dolgok számára; az érzéki képekkel együtt minden természetes érzés eltűnik, a lélekben magában minden tiszta és szellemi, akárcsak az ő szeretetében. Ennek a miszticizmusnak természetesen tükröződnie kellett Szent Bernát dogmatikai vonatkozású műveiben is; ezek közül az egyik legfontosabbnak, a De diligendo Deónak egyébként már a címe is elegendő ahhoz, hogy felfedje, milyen helyet is foglal el az értekezésben a szeretet; tévedés lenne azonban azt hinnünk, hogy ez az igazi intellektualitás rovására ment volna. Ha Clairvaux apátja mindvégig kívül akart maradni az iskolák hiábavaló szőrszálhasogatásain, azért történt, mert a legkisebb mértékben sem volt szüksége a dialektika fáradságos mesterkedéseire; ő a legsúlyosabb kérdéseket is egyetlen csapásra oldotta meg, mert nem élt a diszkurzív műveletek hosszú sorával; amit a filozófusok kerülő úton és mintegy tapogatózva reméltek elérni, azt Szent Bernát közvetlenül, intellektuális intuíció útján ragadta meg, amely nélkül semmilyen igazi metafizika nem létezhet, és amelyen kívül az igazságnak csak az árnyékát találhatjuk.

Szent Bernát jellemvonásának utolsó feljegyzésre kerülő lényegi vonása az életében és műveiben egyaránt kiemelkedő szerepet játszó Szent Szűz kultusza, amely azt eredményezte, hogy ez volt a legendák egyik virágkora, s talán éppen e legendák révén maradt népszerű. Bernát a Szent Szüzet előszeretettel hívta „Miasszonyunk”-nak, s e név használata e korszak óta lett általánosan lefogadott, nagyrészt kétségtelenül Bernát hatására; mert ő – ahogy mondták róla – valóban „Mária lovagja” volt, akire ténylegesen úgy tekintett, mint a szó lovagi értelmében tekintett „úrhölgy”-ére. Ha ezt a tényt összevetjük azzal a szereppel, melyet a szeretet játszik tanításában – és amelyet többé-kevésbé szimbolikus formában a lovagrendek alapszeméiben is felfedezhetünk –, könnyen érthetővé válik, miért fordítottunk gondot családi származásának megemlítésére. Szent Bernát szerzetesként is mindvégig megmaradt lovagnak, mint ahogy mindenki felmenői közül; éppen ezért mondhatjuk, hogy bizonyos tekintetben arra született – s ezt mindannyiszor alá is támasztotta tetteivel –, hogy közvetítő, békítő és döntőbírói feladatot töltsön be a világi és az egyházi hatalom között, mivelhogy személyében mind a két természetet hordozta. Szerzetes és lovag így együtt: ez a kettős karakter „Isten hadseregé”-nek, a Templomos Rendnek tagjaira volt jellemző; ők is rendelkeztek ezzel, de mindenekelőtt szabályzatuk megalkotója birtokolta azt: clairvaux-i Bernát, a nagy szent, aki az Utolsó Egyházatya nevet kapta, és akiben nem minden ok nélkül vélték felfedezni a „Szent Grál” felkutatása győzedelmes hősének, az eszményi és makulátlan Galahad lovagnak a prototípusát.

René Guénon: Saint Bernard (© Publiroc – Marseille, 1929)
Fordította: Orosz László Vladimir (© Stella Maris Kiadó, 1995)