Függelék

Száz éve született René Guénon

Csak kevesen vannak, akik a vilmosi időket még átélték. Akkoriban az átlag európai minden más népnél különbnek érezte magát: a haladásba vetett tévhitében úgy látta magát, mint egy hosszú fejlődés csúcspontját. Sokak számára a császár volt a legtökéletesebb kifejeződése ennek a ragyogó öntudatnak. Svájci látogatása kora gyermekkori élményem. Aztán jött az első világháború. Kitörése előtt egy nappal a nagyapámmal Bázelből Elzászba kirándultunk; a következő napon az utat drótsövény zárta el. Azelőtt nem is tudtam, hogy ez a határ. Majd az apám ismét felvette az egyenruháját, és abban a biztos tudatban búcsúzott el, hogy ősszel újra itthon lesz. De minden egészen másként történt. A háború elhúzódott; egyre több sebesült német és francia utazott el Bázel mellett Svájc belsejébe, ahol ápolták őket. Hallottuk az ágyúdörgést, és később láttuk az első harci repülőgépeket. A háború vége felé alig volt élelmiszer; a legyengült lakosság körében influenza tombolt. Az újságok feketék voltak a gyászjelentésektől. Aztán a fordulat Oroszországban, a császár menekülése, a versailles-i béke, az általános sztrájk, a politikai rendszer megdöntésének kísérlete Svájcban. Katonáink ismét kivonultak, hogy az országban a rendet fenntartsák. Ezt követték a háború utáni időszak válságévei.

Az első világháború előtti életet bearanyozzák az emlékek. Akkoriban még nem volt gépkocsi; a háziorvos konflison érkezett, a nagybácsi lovon látogatott meg minket. Bázel óvárosának utcáin gondtalanul játszadozhattunk. A levegő tiszta volt és fenséges. Emlékszem a bázeli villamossági kiállításra nem sokkal a háború előtt; nem nagyon tetszett az új, csillogó fénytenger, kedvesebbek voltak a meghitt gáz- és olajlámpák. Már gyermekként is az volt az érzésem, hogy ebben a háború előtti világban valami nincs rendben. Az iskolában, a humán gimnáziumban, amelyben már Nietzsche is tanított, megismertük a görög-római és – a hittan órákon – a keresztény világot, és nem tudtuk őket összhangba hozni. A háború után megjelenő, Nyugat pusztulásáról szóló könyveket felszíneseknek találtuk: nem értek el az európai „betegség” valódi gyökeréhez, és nem voltak képesek igazi orvosságot megnevezni. Tíz évvel a háború befejezése után egyetemisták voltunk. A tudomány kiábrándított minket; puszta ésszerűségével, és mert főként a pénzkereső életre irányított, nem tudta azt nyújtani, amit a legbelső szükségből kerestünk. Akkoriban Münchenben tanultam. Tíz évvel a versailles-i szerződés után az aulában emlékünnep zajlott le. Az egyik hallgató a felindultságtól összeesett; a Sorbonne-ról a francia kollégák egy békülékeny táviratot küldtek. De már az utcákon – még általános nevetségre – megjelentek a barnaingesek. Bázelbe visszatérve találkoztam egy gimnáziumi barátommal, Frithjof Schuonnal: ő ismertette meg velünk Guénon könyveit. Az első könyv – Introduction générale à l’étude des doctrines hindoues – úgy ért, mint a villámcsapás. Amit végső kétségbeesésig kerestem, és végül csodálatos módon megtaláltam, itt volt kimondva: a racionális gondolkodás felett létezik egy közvetlen szellemi szemlélet. A szellem (intellectus) a középkor után nálunk feledésbe merült: a Nyugat mindinkább az észen (ratio) keresztül próbált az igazságra fényt deríteni. Ez azonban nem vezethet eredményre. Itt a szubjektum és az objektum mindig külön maradnak, úgyhogy a szubjektum az objektumot nem képes teljesen átölelni. Ezért problematikusak az ismeretelméletek. Csak a szellemi szemléletnél esik egybe a szubjektum és az objektum. A szellem és az ész úgy viselkedik, mint a Nap és a Hold. A racionális gondolkozás a szellem fényéből él. Ha a szellemtől elfordul, ugyanolyan sötét és halott, mint a Holdnak a Naptól elfordult oldala. A szellem és az értelem eme különbségén kívül, fontos volt számomra az, amit Guénon „réalisation métaphysique”-nek nevez. De nem a saját utamról akarok itt beszélni; szeretném megkísérelni Guénon művének hatását közvetíteni. Az Introduction générale à l’étude des doctrines hindoues lényegében magában foglalja mindazt, amit Guénon későbbi műveiben kifejtett. Ezért szerintem a legegyszerűbb az, ha ezt a könyvet behatóbban ismertetem, hogy egy összhatást közvetítsek. Eközben kétségtelenül ki fogok térni részletesen azokra a pontokra, amelyek engem leginkább foglalkoztatnak, és azokat, amelyek távolabb állnak tőlem, csak érintem vagy teljesen kihagyom. Guénon előszavában óv attól a veszélytől, hogy a keleti kultúrát azokkal az európai fogalmakkal mérjük, amelyek tőle idegenek (például panteizmus). Számára az igazság nem történelmi kérdés; nem az a fontos, hogy egy eszme melyik korból és kitől származik, hanem az, hogy igaz-e vagy sem. Nem a megszokott értelemben vett tudományos könyvet kíván írni, hanem az indiai tanítások alapján az igazságot akarja feltárni, amely mindig és mindenek felett érvényes. A könyv első része általános, előzetes megjegyzéseket tartalmaz, a második a keleti gondolkozásmódot általában tárgyalja, a harmadik az indiai tanításokat, és a negyedik ezeknek a nyugati értelmezéseit mutatja be.

Az előzetes megjegyzésekben Guénon először szembeállítja Keletet és Nyugatot. Kelet tulajdonképpen Kelet-Ázsia, Nyugat pedig Európa és azok az országot, amelyeket európaiak népesítettek be (mint Amerikát és Ausztráliát). A szellemi különbség a kettő között a középkor vége óta egyre nagyobb lett. Ez a deviáció egyoldalúan Európából indult ki: Kelet az ősi tradicionális értékekhez hű maradt, mialatt Nyugat egyre többet felejtett. Ezért az európai egyre nehezebben érti meg Keletet. Sok orientalista követi el azt a hibát, hogy a keleti kultúrát mint régmúltat szemléli. Csak a leírtakra támaszkodik, ahelyett, hogy e kultúrának a mai képviselőivel érintkezésbe lépne. Mióta az európai a haladásban (ma „evolúciónak” nevezik) hisz, megbabonázottságában elmaradottságnak tekinti az őshagyományt, miközben a keleti szemében mint tradíció nélküli ember ő érdemel megvetést. Ehhez jön még a „préjuge classique”, vagyis az az előítélet, amely szerint minden kultúra a görögökre lenne visszavezethető, és más népekhez csak Nagy Sándor hódításai által került. Azonban már nagy Sándor előtt szerteágazó kapcsolatok léteztek Kelet és Nyugat között. Ráadásul a keleti tradíció sokkal régebbi, mint a görögség: ez hatott a görögökre, s nem fordítva. A hellének csak a megnemhatározottat (indéfini) ismerték, a végtelent (infini) nem. Nekik a véges (fini) volt a tökéletesség kifejeződése, a keletieknek pedig a végtelen. (Guénon az indéfini kifejezést használta egy bizonyos feltétel, mint például a tér vagy az idő megnemhatározottságára, és az infinit a minden feltételtől való szabadságra.) Platón maga mesélte, hogy az egyiptomiak úgy kezelték a görögöket, mint gyerekeket. Hasonlóan nyilatkozott az a hindu, akinek egy modern európai filozófia nézeteit ismertette valaki: ezek a gondolatok legfeljebb egy nyolcéves gyermekhez, ha illenének. Mindenesetre lehetséges, hogy az írásbeli hagyomány mellett a görögöknél is létezett egy szóbeli, éppen a fontosabb maradt fenntartva szóbeli hagyományként. Így a druidák tanításairól is alig tudunk többet a semminél: ők ezeket csak szóban adták tovább; annak ellenére, hogy ismertek egy írásmódot (görög ábécé), ezt csak a kereskedelmi forgalmukban használták – ez egy további bizonyítéka a „történelmi” módszer elégtelenségének, mely csak az írásbeliségre támaszkodik. Az előzetes megjegyzésekben végül Guénon megemlíti a keleti tanítások magyarázata során felmerülő nyelvi nehézségeket. Már egy francia szöveget németre fordítani is nehéz, ahol pedig két világ áll egymással szemben, a nehézség még nagyobb. Ezért a szó szerinti fordítás gyakran pontatlanabb, mint a szöveg értelemszerű visszaadása. Ezen felül az európai térségben a fogalmak ingadoznak („evolúció”), míg Keleten változatlanok maradnak. Ezek a nehézségek különösen nagyok azon tanítások értelmezésénél, amelyek a nyelv határait meghaladják. A nyelvi kifejezés nem akarja, és nem is tudja a gondolatot teljesen visszaadni, hanem csak megsejteti, míg ellenben a modern filozófia definícióival magát a gondolatot akarja megragadni.

A nyugati kultúra nem egy egységes keletivel áll szemben, hanem, ahogy Guénon a következő fejezetben – A keleti gondolkozásmód általános áttekintésében – kifejti, ez három fő részre oszlott: az iszlámra, az indiaira és a kínaira. (A japánokat Guénon nem tekinti önálló keletieknek, elismeri művészi tehetségüket, azonban szellemileg mindig kölcsönzésekből éltek, először Kínától, ma a Nyugattól.) Min alapul eme kultúrák egysége? A nyugati kultúra egysége a kereszténységen nyugszik. De miután a kereszténység a nemzetekben szétszóródott, visszamaradt a vallási egységnek egy közösségi, de gyengébb visszfénye. Hasonlóan a kereszténységhez, az iszlám egysége is a valláson alapul. Muszlim az, aki a közös valláshoz tartozik. Ennek az egységnek a kifejeződése az arab nyelv, amelyen az imákat elmondják és a Koránt olvassák. A nyugati értelemben használt nemzet fogalma a valódi iszlámtól idegen. Vallási oldaláról – Iszmáeltől való eredete, amely összekapcsolja a zsidósággal és a kereszténységgel – közel áll Nyugathoz, belső oldaláról – a szufizmussal – Kelethez. Így hidat alkot Kelet és Nyugat között. A hinduizmus egysége a hagyomány egyetlenségének felismeréséből áll. Hindu az, aki a hagyományhoz tartozik. Sem a nemzet, sem a faj nem játszik itt szerepet. Az „árja fajt” Guénon nyugati koholmányként határozza meg; az árja valóban a három felső kaszthoz tartozóakat jelenti. Ezzel szemben a kínai kultúra a fajon alapul, a „gen”-en, amely a fajjal való közösséggel örökíthető. Ezért itt a társadalmi rend mindenekelőtt a családban mint a faj bölcsőjében gyökerezik (hasonlóan az ókor városok őskultuszához); az egyénnek nincs tulajdona, hanem csak családi tulajdon van. Aki valamilyen okból a családjától elszakad, elveszettnek számít.

Ami a három keleti kultúrában közös, és őket a modern nyugatitól megkülönbözteti: a metafizikai bázis. És itt eljutunk egy ponthoz, amely számomra – mikor az „Introduction”-t először olvastam – döntő jelentőségű volt, s ez a metafizika. Itt megtaláltam a Nyugaton évszázadok óta elfelejtett intellektust (intellectus), amely ellentétben az ésszel (ratio), egyénen túli képesség a magasabb valóság közvetlen szemlélésére. Guénon erre a szemléletre nem minden fenntartás nélkül használja a metafizika kifejezést, azon visszaélések miatt, amelyeket a modern filozófia ezzel a szóval kapcsolatban elkövet. A metafizika etimológiailag az, ami a fizikán, a természeten túli, a „fizikát” nem a modern – csak a testi állapotra vonatkoztatott –, hanem az egész formavilágot átfogó értelemben használva. A forma az, ami az individuális (egyéni) területet jellemzi; ezen túl létezik az egyénen túli, amely minden formát meghalad. „La métaphysique est essentiellement la connaissance de l’universel”.* Az universel kifejezéssel Guénon az egyénen túlit jelöli meg; az individuálist felosztja le général-ra és le particulier-re. Ha fordításra merészkedhetnék, az egyénen túlira, az univerzálisra mondanám: a túloldalit; az individuálisra: a generálisra (général) és a partikulárisra (particulier) felosztott formait.** Így tehát az univerzális és a generális nem tévesztendő össze. A racionalista tudomány csak a generálist érheti el, és ebben az értelemben visszaélésnek tűnik, hogy ennek ellenére a metafizika kifejezést használja. Guénon a metafizikát sohasem nevezi tudománynak (science), hanem mindig tudásnak (connaissance). A kettő között nincs közös mérték, és nincs ellentmondás: ez az univerzálisra és a generálisra is vonatkozik. A metafizikai tudás megváltoztathatatlan, hiszen csak az individuális, a formai alávetett a változásoknak. Mialatt a tudomány állandó kibontakozásban van, a metafizika lényegében ugyanaz marad. Az európai nagyravágyás, valami „újat” felfedezni, a keleti embertől idegen. Ha azt mondják neki: a véleménye legyen új, úgy érzi, ez gáncs, hiszen az ellentétben állna a hagyománnyal, és ezért hamis lenne.

Mivel a szellemi szemléletben a szubjektum és az objektum egybeesik, a tévedés lehetetlen. A metafizikában nincsenek hipotézisek, hanem csak bizonyosság van. Nézeteltérésekre csak a hibás magyarázatok, vagy hiányos megértés során kerülhet sor. A metafizikai szemlélet intuícióként jelölhető meg, mert közvetlen, csakhogy tisztában kell lennünk azzal, hogy itt nem lelki, hanem egyénen túli szellemi intuícióról van szó. Ilyen metafizika Nyugaton a középkor, Arisztotelésztől a skolasztikáig volt. Azonban az ontológiára korlátozódott, s ez azt jelenti, legalábbis ha az írásos bizonyítékokra gondolunk, hogy a léten nem haladt túl. Talán ezen felül létezett egy szóbeli tradíció. A legmagasabb valóság, a korlátlan Egyetemes Lehetőség (Brahma; Eckhartnál az Istenség). A lét (Isvara; Eckhartnál az Isten) az előbbinek egy lehetősége. Az Egyetemes Lehetőség végtelen (infini). A végtelen nem tévesztendő össze a megnemhatározottal, a sajátos feltételek egyikével. Az idő és a tér például megnemhatározottak (indéfini), és nem végtelenek (infini), mivel mindig idő és tér maradnak. Nem szabad tehát az örökkévalóságot meghatározni időként, vagy végtelen megnemhatározott térként felfogni.

Fontos volt számomra a különbség az egyéni én és az egyénen túli Önmagam között. Sokat beszélnek mostanában önmegvalósításról, és ez alatt az egyéni én kiélését értik. Míg ellenben a szellemi megvalósítás az embert a „kis” énjén túl kivezeti egyénen túli Önmagához, ami a legmagasabb valósággal egy. Később a jógáról szóló résznél röviden visszatérünk a megvalósításra.

A két eddigi fejezet (Előzetes kérdések; A keleti gondolkozásmód általános jellemzői) körülbelül az Introduction générale à l’étude des doctrines hindoues felét teszi ki. Csak most érkezik el Guénon a harmadik fejezethez: A hindu doktrínák-hoz. Nem népszerűsítő propagandáról van szó, hanem a metafizikáról, amit Nyugaton ismét a tudatba kíván idézni. Ehhez neki az indiai tanítások tűnnek a legszellemibb eszköznek. Hiszen itt a kultúra egysége nem egy vallási szervezeten vagy egy fajon alapul, hanem a metafizikai tanításon. Hinduk mindazok, akik e tanítás követői. A Véda nem jelent mást, mint a „tradicionális tanítást”-t. A gyakran mesterkélt különbség a védizmus, a brahmanizmus és a hinduizmus között szellemi nézőpontból jelentőség nélküli, ugyanis a Véda a maga belső igazságában mindig ugyanaz marad, ha a kifejezésformák meg is változnak. Nem történelmi tények kutatásáról van szó, hanem egyedül a szellemi igazságról. A Véda nevet a hinduk a tradicionális írások összességére használják, amit felosztottak Rig-Védára, Jadzsur-Védára, Száma-Védára és Atharva-Védára. Vjásza, akit gyakran a Véda szerzőjének tekintettek, csak a tradicionális szövegeket jegyezte le és rendezte el véglegesen. Ráadásul neve nem egy személt, hanem egy szellemi közösséget jelöl. Korábban a szövegeket szájról-szájra adták tovább. Ámde ez kezdetben mindig szellemi kinyilatkoztatás. Ezért ez azt jelenti, hogy a Véda eredete nem lehet emberi (apauruséja). A Véda a tanok minden levezetett ágának alapja is egyben. Guénon áttekintést tartott ezen ágak (darsanák) felett, amely megmutatja, milyen sok függ a metafizikai tanoktól. Az európaiak hajlamosak arra, hogy a különböző ágakat lezárt, egymás ellen harcoló rendszernek vagy iskolának tekintsék. De mivel ezek közös metafizikai elveken nyugszanak, nem állnak ellentétben egymással, minta nyugati filozófiai rendszerek, amelyek magukat zárt egésznek tekintik, és kölcsönösen elzárkóznak egymástól. Az indiai tanok teljességének áttekintéséből csak három pontot ragadnék ki: először is a választ arra a kérdésre, vajon Isten személyes vagy nemszemélyes. Nemszemélyes és személyfeletti önmagában (Brahma), személyes a világ viszonylatában (Isvara, Eckhart Istene és Istensége). Brahma végtelenségében csak fosztóképzőkkel lenne körülírható (nirguna).

Néhány szó a jógához. A szó „egyesülést” jelent, és kifejezi azt, mait Guénon a réalisation métaphysique alatt ért. És itt ismét elértünk egy olyan ponthoz, amely számomra döntő jelentőséggel bírt, amikor az „Introduction”-t először olvastam. A szellem általi tudás egyénen túli, az objektum és a szubjektum egybeesése, a kettő azonossága. Mondhatjuk azt, hogy ezen a tudáson keresztül az azonosság már megvalósul. De különbség van az elméleti tudás és ennek teljes megvalósítása között. Ezért teljes megvalósításról akkor beszélhetünk, ha a tudás úgyszólván hússá és vérré válik. Az elméletről szabadon lehet beszélni, nem úgy a megvalósításról, melynek a legfőbb alapja a koncentráció, egy képesség, amely a nyugati embernél messzemenően elveszett, mert az állandóan változó külvilág felé fordult, ahol gyorsan cserélődő gondolatáramlatok sújtották. A koncentráció eléréséhez van egy segédeszköz (hatha-jóga). A mester megmutatja a tanítvány számára megfelelő megvalósítási utat. Láttuk, hogy Guénon soha nem tekintette magát mesternek, nem foglalkozott tanítvánnyal, és műveiben csak az elméletre figyelt. A „jóga-technikával” megpróbálkozni vezetés nélkül, vagy mint napjainkban ez oly divatos, rossz vezetéssel, a legjobb esetben semmihez, de gyakran súlyos sérülésekhez, károsodásokhoz vezet.

Végül egy harmadik pontot ragadnék ki a fejezetből. Míg a Véda a tradicionális írások összességét jelenti, addig a Védanta az „az ág” (darsana), amely a tiszta metafizikával foglalkozik. A szó azt jelenti: „fin du Véda”, ahol a „fin” egyidejűleg a Vég és a Cél. Ez az ág végül is az utolsó. A tudás egyidejűleg feltétele és célja a megvalósításnak. Az elmélet csak előkészület, és a megvalósításnak alárendelt, mint eszköz a célnak. A végső tudás nem adható tovább. Az elmélet, a szimbólumok, a mester segíthetnek, közelebb vihetnek; de elérni csak személyes erőfeszítés által lehet.

A negyedik és az utolsó részben Guénon elmélyülten foglalkozik a nyugati értelmezésekkel, az orientalistákkal, a vallástudománnyal, a teozófiával, és Le Védanta Occidentalisé (Elnyugatiasított Védanta) cím alatt Vivékenanda mozgalmával. Ma sokkal több mozgalommal foglalkozhatott volna, amelyek hamisan indiaiaknak adják ki magukat.

Guénon néhány utólagos megjegyzéssel fejezi be könyvét: „Si quelques occidentaux pouvaient, par la lecture du précédent exposé, prendre conscience de ce qui leur manque inttellectuellment (...) ce travail n’aurait pas été fait en vain.”207 A keleti tanításokkal szemben a nyugati filozófiák gyerekjátéknak tűnnek: nem hasonlíthatóak össze a metafizikai tudással, határtalan lehetőségeivel és a megfelelő megvalósítással. Nyugat elemző és hiányos okoskodásai annak tűnnek, amik valójában: illuzórikus kutatásnak alap és cél nélkül; silány eredményük nem éri meg sem az idejét, sem a fáradozását az embernek, akinek szelleme a legnagyobbra képes.

Amikor mi, barátok ezt a könyvet olvastuk, szerzőjének életéről keveset tudtunk: ennek ellenére több dolog is érdekelt bennünket a személyről. A legjobb, amit Guénonról írtak, szerintem még mindig barátjának, Paul Chacornacnak a könyve: La vie simple de René Guénon (Éditions traditionelles, Párizs, 1958.). Guénon 1886. november 15-én Blois-ban született. Az érettségi után 1909-től Párizsban matematikai, filozófiai és orientalisztikai tanulmányoknak szentelte magát. Megfordult okkultista körökben. Így korán kellett, hogy kapcsolatba kerüljön hindukkal, bár erről Chacornac adatai bizonytalanok. 1912-ben felvették egy régi, tiszteletreméltó (s nem egy modern ál-) Szufi rendbe. Különböző szerzők foglalkoztak Guénon állítólagos, részben nyugati beavatásával. Én életének rövid vázlatára szorítkozom, mert egyrészről műveinek valóságtartalma sokkal inkább érdekel, másrészt aligha állhatott szándékában, hogy személyiségét túlzottan előtérbe helyezzék. 1921-ben jelentette meg az Introduction générale à l’étude des doctrines hindoues–t. A következő könyveiben Guénon az a néhány szempont vezette, amelyeket már az „Introduction”-ban érintett, tovább megemlíthetnénk: Le théosophisme, histoire d’une pseudo-religion, L’erreur spirite, Orient et Occident, Le crise du monde moderne, L’Homme et son devenir selon le Védanta. Guénon olvasóköre egyre nagyobb lett, és ezzel együtt a levelezése is. Vette magának a fáradságot, hogy minden kérdést behatóan és részletesen megválaszoljon. Emellett rendszeresen közreműködött az Etudes traditionelles című folyóiratnál. Miután a feleségét elveszítette, Kairóba utazott, eredetileg csak azért, hogy szufi kéziratokat olvasson, de ott maradt haláláig. Sok más nyelv mellett arabul is kitűnően tudott (1917-18-ban Sétifben [Algériában] tanárként tevékenykedett). Abdel Wahed Yahia néven élt Kairóban egy egyiptomi nővel nagyon boldog házasságban; két lányuk és két fiuk született. Kairóban további könyveket írt (így a Le symbolisme de la croix-t és a Les états multiples de l’être-t vagyis A kereszt szimbolikáját és A létállapotok sokaságát), míg végül is levelezése teljesen igénybe vette. Címét nem hozta nyilvánosságra, hogy a kellemetlen látogatóktól távol tartsa magát. A leveleket poste restante kapta. Valójában sok újságíró csak azért utazott Kairóba, hogy kinyomozza, hol és hogyan élt Guénon. Végül is a levelezés közben nem maradt ideje a további munkára, míg a II. világháború kitörésével az összeköttetések Kairóval meg nem szakadtak. Ebben az időben számos könyv született (így a Le Regne de la Quantité et les Signes des Temps és a La grande Triade).

Amikor Guénon 1951-ben meghalt, az Etudes traditionelles emlékkiadásában olyan személyiségek nyilatkoztak róla, mint Leopold Ziegler, Gonzague Truc, Marco Pallis, Ananda Coomaraswamy, Titus Burckhardt. Frithjof Schuon Guénon művét az intellectualité, universalité, tradition, théorie, ferner critique du monde moderne, symbolisme szavakkal írta körül. A szimbolizmusnak különös jelentősége van, hiszen a szellemi tudás a maga végtelenségében szavakkal nem kifejezhető; ezzel szemben a szimbólum képes arra – mint minden vallás bizonyítja –, hogy ezt a magasabb tudást megsejtesse: itt a szóbeli kifejezés is szimbólum. Az a sok tanulmány, amelyet Guénon a szimbolizmusról írt, posztumusz kiadásként a Symboles Fondamentaux de la Science Sacrée című kötetben jelentek meg.

A France-Asie című folyóirat 1953. januári számát Guénon emlékének szentelte. Ebben is olyan személyek nyilatkoztak, mint Frithjof Schuon, Emil Demerghem, René Daumel, Jean Herbert, Roger Bezault. Található benne egy lap André Gide naplójából: „Que serait-il advenu de moi si j’avais rencontré les livres de René Guénon au temps de ma jeunnese (...) A présent, il est trop tard. ’Les jeux sont faits, rien ne va plus’.”208 Henri Bosco leírja Gide és Pierre Georges Fezben lezajlott beszélgetését, amelynek során Gide azt mondta: „Je n’ai rien, absolument rien à écrit. C1est irréfutable (...) les jeux sont faits, je suis trop vieux.”209 Bosco, aki jelen volt e beszélgetésnél, olvasta Guénon könyveit, s ennek következtében tért vissza a (katolikus) hithez. Ellenben Roger Bezault azt hitte, hogy ezeket a könyveket a katolikus álláspontnak meg kell tagadnia. Emellett Guénon szemére vetette büszkeségét és irgalmasságának hiányát. Anélkül, hogy itt kritikai magyarázatba kívánnánk bocsátkozni, erre a két, mindig visszatérő szemrehányásra csak a következőt: többek között abból, hogy Guénon magáról mindig többes számban beszélt, büszkeségre következtettek. De ez nem „pluralis maiestatis” (fejedelmi többes), hanem „pluralis modestatiæ” (többes szám használata szerénységből, főleg íróknál) volt. Azt fejezte ki Guénon, hogy az individuum, a szerző énje, az ügy mögé visszahúzódik. Guénon irgalmassága már a kifejtéseinek részletességében és tisztaságában is megmutatkozik, de mindenek előtt abban a szeretetre méltó türelemben, amivel minden levelet behatóan megválaszolt. Minden beszámoló szerint gyengéd férj és családapa volt. Bezault szemére hányja stílusának német szintaxisát, miközben a Blois környékinél jobb franciaságát dicséri. Mivel a francia nem az anyanyelvem, csak azt mondhatom, hogy nyelvezete számomra teljesen világos, s rám megnyugtatóan hat, úgyhogy komplikált és kitekeredett szövegek után szívesen nyúlok ismét Guénon valamelyik könyvéhez.

Körülbelül húsz évvel később Jean Tourniac Propos sur René Guénon című munkájában megpróbálta összegezni, milyen Guénon életművének időközbeni kihatása. Guénon nem a tömegekre kívánt hatni, hanem egy elithez fordult. Útja nem vezetett keresztül az úgynevezett médiákon, hanem csak a levélváltáson, melynek terjedelme sokszorosát teszi ki húsznál több könyvének. Miután kezdetben a hivatalos orientalizmus és a katolikus egyház, amelyekbe bizonyos reményt helyezett, hallgatással próbálták őt mellőzni, Tourniac most már megállapíthatta, hogy egyházi körök az általa közvetített eszmék értékelésével elmélyülten foglalkoznak. Professzorok írattak róla disszertációkat, és megtalálható volt tudományos kézikönyvekben. Újabb tíz év múlva Tourniac jelenthette, hogy „Guénon olvasói, és az életművére való utalások, amelynek jelentőségét most ismerték fel, jelentősen megnövekedtek.” Így nyilatkozik könyvében Guénonról, ami 1984-ben a Les Dossiers H sorozatban, Párizsban jelent meg, és híres személyekről írt cikkeket tartalmaz. A dosszié kereken ötven könyvet és több mint 175 cikket sorol fel, amelyek Guénonról jelentek meg. Könyveinek nagy része több kiadást élt meg, így az Introduction générale à l’étude des doctrines hindoues is (Párizs 1921, 1930, 1932, 1939, 1952, 1964), és számos nyelvre lefordították, németre mindenesetre csak A modern világ válsága (Köln 1950, 1963), és A Világkirály (München, 1956) címűeket. Eme felsorolás közben a mustármagra gondolok, „amely kisebb ugyan minden magnál, de amikor felnő, nagyobb a veteményeknél és fává lesz, annyira, hogy reá szállanak az égi madarak, és fészket raknak ágain”. De gondolok az öregedő Goethére is: „Kínom az ismeretlen tömegé lett, de tapsuk csak szívemnek ostora”, és Hermann Hessére is: „a hírnév tévedésen alapul”. Így a Dossier H-t – egyébként olvasatlanul – visszaküldtem barátomnak, aki azt nekem odaadta.

Az „Introduction”-nak nincs német fordítása. Szerintem a francia Guénont a más nyelvűek viszonylag könnyen olvashatják. Megéri a fáradságot, annál is inkább, hiszen Guénon könyveit nehéz németre fordíttatni. A német olvasónak mindenesetre bizonyos nagyvonalúsággal kell rendelkeznie, mert az „Introduction” tartalmaz egy fejezetet, amely a német orientalistákkal durván és fölényesen bánik. Figyelembe kell venni azt, hogy az I. világháború után Franciaországban Németországot nem értékelték valami nagyra. Guénon ezt a hangulatot azért kívánta kihasználni, hogy az orientalisták által kialakított előítéleteket megrendítse. Határozottan kijelentette, hogy az uralkodó hangulat kifejezésével számlát nyújtott be. Számomra nehezen érthető, hogy Brockelmann, aki egyrészről kitűnő arab nyelvtant írt, de ebben az „iszlám öt pillérét”, amelyeket az iszlám országokban minden gyerek ismer, nem tudja pontosan felsorolni, és éppen a legfontosabbat hagyja ki, a vallást: „Nincs más Isten Allahon kívül; és Mohamed az Ő prófétája”. Emellett ezek a pillérek a legfontosabbak, és az egész iszlám fundamentumai. Ez a hiba azért lehetséges, mert bizonyos orientalisták az iszlámhoz nem mennek közel, hanem azt mint letűnt kultúrát dolgozószobájukban tanulmányozzák. De nem tudom, hogy ilyen alig érthető tévedések más országok orientalistáinál is előfordultak-e. A német olvasó mindazonáltal figyelembe veheti, hogy a keresztényeknek ugyancsak nagyvonalúaknak vagy humorosaknak kell lenniük, ha egy olyan elmés ember szavait olvassák, mint Othmar Spann: „... nálunk, a keresztény nyugati kultúrkörnek, melynek kezdettől fogva, különösen filozófiai tekintetben, alkotó-vezető tagja a német nép volt”. Guénon egyértelműen nem volt nacionalista, habár néhány követője francia nemzeti hősként szeretné beállítani. Érthető, hogy erősen hangsúlyozta a nacionalizmus végzetességét, ezenfelül az egyiptomi állampolgárságot is megszerezte. De Spann sem volt a rossz értelemben vett nacionalista. Hiszen éppen az ő érdeme, hogy emlékeztet arra: Nyugat egysége csak a kereszténységen mint egészen alapulhat. Ehhez hozzátartozik, mint Guénon kifejtette, Európa mellett Amerika és Ausztrália, de Etiópia és Egyiptom kopt keresztényei is. Úgy tűnik nekem, Spann jelentősége éppen az, hogy hangsúlyozott hazaszeretete ellenére – ami a megfelelő helyen figyelmet érdemel – a kereszténység magasabb egységét mint döntő tényezőt elismerte. Éppen így nagyszerű az is, hogy a keresztény hithez való hűsége ellenére más vallások értékét teljesen elismerte. (...) Itt is Guénonnal ért egyet; minden igazi vallás helyességét igenli, és egyiknek sem kíván megnyerni; sok olvasó rajta keresztül találta meg ismét keresztény hitét. Szívesen utalnék a szép sorokra, amelyeket Gerd-Klaus Kaltenbrunner a Mut című újság 1986-os májusi számában Othmar Spann-nak ajánlott. A protestánsnak, aki az „Introduction”-t olvassa, amikor belekezd, a protestantizmussal szemben szem előtt kell tartania azt, hogy Guénon lényegében a katolikus olvasóknak írt. Schuon később lebilincselően és mérlegelve világította meg a Reformáció szellemi hátterét.

Az „Introduction” áttekintésével megpróbáltam közvetíteni egy benyomást Guénon művéről. Mint már említettem, azokat a pontokat, amelyek számomra jelentősek, kiemeltem, másokat csak érintettem vagy nem foglalkoztam velük. Így nem nyilatkoztam „A modern világ válságá”-ról. Természetesen egyetértek Guénon modern világ kritikájával (La Crise du Monde Moderne, Párizs, 1927, 1946, 1956, 1969; Le Régne de la Quantité et les Signes des Temps, Párizs, 1945, 1950, 1970 [A mennyiség uralma és az idők jelei, Szigeti 1993, Bp.]). De számomra nem a környező világ válsága volt a döntő, hanem a saját lelki szükségem, ami vágy Isten után, ami mindenek felett és minden időben meglepheti az embereket. Ezért volt azoknak a meggondolásoknak is, amelyek a Nyugatnak segíthetnének, számomra másodrangú jelentősége. Ezért nem nyilatkoztam arról, hogy a kereszténység vagy a szabadkőművesség eredeti értékéhez vajon vissza tudna-e térni, amiről Guénon könyvei sem tesznek említést. A Világkirályról az előbbi tanulmányban nyilatkoztam. Nagyon értékes volt számomra a L’Homme et son devenir selon le Védanta (Párizs, 1921, 1930, 1932, 1939, 1952, 1964), Les États Multiples de l’Être (Párizs, 1932, 1947, 1957), Le Symbolisme de la Croix (Párizs, 1931, 1950, 1957, 1970) és egy olyan különleges könyvecske, mint a Les Principes du Calcul Infinitésimal (Párizs 1946) is. A tanulmányok posztumusz gyűjteményét, a Symboles Fondamentaux de la Science Sacrée (Párizs, 1962, 1970) is mindig szívesen veszem a kezembe. De túlságosan hosszú lenne mindegyik könyvet felsorolni, vagy ezekről külön beszélni. Éppoly kevéssé bonyolódnék bele Nyugat és Kelet szembeállításába (Orient et Occident, Párizs, 1924, 1930, 1948, 1964). Ami engem lebilincselt, az az igazság volt önmagában, bárhonnan is eredt. Ezenfelül, mivel napjainkban Keletet is messzemenően magával ragadta a hanyatlás, nem állítható többé már egészséges világként szembe Nyugattal. Sőt ellenkezőleg, óvakodni kell a sok sarlatántól, akik az állítólagos keleti bölcsességet Nyugatnak akarják eladni. A mustármag számomra elsősorban az emberi szívekben: Isten ismerete. Ez növekszik, fává lesz, és az ég madarai az ágain fészkelnek, amelyek – ahogy Guénon írja – az emberek magasabb állapotai, az angyalok. Egy szent azt mondta: „Azt tudtam, hogy az Isten mindent magába foglal, de azt nem tudtam, hogy az ember szíve magába foglalhatja Istent.” A nyugati ember hajlamos arra, hogy töredékes tudását meggondolatlanul tettekre váltsa ahelyett, hogy Isten-szemléletét hagyná magában érlelődni. Amire a világnak szüksége van, az nem a szorgalmas jobbítgatások, hanem a Szent. Az Ő békességéből él a világ; mert ha valaki a belső békéjét elérte, a béke kisugárzik.

Egy olyan életmű, mint Guénoné a modern időkben természetesen kritikát vált ki. Erről sem nyilatkoznék. Születésének századik évfordulója erre nem a megfelelő pillanat. Számomra értelmetlennek tűnik, hogy olyan emberek vitatkoznak, akik Guénont nem vagy csak félig értették meg. A vita nem út a tudás megszerzéséhez. A keresztény körökből nem vetette fel senki, hogy Guénonról véleményt kellene nyilvánítani; pedig ez segíthetett volna a helyzetüket tisztázni, és azt megvizsgálni, mennyiben maradtak hűségesek a tradicionális örökséghez, vagy mennyire lettek a nyugati modernizmus által megfertőzve. Sok keresztény Guénon hatására lett ismét hű hitéhez. Olyan emberek, mint Tourniac és Othmar Spann keresztényi hitüket összeegyeztetik más igazi vallások elismerésével. Ami a jó szándékú emberek között véleménykülönbségeket illeti, a világkerékre gondolok, amelynek széléről a szellemi emberek a közép felé tartanak. A szemközti pontok útjukat homlokegyenest ellenkezőleg kezdik el. Így ez heves vitákhoz vezethet, míg a közepet el nem érték. Csak itt uralkodik a béke, amit a világ nem ismer. A világkeréken kívül eszembe jut a híd-szimbólum is, amit szintén Guénon magyaráz meg. A híd nem azért van, hogy rajta időzzünk, hanem hogy a másik partra átjussunk. Az elmélet híd a megvalósításhoz. Így Guénon hídépítő volt. Azok, akik a hídon, vagyis az elméletben időznek, nem haladnak előre, de nem is állnak meg, mert ezen az úton csak előre- vagy hátramenetel lehetséges. Ők veszítenek a vitában, és végül, legjobb esetben egy racionális és szellemietlen vallástudomány szintjére süllyednek le; de ennél súlyosabb következményeknek is elég esetét láttam.

Guénon visszahúzódik műve mögé. Egyszer azt írta Frithjof Schuonnak: „Je n’ai pas d’autre mérite que d’avoir experimé de mon mieux quelques idées traditionelles.”210 Ezért felvetődhet a kérdés, vajon szándékában állt-e, hogy századik születésnapját megünnepeljék. A Véda ágai (a darsanák) kapcsán mindig megadtak egy nevet, amit gyakran a szerző nevének tekintettek. Guénon azonban hangsúlyozta, hogy a Véda nem emberi eredetű, és az a név olyan személyeket vagy közösségeket jelölt, akik az ágakkal jelentékenyen foglalkoztak, vagy azok vázlatát, magyarázatát egy korhoz igazították. Ezekről a személyekről semmilyen életrajzi adat nem ismert; személyiségük nem játszik szerepet. Egyszerűen csak az ágak elnevezései lettek. Ebben az értelemben számomra a Guénon név a metafizikával kapcsolódik össze, ami az első könyvének olvasásakor megvilágosodott előttem. Ezért gondolataim elsősorban e kegyre vonatkoznak. Amit Guénon az embereknek nyújtott, így írta le Frithjof Schuon: „l’impression d’effacement et de simlicité qu’il nous fit lors de toutes nos rencontres”.211 Lehet egy emberről szebbet mondani?

Itt ennek a földnek az egyik legszebb helyén, a Genfi-tóra és az Alpokra nyíló kilátással arra a napra gondolok, melyen először vettem kezembe Guénon könyvét; s mély hála tölt el.

Blonay, 1986 ősze

Ernst Küry

* „A metafizika lényegét tekintve az univerzális tudása.”

**

(a ford. megjegyzése – lásd még: L’Homme et son devenir selon le Védánta)

207. „Ha néhány nyugati az elhangzott előadásból magáévá tett valamit, ami az ő gondolatvilágából hiányzik, ez a munka nem volt hiábavaló.

208. „Mi lett volna belőlem, ha fiatal koromban találkoztam volna René Guénon könyveivel (...) Most már túl késő. A téteket megtették, nincs tovább.”

209. „Semmit, de semmit nem tudok vitatni abból, amit Guénon írt. Ez cáfolhatatlan (...) a téteket megtették, én pedig túl öreg vagyok.”

210. „Nincs más érdemem, mint az, hogy néhány tradicionális eszmét lehetőségeimhez képest legjobban kifejeztem.”

211. „A kiválóság és az egyszerűség benyomása, amely megérintett minden találkozásunkkor.”