Az ember teljességre törekvése társadalmi téren egy minden embert felölelő világbirodalom álmában jelenik meg. Mikor Ádám még egymaga volt, az angyalok előtt ő képviselte az egész emberi fajt. Horizontálisan felölelte az össze emberi lehetőséget; vertikálisan, az emberen kívüli lehetőségek keretében képviselte az embert, és hidat képezett a túlvilághoz. Az ember megsokszorozódásával felvetődött a közösségi kérdés. A kínaiak ezt oly módon fejezik ki, hogy a Konfucius által a helyes társadalmi viszonyra használt „jen” kifejezést úgy írják, hogy az „ember” jeléhez a „kettő” jelét csatolják. A megismerésben nem egyedül lenni, ebben áll a közös erény titka.
Az emberi lehetőségek megvalósításai a kis, az emberfelettiek megvalósításai a nagy misztériumok. Az emberiség, mely számos egyedre oszlott, király után vágyakozik, aki mint Ádám az emberi lehetőségek összességét, az emberiséget személyesíti meg, és egyidejűleg hidat épít az emberfeletti lehetőségekhez. A király így uralkodó és pap (Pontifex). A királyság elsősorban hivatal; többek által együtt is gyakorolható. A monoteizmus a monarchiát hangsúlyozza. Krisztus megszüntette a politeizmust, Caesar véget vetett a királyok poliarchiájának. Ádám Isten képmásaként az egész világ, tehát az állatok és a növények feletti uralkodó is lett.
A király gyakran parancsol a felhőknek és esőt tud fakasztani. Kínában a dinasztiák váltásakor rengett a föld. A király hatalma nem csak az emberi test világára terjed ki; Salamon nemcsak az állatoknak, hanem a szellemeknek is parancsolt. Konsztantin magát Χοσμου Βαδιλευζ-nak, a Kozmosz Királyának nevezte.
Az uralkodók ezen archetípusa nem pszichológiai, hanem a platóni idea értelmében veendő, tehát magasabb, alapvetőbb valóságként, amelynek a földi uralkodók csak tökéletlen képmásai. Ez az uralkodókép csak korlátozottan valósulhat meg ezen a világon.
A korlátozás elsősorban térbeli. Ameddig a történelmi tudás terjed, sohasem volt olyan birodalom, amely az egész földkerekségre kiterjedt volna. A fáraó a teljesség értelmében véve Világkirály volt; ennek ellenére az egyiptomiak birodalmuk térbeli határaival – hegyláncok, a sivatag és északon a tenger – tisztában voltak; még jó időkben sem terjesztették ki birodalmukat ezen a Nílus menti természetes oázison túlra, mindazonáltal szövetségben álltak a közelben fekvő Sumér, Babilon és Hettita Birodalommal, ahol Egyiptom szellemi fennhatóságát elismerték. A japán császár helyzete császári mivoltának megfelelő volt; ennek ellenére a japánok szigetlakókként birodalmuk határait jól ismerték. A japán császár helyzete császári mivoltának megfelelő volt; ennek ellenére a japánok szigetlakókként birodalmuk határait jól ismerték. Más népekkel nem kerestek kapcsolatot, és a hajóknak megtiltották, hogy a tengerparti vizeket elhagyják és kifussanak a nyílt tengerre. Kína a Közép birodalmának, a világ középpontjának érezte magát; a kínai császár is Világkirály volt. De ismerte határait, és a Nagy Fallal meg is erősíttette azt. A világhódító Nagy Sándor, ha bosszúsan is, de visszafordult Hyphasisnál. Nagy Károly – a pápával ellentétben – elismerte a Kelet-Római Császárságot, és Harun al-Rasiddal barátságos viszonyban élt. Dzsingisz kán, akit szintén a Királyok Királyának neveztek, és aki az általunk ismert legnagyobb birodalmat alapította, lemondott arról, hogy átvonuljon Indián. A legenda szerint egy egyszarvú megparancsolta neki, hogy forduljon vissza, mert az indiaiak is az Ég gyermekei.
E régi uralkodók nagysága éppen abban áll, hogy helyzetük jelképességét megértették, s e világ tökéletlenségének és határainak tudatában maradtak. Így valósíthatták meg birodalmukon belül a földi békét, amely az embereknek lehetővé tette, hogy az égi békére törekedjenek. Így teremtette meg nagy vonalakban Nagy Sándor az iszlám, Caesar a kereszténység életterét. Az uralkodó és a birodalom eszményképe ezen a világon nemcsak szűk térbeli, hanem egyben szűk időbeli korlátok között valósulhat meg. Az Egyiptomi Birodalom a mi fogalmaink szerint nagyon sokáig tartott, még akkor is, ha Ménésztől kezdve számítjuk, és nem vesszük figyelembe, hogy ő nem újonnan alapította, hanem csak hozzáigazította azt az utolsó új korhoz, a Kali-Jugához. Más birodalmak is, mint például a kínai, távoli múltra tekinthetnek vissza. Ezzel szemben a Pax Romana, amely 350 évig tartott, rövid időnek tűnik. A kereszténység társadalmi eszményét csak a kora középkorban néhány évszázadig, az iszlám az övét csak az első négy kalifa alatt, s Izráel csak Dávid és Salamon alatt tudta megvalósítani. Ily módon az emberek siratják az elmúlt, boldog időket, és az eljövendő Ezeréves Birodalomban reménykednek. Az eszményképhez legközelebb jutott uralkodók nem számítanak halottaknak; a nép bízik visszatérésükben. A legismertebb II. Frigyes mondája, aki a hegyekben rejtőzködve várakozik visszatéréséig (majd később Barbarossa váltotta fel); azonban több hamis Frigyes is jelentkezett. Azt már kevesebben tudják, hogy Néró halálát, amivel a Julius-nemzetség kihalt, gyakran nem hitték el, és ál-Nérók léptek fel. Ezekben a mondákban megtalálhatóak az igazi hagyományok nyomai, Manu, Krisztus és a síiták 12. Imámjának visszatéréséről. Ezáltal a múlt tekintete a jövőre irányul. Főként a társadalmi széthullás időszakában a nép reménykedi az idők változásában és a Világkirály eljövetelében. Ezekben a jövővárásokban is megvannak az igazi hagyományok nyomai, ugyanis tartalmazzák a korszak tanításaira való visszaemlékezéseket.
Az uralkodók és a birodalmak ideáljai az idő- és térbeli korlátok miatt nem teljesen valósulhattak meg, és gyakran ehhez az uralkodói méltóság viselői sem nőttek fel emberileg. A japán császárokat a sógunok évszázadokon keresztül árnyéklétbe kényszerítették. Csak bizonyos időt kellett naponta a trónon ülniük, hogy így méltóságukat a birodalom középpontjaként betöltsék, de néhánynak még ez is túl sok volt, úgyhogy ők a koronát hagyták a trónon. Mialatt több mint kétszáz évig a császárt sógun nem látogatta meg. Hasonló események Franciaországot elkerülték, mert itt az uralkodás nem kapcsolódott össze olyan módon egy családdal, mint Japánban, hanem végső soron a „házbérlő” maga királlyá válhatott. Így újból és újból megmutatkozott a szükségszerűség, hogy a királyt trónjától megfosszák vagy megöljék. Nyolcvanegy törvényes római császárból negyvenhatot meggyilkoltak. Manu törvénykönyve annak a királynak, aki tisztségében már nem állja meg a helyét, előírja, hogy harcban keressen halált vagy haljon éhen. A király megöletése emlékeztet a kiszabott uralkodási időre: az áldozati halál által többek között azért bűnhődik, hogy egy tökéletlen ember egy tökéletes tisztséget viselt. Mikor uralkodók személyiségüket a tisztséggel azonosították („l’état c’est moi”),202 maguk játszottak közre a monarchia bukásában.
A világ, különösen a mi korszakunk tökéletlensége végül megmutatkozik végül megmutatkozik abban is, hogy a Világkirály egységes méltósága kettéoszlott egyházi és világi hatalomra. Már Manu törvénykönyve megkülönbözteti a négy kasztot, és kijelöli a brahmanokat az egyházi, s a ksatrijákat a világi hatalomra. Az indiai korszakokról szóló tanítás szerint a mi Kalpánk tizennégy Manvantarára, és minden Manvantara négy Jugára oszlik. Jelenleg a 7. Manvantara 4. Jugájában (a Kali-Jugában) vagyunk; Manu törvénykönyve Manvantaránk kezdetére nyúlik vissza. A hatalmi kettéosztottság tehát nagyon régi, és már korszakunk kezdete előtt sokkal a kettő közötti összeütközéshez vezetett. De mindig voltak olyan időszakok, amikor a legfelsőbb világi és egyházi hatalom egy kézben egyesült, mint például Dávid és Salamon, akik királyok és próféták voltak, vagy a római császár esetében, aki egyidejűleg volt császár és Pontifex Maximus. Egyiptomban Felső-Egyiptom képviselte az egyházi, Alsó-Egyiptom a világi hatalmat; amikor Ménész a két Egyiptomot egyesítette, ez azt jelentette, hogy a két hatalmat a fáraó személyében összekapcsolta. A történelem folyamán majd ismét szétestek és újra egyesültek. A fáraó kettős koronája Felső- és Alsó-Egyiptomot, az egyházi és világi hatalmat, a nagy és a kis misztériumokat testesíti meg. Plutarkhosz úgy mondja, hogy a fáraók hol a papi rendből, hol a harcosok rendjéből származtak; ez utóbbi esetben felvették őket a papi rendbe.
Ennek a megosztottságnak a keresztény nyugat számára különös jelentősége lett. A szétválasztás nem volt olyan tiszta, mint a Indiában. Habár a négy rendet a négy kaszttal azonosíthatjuk, de éppen az első és a második nem vált el egymástól világosan, hiszen a főpapok többnyire a nemességből (sokszor a főnemességből) kerültek ki. A császár a római császárra és Dávidra hivatkozott, akik mindketten egyesítették az egyházi és a világi hatalmat. Az időnként nagyon nagy egyházi állam következtében a pápa világi fejedelem is volt. A birodalmi püspökök rendkívüli mértékben egyesítették a két hatalmat saját kezükben; emellett kiváló, egyidejűleg jó keresztény uralkodók voltak, akiket néha később szentté is avattak. A császár koronája alatt mitrát hordott, a pápa bizonyos alkalmakkor a tiara alatt koronát viselt. Éppen a szétválasztásnak ez a zavarossága vezetett a császárság és a pápaság közötti háborúskodáshoz.203
A két hatalom közös vezérelvét Izráelben a próféták képviselték. Ezért Dávidot, aki a két hatalmat egyesítette, nem pap, hanem Sámuel próféta kente fel. Csak néhány próféta tartozott a papi rendhez. Hasonló szerepet játszottak a középkorban olyan férfiak, mint például Szent Bernárd, aki a főnemességből származókat és a szentéletűeket vezette, vagy a templomos rend, amely összekapcsolta a lovagságot és a szerzetességet. Amikor Szép Fülöp ezt elpusztította, elpusztította ezzel a két hatalom közös gyökerét, úgyhogy mind a kereszténység egységének, mind a császárságnak meg kellett halnia. A császári korona drágaköve (az opál) a legenda szerint elvesztette fényét (amelyből fenséges erő áradt); később a kő nyomtalanul eltűnt, és egy másikkal (zafírral) pótolták.
Melkisédek is a két hatalom feletti vezérelvet képviselte. Ezért a császárok újra meg újra hivatkoztak rá. A háromkirályok közül az egyik az egyházit, a másik a világit és a harmadik az ezek feletti vezérelvet személyesíti meg. Ha adományaikra tekintünk: az arany (világi), a tömjén (egyházi), a mirha (vezérelv).
Amikor a gyermek Krisztusnak hódoltak, elismerik királyként, papként és prófétaként.
E visszatekintés után, amely inkább a jogászok szemlélete, mint a történészeké, végül egy pillantás a jelenre.
Földi Világkirály mint az egész földkerekség feletti egyházi és világi hatalom birtokosa a történeti időkben nem volt, és természetesen ma sincs, sem a földön, sem a hegyekben, sem a barlangokban.
Guénon könyvében, a Le Roi du Monde-ban204 ilyenfajta híreszteléseket cáfolt meg, ha visszafogott stílusa téves értelmezésekhez is vezetett. Ha azt mondják, hogy Manu elrejtőzött, és a korszak végén visszatér, az nem jelent mást, mint hogy Krisztus a Mennyben tartózkodik addig, amíg újra el nem jön. Guénon szembeszállt azzal a véleménnyel, hogy az ember centruma a lelki területen rejlik, s hogy mágikus eszközökkel innen kormányozza a világot. Hangsúlyozta, hogy Manu egy princípium és méltóság, ami időnként egy vagy több emberben is megnyilvánulhat. Az ilyen megnyilvánulásoknak csak időbelileg és térbelileg korlátozott az érvénye, de ezen keretek között valódiak lehetnek; ám éppen itt önámítás és sarlatánság is lehetséges. Újra meg újra kísért – nemcsak az okkultistáknál – egy titkos világkormány rémképe; ezzel szemben a hagyományok egyértelműek: csak a Manvantara végén tér vissza Manu. Minden földi hatalom csak szimbolikus képmása lehet az ő uralmának.
Világkirálynak azonban királyokat vagy császárokat is titulálhatnak, akik egy meghatározott birodalmon belül „világukat” alakítják, s vagy a világi és az egyházi, vagy legalább a világi hatalmat birtokolják. Ezek az uralkodók nagyon megfogyatkoztak, ha teljesen el nem tűntek. A modern alkotmányos monarchiák csak torzképei a régi birodalmaknak. Amikor II. Ferenc 1806-ban a Római Birodalom végét ünnepélyesen bejelentette, ez hosszú ideig éppenséggel gyász volt.
A hanyatlás egyik ismertetőjele volt az is, hogy sok uralkodó félreértette helyzetének jelképességét, és a világ – értve ez alatt az egész földkerekséget – uralkodójának érezték magukat. Emlékezhetünk például VI. Sándor 1483-ban kelt bullájára a világ felosztásáról: „Isten minden népek gondját egy személyre, az emberi nemzetség mesteréré, Szent Péterre bízá, így minden ember neki kell, hogy engedelmeskedjék. Az egész világot ítélete alá veté.” Ebben támogatva őt a pápa az akkoriban újra felfedezett földrészt odaítélte a spanyol királynak; ez vezetett a szörnyűséghez, Amerika egész népének kiirtásához, és magas kultúrájának elpusztításához. A gyarmatosítók mentalitásához az előbbi felfogás szekularizációja szolgált alapul. De a hanyatlásban hirtelen még a külvilágtól korábban bölcsen elzárkózott Japán is az egész Föld feletti uralomra érezte elhivatva magát. Bismarck tanácsa nagy szerepet játszott Japán sinto császárideájának nacionalista eltorzításában. A múlt században az orosz cárt is a Cárok Cárjaként, az egész Föld, a Világegyetem Cárjaként dicsőítették. Burma császára követet küldött Londonba, hogy figyelmeztesse Angliát arra, ő a Világ Királya. A követ mélyen meg volt sértve, amikor az angolok egy földgömbön saját hatalmuk nagyságát és emellett Burmáét megmutatták. Ezután nem sokkal ez a császárság is lehanyatlott. Napjaink megsemmisítő fegyverei is egy Világállamra való komoly törekvést idéznek fel; ez vezetett az I. világháború után a Népszövetséghez és a II. világháború után az ENSZ-hez. Nagyon elterjedt az a nézet, hogy csak egy világállam akadályozhatna meg egy új háborút, és az emberiség megsemmisülését. Emellett eluralkodott az a vélemény is, hogy egy szövetség, vagy egy nemzetközi igazságszolgáltatás – mint a tapasztalat mutatja – nem elegendő, hanem a világállamnak olyan haderő felett kell rendelkeznie, amely abban a helyzetben van, hogy a világkormány akaratának érvényt szerezhet. Ha ez lehetséges is lenne, ezt a kormányt „demokratikusan” kellene összeállítani, viszont a haderő legfelső vezetése egy embert illetne meg, és az egész világ az ő önkényének lenne kiszolgáltatva. Jelenleg alig áll fenn annak a veszélye, hogy amennyiben ez bekövetkezik, a népek világparlamenti képviseletükről, illetve a világkormány összetételéről meg tudnak egyezni.
Ennek ellenére gondolkodó emberek sem képesek meglátni, hogy a kibontakozás a vég felé siet. Persze a múlt óvatosságra int. A történelemben gyakran várták a világvégét; az első keresztények már életükben, 1000-ben sok földi javukat elajándékozták vagy eltékozolták, 1001. január 1-jén pedig másnaposan ébredtek fel. 1666 körül az Ezeréves Birodalom megújulását várták; amikor ez nem következett be, kitört – főként Oroszországban – az önégetés járványa. Az orosz parasztok földi Paradicsomról álmodtak, és újra meg újra egész falvak indultak el, hogy ezt megkeressék. Még évszázadunk kezdetén is előfordultak ilyen vándorlások.205
Bizonyos orosz szekták úgy tekintettek Leninre, mint messiásra. De korábban is és ismét ál-messiások és hamis próféták léptek fel. Ez talán előrevetíti, hogy 2000 körül hasonló nyugtalanság következhet be. Az indiai tanítások alapján számításokat készítettek, hogy milyen korszakforduló van legközelebb, és eszerint nem is csak az egyik Jugából a másikba való átmenetről van szó, hanem a jelenlegi Manvantara végéről, és egy új kezdetéről; ehhez jön még a hét leszálló Manvantara láncának vége és az ugyanilyen hét felszálló megkezdődése. Manu a korszak végén Világkirályként tér vissza, mint Krisztus. Felállítja a világbirodalmat és meghozza a várva várt békét.
Az egyház a chiliazmust az ephesusi zsinaton (431) elítélte, jelezve a hitet és a reményt egy földi Ezeréves Birodalomra Krisztus alatt. Az egyházatyák megtanulták, hogy a földi és égi Paradicsom a jóakaratú emberek számára mindig és mindenek felett elérhető. Isten birodalma bennünk van. És ez többet jelent, mint a kozmikus átalakulás idején önmagunkra gondolni, józannak maradni, a békés-szívélyes beszédekkel jövő Antikrisztus és a hamis próféták által félre nem vezettetni. A Világkirály nemcsak földi uralkodó és Krisztus; a Király mindenekelőtt Isten egy neve:
Creator omnium imperator angelorum,
Rex regnantium dominisque dominantium.206
Ernst Küry
202. „az állam én vagyok”
203. Vö. a kasztok kérdésével: F. Schuon: Castes et Races, Lyon 1957.
204. A Világkirály
205. E. Sarkiyanz: Russland und der Messianismus des Orient (Tübingen, 1955), 59. oldal.
206. egy koronázási formulából