TURIYA
Szellemi közösség a
Metafizikai Hagyomány alapállásán
Kezdeményezésünk egy szellemi közösség létrehívását tűzte ki célul. Egy olyan közösségét, melynek tagjai a metafizikai tradíció közös létszemléleti alapállásából kiindulva törekvéseiken keresztül a teljes metafizikai felébredést akarják aktualizálni, ami egyedül azonos a tökéletes szabadsággal, a tökéletes uralommal és hatalommal.
Jelen írás Társaságunk szellemi alapjait és célját hivatott
bemutatni. Azonban mindjárt a kezdetek kezdetén szükséges előrebocsátani, hogy
egy ilyen látszólag egyszerű vállalkozás is csupán tökéletlenül és
kompromisszumokkal terhelten hajtható végre. Ennek oka részben gyakorlati,
részben viszont kimondottan elméleti jellegű. Gyakorlati, mert korunkra és
kultúránkra jellemző, hogy a szavak elvesztették eredeti jelentésüket, vagy ez
a jelentéstartalom annyira megmásult, hogy ha a szavakat eredeti jelentésük
szerint kíséreljük meg használni, akkor a fenti „Szellemi közösség”, „Metafizikai
Hagyomány”, „alapállás” kifejezések értelmét külön-külön is csupán terjedelmes esszében volnánk képesek
úgy-ahogy kielégítően megmagyarázni, ahol szinte minden egyes újabb felmerülő
kifejezés további hosszas magyarázkodást igényelne.
Van azonban egy elvi akadály is. Amikor metafizikáról beszélünk,
olyan területre lépünk, ami esszencialitásában meghaladja nemcsak a beszéd,
hanem a gondolkodás kereteit is. A legmagasabb igazságok kimondhatatlanok,
mivel arra vonatkoznak, ami semmiféleképpen nem korlátozható egy definícióval,
jellemzően csak negatív kifejezésekkel írható körül, valamint szimbólumok
segítségével közelíthető meg. Mindezt figyelembe véve a metafizikai
valóságokról nem adható konkrét definíció, ezek megvilágításait csak a
közelítés, egy aspektus kiemelésének értelmében szabad értékelni.
A Metafizikai Hagyomány
A metafizika kifejezés legszigorúbb értelmében azt jelöli, ami túl
„van” a physis birodalmán, azaz, ami
túl „van” a létezők világán.[1] Ily módon a metafizika az általunk követett felfogásban a Lét léten túli
eredetéről való tudás, más megfogalmazásban a Lét léten túli eredetére való
emlékezés. A Metafizikai Hagyomány pedig ennek a tudásnak a fenntartása,
továbbadása, különböző szinteken való kibontása.
Az iméntivel ekvivalens Hamvas
Béla talán ismertebb meghatározása: „a
Hagyomány a Szellem időfeletti jelenléte”, egészen pontosan, László András kiegészítését ehhez
hozzáfűzve, mindez „megnyilatkoztatva és
fenntartva az időben”.
A Hagyomány időben és térben (koronként és kultúránként)
más-más formában jelenik meg a földi-emberi világban az adott időszak
sajátosságainak megfelelően. Jóllehet a Hagyomány időbeni megjelenési formái
jelentős eltéréseket mutatnak, legbelső lényegüket tekintve ugyanazt a
transzcendens tudást tükrözik, képviselik, az időfeletti, Primordiális
Hagyományt. Ez a transzcendens egység [2] legmagasabb fokon a tradíciók [3] centrális metafizikai tanításaiban, valamint az ezektől elválaszthatatlan
megvalósítási utakban mutatkozik meg.
A fenti definíció értelmében vett Metafizikai Hagyomány
modernkori doktrinális kifejtése elsődlegesen René Guénonhoz fűződik, aki ehhez elsősorban a hindu metafizikára
támaszkodott. Guénon, Julius Evola,
László András illetve a további legfontosabb tradicionális szerzők
felsorolására a jelen írás utolsó részében kerítünk sort, a most következőkben
elsősorban rájuk támaszkodva a Metafizikai Hagyomány legfontosabb tanításait
soroljuk föl röviden, azokat, amiknek ismerete, s elfogadása kritérium értékű a
Metafizikai Hagyomány alapján álló szemléletmód számára.
Ātma-vāda
A legtágabb értelemben vett Tudat és a Lét egybeesik.
Természetesen ez a Tudat nem azonos azzal, amit ma emberi öntudat alatt
értenek. Sőt, ez a Tudat nem azonos ennek a tudatnak az emberi állapoton
belüli, akár határozatlan kiterjesztésével sem. E Tudat egybeesve a Léttel nyilvánvalóan
egyetemes. S mivel a Lét egy, Tudatokról sem beszélhetünk. A Létnek egyetlen
Alanya van. A hindu tradícióban ezt az Alanyt Átmának nevezik, s innen e
tanítás elnevezése: Átma-váda.
Az Átmá szót magyarra a leghelyesebben Önmagamként fordíthatjuk. Az egyes szám első személyű visszaható
névmás az egyetlen nyelvtani alak, amely a valóságnak megfelelően kifejezésre
juttatja, hogy aki „bennem” tapasztalja a világot, az Önmagam, s amit világként
tapasztal, az ismét Önmagam, s maga a tapasztalás folyamata sem más mint
Önmagam.
Átmá, Én-Önmagam vagyok tudati létem középpontjában,
Én-Önmagam teremtem, tartom fenn, és transzformálom világomat, ami a
megnyilvánulás totalitása.
Természetesen itt egyből fölmerül a kérdés, hogy ha a Létnek
egyetlen alanya van, s az Önmagam, akkor miért tapasztalok mégis sok különböző
személyt. Sőt, egyáltalán miért tapasztalok bármit is mint Önmagamtól különbözőt.
Illetve nem csak a külvilágot tapasztalom Önmagamtól különbözőként, de ez még
önmagamra is csaknem maradéktalanul igaz, vagyis jelenlegi önátélésemben
önmagamat Önmagamtól kis híján majdnem teljesen elkülönítve, mint valami mást
tapasztalom. Nem csak testi, fizikai valómban, de nem mondhatok mást, ha a
lelki, illetve intellektuális funkcióimat vizsgálom. De még itt sem állhatunk
meg, nem túl nehéz felismerni, hogy amit a közönséges értelemben tudatnak
nevezünk, az individuális ént, az ego-t is jóformán mint valami mást, tárgyként
tapasztalom.
E kérdésre az egyetlen helyes válasz, ami adható, a következő.
Az Átma-váda természetesen mindenek fölötti érvénnyel bír. A magasabb
metafizikai nézőpont szerint Átmán kívül nincs, nem volt és nem is lesz semmi,
Átmá kezdettelen, kettőzetlen, végtelen, kizárólag csak negatív fogalmakkal
közelíthető. Átmá multiplikálódása, a sokszerűség világa annyiban valóságos,
mint a nap töredezett tükörképe egy tó fodrodózó vizén.
Önmagam szabad akaratomból eltávolítottam Önmagamat
Önmagamtól, és anélkül, hogy a folytonosság valóban akár egy pillanatra is
megszakadt volna, mint ahogy nyilvánvalóan nem szakadhat meg, egy számos
korlátozó feltételtől terhelt, részleges, visszfényszerű tudatosságban ébredtem
önmagamra. Az elválasztottság, miközben az Átmá szempontjából természetesen
teljesen illuzórikus, a jelenlegi önátélésem mellett csaknem abszolútnak
tekinthető, olyannyira, hogy noha az adekvát megfogalmazás Önmagammal
kapcsolatban az egyes szám első személy, bizonyos szempontból mégsem követtünk
volna el súlyos hibát, ha Önmagam Önmagamtól való eltávolítását egyes szám harmadik
személyben fogalmaztuk volna meg. Átmá, mint partikuláris létezésem
princípiuma, forrása, jelenleg potencialitás számomra, kibontakoztatható
lehetőség az emberi nézőpontból szemlélve. Azonban ez a lehetőség
aktualizálható, realizálható, ami az Átmával – Önmagammal való maradéktalan és
végleges azonosulást jelenti.
Ennél a pontnál célszerű egy bekezdés erejéig kitérni a
buddhizmus egyik alapvető tanítására, az anatma-vádára
(páli: anatta). Noha formálisan a két
kifejezés egymásnak az ellentéte, éppen a fentebbi bekezdés világítja meg, hogy
szó sincsen ellentmondásról, hanem a nézőpontok különbözőségéről. A Buddha ezen
alaptanítása kimondja, hogy a létesülés birodalmában szigorú értelemben véve
semmi olyan nincs, amit mi a fentebbiekben Önmagamként emlegettünk. Ez
természetesen a valóságnak megfelelő kijelentés, továbbá nyilvánvaló, hogy
közvetve a buddhizmus elismeri az Átma-vádát, hisz ez adja egyedüli értelmét [4].
Mindazonáltal egy buddhista ösvényt követőnek legelsősorban és mindenek felett
az anatma-vádát kell tételeznie akár az átma-váda háttérbe szorítása vagy
kiiktatása mellett, mivel az anatma-váda oly mértékben képezi a buddhista
doktrína és praxis alapját, hogy ellenkező esetben a fellépő gondolkozási
inkoherencia a műveletek megrekedéséhez vezethet.
Létrendbeli hierarchicitás
Az iméntiek egyenes folyományaként a metafizikai hagyomány
alapján álló szemléletmód nem tekinthet úgy a világra, mintha az a tudatomtól
független objektív valóság lenne. Ehelyett a világ Önmagam, s pont olyan mértékben
objektív amilyen mértékben Önmagam Önmagamtól való látszólagos elválasztottsága
folyományaként nem ismerem föl, nem élem át az Önmagammal való azonosságot,
hanem úgy tekintek rá, mint valami másra. Amíg az átélésben fennáll a világ,
mint valami más, addig ez a világ egy szigorú hierarchia szerint rendeződik el,
amelynek egyetlen alapja, hogy az éppen tekintetbe vett más, mennyiben más, s
mennyiben reprezentálja Önmagam, milyen elválasztottságban van Önmagamtól.
Átmá meghaladja a Lét princípiumát, akit a monoteista
vallások Istenként ismernek. Átmá nem-lét, amennyiben ez a kifejezés nem
egyszerűen a lét tagadását jelenti, hanem a fentebb említett negatív definíció
értelmében, szavakkal megfoghatatlan, csak annyit tudunk mondani, hogy nem lét.
Nirguna – minőségtelen a minőségfelettiség értelmében, tökéletes Abszolútum. A
misztériumok misztériuma, hogyan válik Átmá mint Nirguna Brahma sagunává –
minőségekkel rendelkezővé, hogy létrehozza a megnyilvánulás teljességét, a
létezést. A tiszta Lét (Saguna Brahma) a megnyilvánulás alapelve, azaz a
megnyilvánulás felett áll, és mint princípium nem-megnyilvánult.
A megnyilvánulás, azaz a létezés szükségszerűen a
megkülönböztetés jegyében áll. Ugyanakkor az első megkülönböztetés, az
Esszencia és a Szubsztancia megkülönböztetése, amit más néven illethetünk a
tiszta minőség, illetve tiszta mennyiség elnevezésekkel, mint a létesülés
szinguláris pólusai, a létezőkhöz viszonyítva mintegy a létezésen kívül, az
alatt, illetve fölött helyezkednek el [5].
A létesülés fokozatosan megy végbe, s szimbolikusan egy alászálló mozgásnak
tekinthető, egy fokozatos távolodásnak az Esszenciától, a tiszta minőségtől a
másik pólusnak felfogható puszta mennyiség felé.
Jellemzően négy létrendbeli fokozatot különböztetnek meg,
ezek: az emanáció világa vagy intakt isteni világ, a kauzalitás világa, a
szubtilis megnyilvánulás világa, valamint a fizikai-korporális világ. Ezeknek a
szinteknek az alá-fölé rendeltsége felcserélhetetlen, és egyben a kibontakozás
irányát is megadja, amit viszont nem időben kell felfogni, hanem egy okozati
sorrendiség értelmében. A fokozatok felülről lefelé egyre nagyobb
determináltsággal járnak együtt, a teljes feltételnélküliségtől haladnak a
teljes kondicionáltság felé. A négy fokozat közül az első a megnyilvánulás princípiumát
jelöli, ami maga nem-megnyilvánult, hiszen a létezés felett áll. A második
fokozat jelöli a formafeletti vagy univerzális állapotok összességét, ez a rend
egyénfeletti és időfeletti, az isteni minőségek differenciálódnak, melyeket a
hagyományok mint dévákat vagy angyalokat írnak le. A harmadik és negyedik
fokozat alkotja együttesen a formális vagy individuális megnyilvánulást. A
forma ugyanis az a jellegzetes feltétel, ami az individuális állapotoknak
határt szab. Utóbbiakat nem csupán a testi-fizikai világ alkotja (ami a
sorozatban a negyedik), valójában ez az egyéni állapotoknak csak szűk
tartományát öleli fel, szemben azzal, amit szubtilis vagy finom
megnyilvánulásnak hívnak, mert a durva fizikai megnyilvánulás felett áll. Ez
könnyen belátható az emberi lény vizsgálatával, akinek csak egyik
megnyilatkozása az emberi test, a tudat individuális állapotai és ezek
funkciói, a gondolkozás, emóciók, valamint az akarat egészében a szubtilis
megnyilvánulás köréhez tartoznak.
E helyütt röviden ki kell térnünk az Átma-páda-vádára, azaz
Átmá negyedeinek [6] tanára. A védánta szerint Átmá kettőzetlenségének fenntartása mellett
aspektusaiban négy negyedet lehet megkülönböztetni. Ezek, mint tudatfokozatok,
sorrendben a következők: Jagrat, az
ébrenléti állapot, Svapna, az
álomteljes alvás, Susupti, a
mélyalvás állapota és Chaturtha vagy Turiya, a negyedik állapot.[7] A sorrendiség az emberi lény szempontját tükrözi, és kijelöli realizációjának
irányát. Az ébrenléti állapot felel meg a korporális megnyilvánulásnak (e
szemléletben azt hangsúlyozzák, hogy az ébrenlét főképp a faktualitás világának
megismerésére irányul), az álomteljes alvás a szubtilis megnyilvánulásnak
(mivel az álom egészében a finom megnyilvánuláshoz tartozik), a mélyalvás az
informális rendnek egészen a Lét princípiumáig. A Turiya avagy a Negyedik Átmá
önmagában, átfogja és alapja az előző háromnak, a teljes feltétel-nélküliség,
az Abszolútum. A Turiya minden jóga célja és értelme, a metafizikai
megvalósítás csúcsa.
E szemléletben három negyed öleli fel a Lét tartományát, és
csak a negyedik fekszik ezen túl, a dolog máshogy néz ki azonban principiális,
tisztán metafizikai nézőpontból. Itt Átmá csak egy pádával, lábbal áll a
megnyilvánulásban, és három negyede létezésen túli. Ezek a következők: tiszta
Lét, mint a megnyilvánulás lehetőségeinek összessége, Nemlét, mint a
megnemnyilvánulás princípiuma a Lét komplementereként szemlélve, és az
Egyetemes Lehetőség, Sadasat – Lét-és-Nemlét, mely mind a Létet, mind a
Nemlétet meghaladja.[8]
Yuga-váda
A szigorú, hierarchikus rend a létezés összes síkján
tükröződik, megnyilatkozik. A létezés időbeli kibontakozását tekintve a
világkorszakok jelenítik meg az alászállást, a princípiumtól való távolodást.
Arany-, ezüst-, bronz- és vaskorról beszél Hésziodosz, ezek az egymásra
következő, hosszú világkorszakok az emberi létezés minőségének fokozatos, ámde
drasztikus minőségi zuhanását hozzák magukkal. Az emberi létezés minőségén az
Istenihez, a princípiumhoz való közelséget kell érteni. A világkorszakok tana
sok tradícióban megjelenik, legprecízebb kifejtését a hindu doktrínák
yuga-vádája adja [9].
Az Aranykor, a hindu doktrínák Satya-Krta yugája, az a
fényteli kor volt [10],
amikor az emberiség életét teljes egészében áthatotta és meghatározta a szent
tudás, amit tradíciónak nevezünk. A rend, a hatalom, az uralom kora, más
tradíciók az édeni, paradicsomi állapotként őrizték meg, hagyományozták át
emlékét. Az Ezüst majd a Bronzkor időszakait ennek a fénynek a fokozatos
elvesztése, és ezzel párhuzamosan az anyagba süllyedés jellemezte. A zuhanás az
utolsó korban éri el a legnagyobb sebességet, ekkor nyilatkoznak meg azok az
alsó lehetőségek, amik az előző korokban nem tudtak kibontakozni, ezeket a
lehetőségeket pedig joggal nevezhetjük sátáninak. Jelenleg ebben, a hinduk
által Kali-yugának nevezett utolsó, negyedik korszakban van a földi-emberi
világ, ez a hésziodoszi Vaskor, a sötét korszak, Guénon kifejezésével élve a
Mennyiség uralma. Szellem helyett anyagba-ájultság, kvalitatív differenciálódás
helyett kvantitatív nivellálás, a királyok uralma helyett a tömeg zsarnoksága.
A tradicionális tanítások kivétel nélkül tagadják az időben
megnyilatkozó, pozitívan értékelhető fejlődés valamennyi formáját, így azokat a
manapság elterjedt elméleteket is, melyek szerint „most már felfelé tartunk”,
„az új aranykor küszöbén állunk” és hasonló, semmilyen tradicionális szöveggel
alá nem támasztható banalitásokat. A zuhanás végül eléri mélypontját, azonban a
visszarendeződés, a reintegráció a princípium időn kívüli, időfeletti akciója.
Kasztok
A hierarchikus rendet az emberi társadalomban a kasztprincípiumok
jelenítik meg. A kasztok létrejötte már egy spirituális elhomályosultsággal áll
összefüggésben, mivel a hagyomány szerint a kasztok egy kasztfeletti kasztban,
a hamsában lelik eredetüket. A kasztokkal kapcsolatban a legfontosabb, hogy a
modern nézetekkel szemben eredetileg tisztán szellemi megalapozottságú
szerveződésről volt szó. Egy fénytelibb korban a kasztba születés pontosan
megfelelt egy szellemi fokozatnak, amit az ember az adott kasztnak megfelelő
jogok és kötelezettségek gyakorlásával a legoptimálisabban ki tudott
bontakoztatni.
A hindu kasztrendszer négy fő kasztot, varna-t különböztet meg, ezek a
brahmana, ksatriya, vaisya, illetve sudra varna. A felső két kasztnak a
hagyomány égi eredetet tulajdonít. Ezek külön-külön a kasztfeletti kaszt két
arculatának tekinthetők, a brahmana képviseli a passzív oldalt, annak mind
magasabb, poláris (mint mozdulatlan mozgató, mint a centrális tengelyként a
centrum képviselője), mind alacsonyabb, lunáris, (azaz befogadó és közvetítő,
visszatükröző) aspektusaként. Ez utóbbi, lunáris szempont alapján nevezhető a
brahmana varna papi és tanítói kasztnak, de szem előtt tartva a poláris aspektust
nem célszerű túlzottan erőltetni ezt a megfeleltetést. A ksatriya az isteni
ember aktív, szoláris oldalát reprezentálja, legmagasabb formájában az
uralkodót [11],
azon túl a harcos arisztokráciát, illetve a harcost. E két felső kaszt közül,
amíg a poláris elem dominál egyértelmű a brahmana primátusa, azonban az emberi
létminőség egyre előrehaladottabb, a felső kasztbelieket sem kímélő degenerációja
folyamán ismertek olyan helyzetek, amikor a brahmana kaszt poláris aspektusának
erősebb elhomályosodása következtében az eredeti szolaritásból még többet
megőrzött ksatriyák legkiválóbbjai határozott és indokolt szellemi fölényre
tettek szert a brahmanák rendjével szemben. A vaisya varna a gazdasági kasztot
jelöli, idetartoznak például az iparosok, kézművesek, a kereskedők. E három
varna tagjai születésük folytán virtuálisan már birtokolták a megfelelő varnára
jellemző minőségeket, ám ezek aktualizálódásához szükség volt a
kasztbeavatásra. Csak aki ezen átesett, azt tekintették a varna teljes jogú
tagjának. Emiatt e három kaszt képviselőit kétszerszületetteknek
nevezték, szemben a szolgák kasztjával, a sudrákkal, akik nem estek át egy
ilyen beavatáson. E négy kaszt fölött és alatt is helyezkedtek, illetve
helyezkedhettek el emberek, akiket nem tekintettek a társadalom részének.
Felfelé haladták meg a kasztrendszert azok, akik az életük folyamán magasrendű
realizációs útra léptek, míg a sudrák alatt helyezkedett el a kaszttalanok (avarna) szintén differenciált rétege. Az
egyes kasztok belső életét, mindennapi tevékenységét, a kasztok egymás közti
érintkezését szigorúan szabályozták, ám ebben nem szabad valamiféle önkényt
látni, mindez a kaszthoz tartozóknak a létrendbeli hierarchiában elfoglalt
helyzetével tökéletes összhangban volt, legalábbis az ideális, kezdeti
időszakban.
A kasztprincípiumoknak megfelelő tökéletes társadalmi rend a
teokrácia, Istenkirályság, ahol az uralkodó egyszerre jeleníti meg a szellemi
és világi hatalmat, nemcsak egy képviselet értelmében, hanem konkrétan
birtokolva az ehhez szükséges kvalitásokat.
Az időbeli alászállás a kasztok hierarchiáját sem kerülte
el, a brahmana kaszt szellemi erodációja idővel magával sodorta a ksatriya,
majd vaisya és sudra kasztokat is, a bomlás mindig fentről indul. A kasztok
felbomlása a jelen korban (a ciklikus törvényekkel összhangban) már igen előrehaladott, a hierarchiák
tagadása általánossá vált, az emberek közötti egyenlőség és a demokrácia álértékei győzedelmeskedtek. Csak azért nem mondjuk,
hogy a kasztok jelentősége teljesen megszűnt, mert bár a felületes szemlélő
számára mai társadalmakban a kasztok nem játszanak szerepet, egy torz
kasztrendszer fennállása megfigyelhető, valamint a kasztprincípiumok a
születések tekintetében továbbra is kifejtik erejüket, jóllehet egy családban a
legkülönbözőbb kaszthoz tartozó gyermekek születhetnek.
Ezen a ponton ki kell térni a születés és az öröklődés
kérdésére is. Ezt annál is inkább szükséges megtenni, mert talán itt uralkodik
a legnagyobb zavar a keleti doktrínák nyugati értelmezésénél. Manapság a reinkarnáció, illetve a karma szavak rendkívül széles körben
elterjedtek, szinte a társalgási nyelv részévé váltak. Ráadásul a köztudatban
csaknem minden esetben úgy élnek ezek a fogalmak, illetve a nekik tulajdonított
jelentések, mint amik a keleti, legfőképpen a hindu, illetve buddhista tanok
alapvető jellegzetességei [12].
A populáris, elsősorban a teozófizmusnak köszönhető nyugati vélekedés szerint
az ember lelke halála során mint egy elnyűtt ruhát leveti elhasznált testét,
majd egy hosszabb-rövidebb ideig tartó köztes állapotot követően ugyanez az
egyéni lélek egy új testbe bújik. Eme új test minőségét, illetve az ezen új
földre születés során a lélek sorsát, egy émelyítő moralizálás keretében az
előző élet, illetve életek jó és rossz cselekedetei, azaz a lény karmája által
meghatározottnak gondolják.
Ehhez hasonló elgondolásokat a hindu és buddhista tradíció
szakrális szövegeiben és hiteles képviselőinél nem találhatunk. A hindu
doktrínák szerint az egyetlen „átvándorló” Átmá, a princípium, ő inkarnálódik
minden lényben. Az egyéni élet, jívátmá a halál pillanatában alkotórészeire,
tartamaira esik szét, az individuum megszűnik. A halott egyének biológiai
halálát túlélő, pszichikus tetemek bomlásából származó késztetéseket magába
fogadja egy köztes princípium, egy pszichikus törzs (gandharva), és ezekből a
lappangó késztetésekből generál új életeket, új születéseket. Egy újonnan
született egyén genetikai örökségén túl számtalan korábbi, különböző
létesülésből származó késztetést örököl, melyek sorsát jelentős mértékben
meghatározzák. Ezek a késztetések a potencialitásból kiemelkedve tudati akciók
során konkrét tettekben is manifesztálódnak. A karma szó jelentése tett,
cselekedet. A tettek nyilván hatással vannak a létesülés világára, és az adott
lény tudati struktúrájára is olyképpen, hogy újabb késztetéseket determinálnak.
Késztetések – tettek – késztetések vég nélkül, életeken és halálokon átívelően.
Ebből a szempontból igaz, hogy a lények korábbi lények tetteinek örökösei. Az
egyén rátekint biológiai testére és erre az összetett halmazatra, és azonosul
vele, énként ismeri fel. A tradíciók tanításai ennek a hamis rögzültségnek,
téves azonosításnak a felszámolását célozzák meg. A buddhizmus az anatma
(nem-én) hangsúlyozásával az énképzet, „az ego bilincseinek” széttörését
abszolút középpontba helyezi.
Amikor azt látjuk pl. a tibeti buddhizmus esetében, hogy
konkrét inkarnációkat keresnek meg, ezekben az esetekben az előbb említett
kötöttségek okait már részlegesen felszámolták, azaz a korábbi létesülés
folyamán már jelentős lépéseket tettek a végső megszabadulás felé. Nincs itt
hely ennek pontos kifejtésére, azt azonban le kell szögezni, hogy ezek az
esetek semmiféleképpen nem vethetők össze az átlagember vagy akár egy
kiemelkedően intelligens ember lehetőségeivel.
A kasztokra visszautalva érdemes megemlíteni, hogy a
családok, nemzetségek különböző képviselői úgy tekinthetők, mint egy a
szubtilis megnyilvánulások rendjéhez tartozó generatív törzs (amelyet egyes
kultúrákban gyakran totemállatokkal szimbolizáltak) egymást követő
aktualizálódásai a durva megnyilvánulás szintjén, amely megnyilvánulásoknak,
azaz az egyes egyéneknek a közvetlen princípiumát ez a generatív törzs adta.
Ezért teljesen magától értetődő, hogy a fiúk öröklik az atyák társadalomban
elfoglalt helyzetét is.
Metafizikai realizáció
Azt az akciót vagy műveletsort, melynek során Átmával való
teljes azonosságom maradéktalanul felismerem, René Guénon metafizikai
realizációnak nevezi. Ugyanezt fejezi ki a hindu moksa (Megszabadulás), a
buddhista samyak-sam-bodhi (tökéletes és abszolút Felébredés) vagy a kaivalya
(Elkülönülés, Egyedülvalóság) szó a jógában. A metafizikai realizáció felülről
vezérelt, Átmá, a princípium, Önmagam vezetem vissza Önmagamat Önmagamhoz,
ahhoz az egységhez, amit végső valóság szerint soha el nem hagytam. A
princípium nélkülözésével a realizáció nem lehetséges, tradicionális axióma, hogy
Átmá az egyedüli cselekvő. A heteroteista vallások, mint pl. a történelmi
kereszténység ezt az Isteni Kegyelem tételezésével fejezik ki.
A történelem
során felbukkant hagyományok kétségkívül legfontosabb feladata normális esetben
éppen az volt, hogy keretet nyújtson a metafizikai realizációhoz az adott
tradicionális civilizációhoz tartozó emberek, később már csak ezen emberek
legkiválóbbjai számára. A valóban szellemi hagyományok kifejezetten
praxisorientáltak voltak, illetve most is azok lennének, ha léteznének, azaz,
bármely tanítást, még a legmagasabb rendűt is csak és kizárólag a metafizikai
realizáció érdekében fejtettek ki, sőt, egy tanítás egyedüli kritériuma az
lehetett, hogy elősegítette-e a metafizikai realizációt egy bizonyos
embercsoport, vagy akár „csak” egyetlen ember számára. Ebből a nézőpontból már
érthetővé válik az is, hogy lehetséges, hogy két egymással szemben álló,
egymásnak ellent mondó tanítás is egyformán érvényes metafizikai tudást
hordozhat.
A tradíciók képviselői a metafizikai realizáció elérésére
eltérő megvalósítási utakat dolgoztak ki, melyek között vannak ún. közvetlen
utak, valamint a végső célt több fokozaton keresztül megvalósító ösvények.
Utóbbiak eltérő számú fokozatot különböztetnek meg, lényegében azonban három
olyan fő spirituális állomás van, amin minden sikeres törekvőnek keresztül kell
haladnia. René Guénon elnevezéseivel ezek a primordiális állapot, az
univerzális vagy formafeletti állapot valamint a Legfőbb Azonosság, ami magát a
célt jelöli.
A primordiális (őseredeti) állapot az emberi normalitás
állapota. Az ezt elérő törekvő az emberi létállapot valamennyi lehetőségét
veszi birtokba, ennek centrumába (és ezzel egyben határára) érkezik, azonban az
emberi létsíkot még nem haladta meg. A hagyományok ezt mint az aranykori ember
normalitását vagy az édeni állapotra való emlékezést őrizték meg.
Az individuális (vagyis esetünkben az emberi) állapot
meghaladásával a törekvő elhagyja a "formák áramlását" (az
"egyéni" valamint a "formális" más nézőpontból ugyanazt
jelenti), és univerzális rendbe lép. Az univerzális állapotok
szupraindividuálisak, formafelettiek és az egyéni állapotok elhagyásától a
tiszta Létig terjedő tartományt ölelik át. Itt az idő és a tér, mint az
individuális állapotok jellemző korlátozó feltételei transzcendens irányba
meghaladásra kerülnek, a törekvő lényének centrumát az időfeletti rendbe
"helyezi át", egyfajta "relatív örökkévalóságot" valósítva
meg ezzel. A hagyományokban az angyali rend - avagy a dévák világa felel meg a
formafeletti állapotoknak, amik végső soron a lény - azaz Önmagam - magasabb
lehetőségei.
A Guénon által Legfőbb Azonosságnak nevezett meghalad minden
fogalmi keretet, meghaladja a tiszta Létet és Nem-Létet, minden kettősségen
felül áll, ez az egész mű célja, a tökéletes metafizikai felébredés.
Metafizikai [13] realizációról csak a primordiális állapot megvalósításától beszélhetünk, az ezt
megelőző műveletek csupán az Opus Magnum előkészítő fázisai. Az előkészítő
műveletek viszont kihagyhatatlanok, akkor is, ha valaki a közvetlen utak
valamelyikét választja.
Előkészítésre nem volt mindig szükség. Voltak olyan korok,
amikor a megvalósítás előfeltételei mintegy adottak voltak az emberiség egésze,
illetve később már csak a legkiválóbbak számára, ők születésüktől fogva
hordozták azokat a kvalitásokat, amiket egy-két lépésben intuitív belátással
aktualizálni tudtak, teljesítve így a szorosan vett realizáció előfeltételeit.
A jelenkori ember helyzete ettől gyökeresen eltér. Soklépcsős önkorrekcióra van
szüksége ahhoz is, hogy a metafizikai realizációt, mint célt egyáltalán
komolyabban felvethesse.
Előkészítés
A jelenkori ember számára a gondolkodás az a tudati funkció,
amit a leginkább autonóm módon birtokol, ahol a létörvény kimozdító erői a
legkevésbé nyilvánulnak meg. A gondolkodás megtisztításán keresztül vezet az út
a többi tudatfunkció uralásához, így az előkészítés a gondolkodás átalakítását,
majd felemelését célozza meg.
Az előkészítés kezdeti fázisában a teoretikus oldal dominál,
ezen belül is a világnézet átalakítása jelenti az első lépést.
A tradicionális gondolkodás alapjainak megismerésével az
ember felismeri a tradíció világa és a modern, nyugati világ eszmerendszere
közötti erős oppozíciót. Ez egy olyan megrázkódtatáshoz vezet, amiben a modern
világ valódi képe előtte feltárul, aminek következtében a modernitás által a
legtöbbre becsült "értékek" értéktelenségét, hiábavalóságát,
mérgezettségét belátja. Ráébred, hogy jellegzetesen modern világnézetét,
vélekedéseit, gondolkozási, cselekvési sémáit radikálisan át kell alakítania,
hogy normalitását visszanyerje.
Ha áttekintjük a modern gondolkodás kialakulásának
történetét, azt találjuk a gyökereknél, hogy a princípiumon alapuló gondolkodást
felcserélték emberközpontúságra (humanizmus), ebből következően bukkant fel az
egyenlőség gondolata, valamint megjelent a mindenre kiterjedő fejlődés ideája.
Az emberek közötti egyenlőség eszméje, ami a humanizmusból
ered, társadalmi síkon rombolta le a hierarchiákat és vezetett a
szocialisztikus, kommunisztikus berendezkedésekhez (ellen-rendhez) valamint a
demokráciához, azaz a tömeg uralmához. A tradicionalitás elutasítja az
egyenlőség eszméjét, az emberek kvalitatív különbözőségét állítja, ami
optimálisan egy spirituális alapokon álló, hierarchikus társadalmi berendezkedésben
tükröződik.
Le kell számolni a biológiai evolúció elméletével is, ami
teljesen antitradicionális, mivel feltételezi, hogy alacsonyabbrendűből jött
létre a magasabbrendű, ami a létrendi hierarchicitást tekintve teljes
képtelenség. Az evolucionizmus kiiktatása azért is kulcsfontosságú, mert
azonkívül, hogy az embert „eszes állatá” degradálja és egyenes utat jelent a
materializmushoz (ami épp elég lenne radikális elutasításához), a modern
gondolkodásban rákként terjedt át a legkülönfélébb területekre a
történelem-szemlélettől kezdve a szociológián át egészen a new age által
képviselt abszurditásba hajló fejlődéselméletig, miszerint az emberiség egyre
magasabb spirituális lépcsőfokokat meghódítva tör előre az aranykor felé.
Át kell látni, hogy a történelem folyamán, különösen az
elmúlt évszázadokban a létrendbeli degeneráció folytán szó sincs haladásról,
hanem éppen ellenkezőleg a felforgatás erőinek folyamatos térnyerését és
sorozatos győzelmeit kell látnunk azokkal az erőkkel szemben, amelyek legalább
nyomaikban még képviselik a magasabb minőséget, a szellemit. Így, nekünk,
magyaroknak, elsősorban is le kell számolnunk 1848 mítoszával, annak kell
látni, ami Európa-szerte elsősorban volt, azaz a legsötétebb, sátáni
tendenciákat reprezentáló, okkult, alvilági erők összehangolt támadása a
tradíció, a szellem utolsó, megroppant európai védőbástyái ellen.
A fejlődésbe vetett hit vezeti a modern embert arra a
meggyőződésre is, hogy a technikának túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítson,
és ezt tekintse egy civilizáció fejlettsége egyik legfontosabb fokmérőjének. Ez
működik az archaikus társadalmak alsóbbrendűként megítélésében, jóllehet a
spiritualitás tekintetében messze a mai emberiség felett álltak.
Szintén problémás terület a modern ember viszonyulása a
természettudományokhoz. A természettudományoknak kétségtelenül megvan a maga
érvényessége, ami kizárólag a korporális rendre korlátozódik, ennek ellenére
erőteljes tendenciaként jelentkezik a fizikai világnak a lét teljességével való
azonosítása, és ezzel a tudomány a tagadás értelmében állást foglal metafizikai
vonatkozású kérdésekben is, illetéktelenül bitorolva a magasabbrendű szellemi
megismerés privilégiumát.
A szaktudósokkal ellentétben a hétköznapi emberek tudományos
megismeréshez való viszonyát az a súlyos probléma is megterheli, hogy innen-onnan összecsipegetett hézagos
tudásukkal alakítják ki világnézetüket, és addig sem sikerül eljutniuk, hogy
egy kutatási terület vizsgálatakor felállított modellt a valóságtól meg
tudjanak különböztetni. Ez sajnos általános jelenség, amit a tudomány-vallás
elnevezéssel illethetünk, hiszen a világnézet alapja itt nem egy elmélyült
ismeret, hanem a tudományba vetett vallásos hit.
A tudomány mindentudásába vetett hit vezette a modern embert
a materializmus dermesztő mocsarába, ugyanakkor ezzel ellentétesen megjelent
egy feloldó erő az újkori spiritualizmus képében. Ez a tradíciók tanításait meghamisítva,
összekeverve, ellentétbe fordítva fejti ki felforgató tevékenységét.
Áramlatainak jelenkori összefoglaló neve New Age-ként közismert. A New Age
tanításainak közös vonása a szinkretizmus, vulgár-reinkarnacionizmus, az
automatikus, életeken átívelő spirituális fejlődésbe vetett hit, az egyenlőség
hirdetése, a passzív „világlélekbe olvadás” igenlése, a pénzért árusított
állítólagos „beavatások”. Az itt említett, korántsem teljes felsorolás
elemeinek mindegyike külön-külön is súlyosan antitradicionális. A New Age
emiatt radikálisan elutasítandó, bár egyes irányzatainak vizsgálata tanulságos
lehet az eltévelyedések feltérképezése céljából.
A világnézet tekintetében a felsorolt elemeken kívül még sok
egyebet is lehetne említeni, de talán ezek a legfontosabbak, ezek a téveszmék
eresztették a legmélyebb gyökeret a modern ember gondolkodásában. Ha az ember
ezek közül valamelyik kapcsán ellenállást tapasztal gondolkodásában, ez annak a
jele, hogy valójában nem értette meg egészen, miről is van szó. Szilárd doktrinális
alap nélkül pedig veszélyes területre téved az, aki további műveleteket végez.
A világnézet átalakításával párhuzamosan a tradicionális
doktrínák és megvalósítási metódusok mélyreható tanulmányozása a teoretikus
előkészítés elengedhetetlen eleme. Ezek közül is kiemelkedő jelentőségű
véleményünk szerint az advaita védánta, a szánkhja-jóga és a buddhizmus, mert a
metafizikai-ontológiai tudást tekintve valamint praxeológiai szempontból is
olyan – egyelőre teoretikus - gyümölcsöket hoz tanulmányozásuk, ami más
tradíciókból nem, vagy jóval nehezebben hozzáférhető. Az ilyen típusú
kutatásoknak nem kizárólag egy adott tradíció metafizikájára, kozmológiájára,
antropológiájára és szakrális szövegeire kell kiterjednie, hanem a hozzá
szervesen kapcsolódó megvalósítási ösvény, ösvények minél alaposabb
megértésére.
Valamikor nem merülhetett fel a jelenkorban aktuálissá vált
kérdés, hogy melyik tradícióhoz csatlakozzon a törekvő reguláris vagy
irreguláris módon. A tradíció adott volt, a reguláris csatlakozási lehetőség is
adott volt. A modern nyugati ember számára a leginkább elérhető tradíció a
kereszténység , ezen belül is a katolicizmus lehetne, azonban a kereszténység
következetesen kiirtotta magából az összes ezoterikus vonulatot, a vallási
szintet meghaladó, reguláris átadást biztosító beavatási szervezetet. Azokat a
kivételes szellemeket, akik kísérletet tettek teljes metafizikai tanítás
kifejtésére a kereszténységen belül, vagy inkvizíció elé hurcolták vagy
félreállították. Ezen túl a kereszténység vallási ortodoxiáját is destruálta,
még a katolikus egyházon belül is félelmetes mélyrepülés figyelhető meg, a
protestantizmusról nem is beszélve.
Így nincs adekvát célmegjelölés a kereszténységen belül [14],
nincs kidolgozott megvalósítási út, töredékes metódusok vannak. Természetesen
ez nem jelenti azt, hogy a keresztény realizáció lehetetlen, azt viszont igen,
hogy nagy nehézségekkel találhatja szemben magát az ember. Eleve a doktrinális
alapok megtisztítására is szükség van, jóval nagyobb, sőt radikális mértékben, mint
egyes keleti tanoknál.
Persze nyugaton a kereszténység mellett és a kereszténységbe
integrálódva voltak egyéb tradicionális formák, melyek közül néhány méltán
formál jogot az ezoterizmus megnevezésre, például a lovagi utak, az eredeti
rózsakeresztesség és szabadkőművesség [15],
az alkímia, a keresztény kabbala, valamint egyes mágikus rendek. Ezen formák
többsége a jelen korra megszűnt vagy nagy mértékben destruálódott, egyesek mára
az ellenbeavatás erőit szolgálják. Véleményünk szerint a fentiek közül az alkímiának
érdemes a legnagyobb figyelmet szentelni, ami kétségtelenül egy magasrendű és
gazdag doktrinális bázissal rendelkező realizációs út.[16]
Sok esetben, amikor felmerül az igény egy tradícióhoz való
effektív kapcsolódásra, a keleti [17] tanok tanulmányozása alapján a kulturális, nyelvi nehézségek ellenére
járhatóbbnak tűnik egy idegen tradíció megvalósítási útja. Mindez persze
nagyban függ az adott ember affinitásától és képességeitől. Még egy kérdésre
kell kitérni ezzel kapcsolatban. Minden időbeli hagyomány a primordiális
tradícióban tudja eredetét, így felmerülhet a kérdés, hogy lehetséges-e a
primordiális tradícióhoz való közvetlen kapcsolódás. Ez, bár kizárni teljesen
nem lehet, olyan magas starthelyzetet követel meg, ami a jelen világban
gyakorlatilag senkinek sem adott, ezért egy ilyen effektív kapcsolódás nem
hozzáférhető.[18]
A teoretikus tudás, bár elengedhetetlen, tradicionális
szempontból nem nevezhető effektív tudásnak [19],
legfeljebb ismeretnek, mivel a tudás a megvalósítottságtól nem különíthető el.
Ezért a következő lépés az eddig elsajátítottak alkalmazása, az életrend
átalakítása. A magasrendű életvitel megköveteli, de túl is mutat azokon az
elveken, melyek még a modernitás lebontásához kapcsolódnak, ilyenek többek
között a pénzközpontúság, a világi hatalmi törekvések, az érzéki vágyakban való
olcsó kielégülés elvetése. Túlmutat abban az értelemben, hogy az emberi életet
éber, tudatos módon átvilágítottá teszi, fokozott éberséget visz olyan
területekre, ahol eddig automatizmusok rángatták az embert. A kiindulási
helyzetben a mai ember tudati működésének meghatározó részét elszenvedi, úgy
éli meg, hogy nem ő cselekszik, mintha "valami", egyfajta idegen erő
cselekedne benne. Rosszabb esetben ezt észre sem veszi, pozitívabb esetben
azonban képes ezt felismerni, és ezzel megteremti annak a lehetőségét, hogy
ezeket az erőket ébersége kiterjesztésével tudatos kontroll alá vonja.
Ennek megvalósítása három egymást kölcsönösen feltételező
pilléren nyugszik, ezek az életrend megtisztítása, a tudat összeszedettségének
koncentrációs gyakorlatok útján való elmélyítése, valamint az élet minden
pillanatában fenntartott jelenlét vagy tiszta tudatosság.
A tradíciók a realizációs ösvény megalapozására, az élet
megtisztítására szabályokat dolgoztak ki, ezeket a jóga a jama-nijama illetve a
buddhizmus a síla fokozatainak nevezi. A felületes szemlélő számára ezek etikai
szabályoknak tűnnek, puszta moralitásról azonban szó sincs. Rendíthetetlenség,
szilárdság, egyensúly, belső tisztaság a gyümölcs, amit így megszerez a törekvő.
A koncentrációs gyakorlatok során találkozik először a
törekvő a tudat olyan magas rendű összeszedettségével, amely eddigi átéléseihez
képest emberfelettinek tűnnek, bár voltaképpen ezek tartoznak az emberi
normalitáshoz, szemben a mindennapok lefokozódott tudatosságával. A
koncentráció során elnyugodott tudat számára már bizonyos mértékig elérhetővé
válik a közvetlen megismerés, amely intuitív belátások formájában jelentkezhet.
Ezek az eredmények hatalmas további energiákat mozgósítanak
az előkészítő műveletek folytatására.
A gyakorlatok által elért eredmények azonban
szertefoszlanak, ha az ember nem tesz erőfeszítéseket arra, hogy éberségét a
hétköznapi élet során is folyamatosan fenntartsa, legyőzve tudata
automatizmusait, megzabolázva a gondolkodást, az érzést, és az akaratot. Ezt
nevezik tiszta tudatosságnak.
Gyakran lehet találkozni olyan emberekkel, akik ezeknek a
bevezető fokozatoknak nem szentelnek kellő figyelmet, vagy egészében figyelmen
kívül hagyják. Az ilyen hiányosság visszaüthet abban, hogy a megindított
műveletek megrekednek, sőt, rosszabb esetben, a későbbiek során felébresztett
magasabb erők, kellő alap hiányában el is sodorhatják a törekvőt. Nem lehet
elégszer hangsúlyozni, hogy a felsorolt három pillér szervesen összefügg és
egyik sem nélkülözhető. A megtisztított életrend és tiszta tudatosság
gyümölcsei a koncentrációs gyakorlatok folyamán megjelennek, és fordítva, a
koncentrációban elért éberség segíti a tiszta életrend és tudatosság
fenntartását. Nincs élettől leválasztott realizáció. Nincs olyan, hogy egy
kicsit realizálok, és utána folytatom tovább a létrontással jellemezhető
életet. Az ilyen próbálkozásokból nem lesz semmi, töredékeredmények
lehetségesek, de ezek is elenyésznek. A szabályok be nem tartása
egyensúlytalanságot okoz, a tudatosság gyakorlatokon kívüli visszazuhanása
miatt pedig szétmállanak a nagy erőfeszítéssel elért eredmények, és a további
törekvés alól kihúzzák a magasabb alapot.
Hangsúlyozni kell, hogy a fentiekben szigorúan csak az
előkészületekről beszéltünk, önmagában a tiszta életvitel, a helyes
koncentráció, illetve a tiszta tudatosság folyamatos fenntartása még semmi
olyan eredménnyel nem jár, ami akár csak a legtágabb értelemben is
metafizikainak lenne nevezhető.
Tradicionalitás a XX-XXI. században
Az involúció, a hanyatlás az időbeli hagyományokat sem
kerülte el, sok hagyomány teljesen eltűnt vagy derengő lidércként lappangva
maradt fent, csak töredékekben, kiüresedve, valódi lényegétől megfosztva.[20] A fennmaradt tradíciók is degenerálódtak, és bár sok esetben történt a
tradíciókban restauráció, readaptáció az új, immár alacsonyabb kiindulási
pontokhoz, a fokozatos alászállást egyik sem kerülte el. Az utóbbi
évszázadokban a folyamat felerősödött, és a XX. században a felbomlás erői
félelmetes sebességgel verték szét a tradíció még fennmaradt bástyáit. Míg a
XX. század első felében az egyes tradícióknak még voltak hiteles képviselői, a
század végére ez már abszolút kivételnek számított. Ha az átadási láncolat nem
is szakadt meg, a reguláris átadás még nem biztosíték egy tradíció
továbbélésére. Ha nincsenek kellőképpen kvalifikált tanítványok, a láncolat
megszűnik vagy formálisan adódik tovább, ami teret nyit a heterodox eszmék
betörésének, a tradíció lerántásának. Legrosszabb esetben egy tradíció egyes
leszakadt irányzatai akár a kontratradicionalitás eszközévé is válhatnak, a
külső formákat többé-kevésbé megőrizve, de ellenerőket szolgálva a megvalósítás
helyett a felbomlás felé vezetve követőit.
Metafizikai tradicionalitásra, mint átfogó létszemléletre az
élő tradíciók világában nem volt szükség. Egy élő hagyomány megadott minden
feltételt ahhoz, hogy az ember képességeinek megfelelően transzcenzionális
lehetőségeit kibontakoztathassa. A XX. század első felében a tradicionalitás
mint létszemlélet került kifejtésre, mintegy fókuszálva a tradíciók
doktrínájának esszenciáját az antitradicionalitás mindent elöntő árával
szemben. A tradicionális szerzők közül Titus Burckhardt, Ananda Kentish
Coomaraswamy, Julius Evola, René Guénon, Marco Pallis, Comte Albert de Pouvourville
(Matgioi) , Leo Schaya és Frithjof Schuon nevét kell kiemelnünk. Ezen
kiválóságok közül is alapvető jelentőségű René Guénon és Julius Evola életműve.
A francia származású René Guénon nevéhez fűződik a
tradicionális létszemlélet első megalapozása. Guénon a tradicionális ideák
jelentésének megtisztításával, a tradíció és modernitás (antitradíció)
világának egyértelmű szétválasztásával és szembeállításával, az
antitradicionális, modern spiritualizmus eltévelyedéseinek kimutatásával, a
szorosan vett metafizikai doktrína kifejtésével, a tradíciókról szóló átfogó
műveivel, valamint a nagyszámú, 1-2 oldalas, ám annál érdekesebb cikkeivel
olyan életművet hozott létre, aminek megismerése a tradíció világa felé
orientálódó számára döntő fontosságú. René Guénon, akit a jelenkor mesterének
is neveznek, végül a szúfizmusban találta meg a tradícióhoz kapcsolódás adekvát
lehetőségét maga számára, és a megvalósítás útját, ami a Legfőbb Azonossághoz
vezet.
Julius Evola az átma-váda, mint az abszolút individuum teóriájának
kifejtésével, a tantrikus utak, valamint a hermetikus hagyomány, a heroikus
utak és a buddhizmus megtisztított spirituális rangjának az egyemetes
tradícióba illesztésével szerzett elévülhetetlen érdemeket. Művei nem
nélkülözhetők a tradicionális gondolkodás szempontjából. Emellett politológiai
életműve is jelentős, jóllehet ez csak a törekvők egy rétege számára bír
kiemelt fontossággal. Evola magával ragadó, heroikus szenvedéllyel ír, nem csak
a doktrínát fejti ki, hanem az alkalmazások tekintetében is rengeteg utalást
találhatunk nála, mélyebbre hatolóan, mint Guénonnál, aki műveiben egy-két
kivételtől eltekintve szigorúan teoretikus bázison marad.
Magyar vonatkozásban elsősorban Hamvas Béla és László András
nevét kell megemlítenünk. Magyarországon valószínűleg a legtöbben Hamvas Béla
műveiben találkoztak először a Hagyomány gondolatával. Hamvas, bár
tradicionális ihletettségű szerző, nem ad teljes képet a tradicionális
gondolkodásról. Azonban esszéi olyan átható erővel jelenítik meg ennek egyes elemeit,
amivel semelyik más szerzőnél nem találkozhatunk. Ez nem kizárólag annak
köszönhető, hogy kivételes képességű író volt, hanem személyes létbevetésének
eredményei jelennek meg a műveiben. Hamvas Béla mind esszé, mind regény
tekintetében a legnagyobb magyar író, és talán nem túlzás kijelenteni, hogy fő
műve, a Karnevál minden más regényt megelőzve nemzetközi szinten is az első
számú alkotás.
László András mintegy 30 éve tart rendszeresen előadásokat a
metafizikai tradicionalitásról, számos publikációja jelent meg a témakörben,
ebben az országban gyakorlatilag mindenki, aki egy kicsit is komolyabban
foglalkozott a témával, valamilyen módon kapcsolatba került vele. László András
nevéhez fűződik az átma-váda, mint szakrális-mágikus szolipszizmus korábbiaknál
pontosabb és részletesebb kifejtése[21],
ezen megfogalmazásai a tradicionális létszemlélet filozófiai metszetének[22] nyugati filozófiai gondolkodásban való elhelyezése tekintetében alapvetőek, de
ami ennél összemérhetetlenül fontosabb, a László által kiemelt és csúcsra
állított mágikus szolipszizmus konkrét, megvalósításbeli jelentősége. A
doktrínák Guénon által kifejtve pontosak, de egy csaknem steril közegben
maradnak, Evolánál már meghatározó a közvetlenségük, de valóban átvilágítottá és élővé László Andrásnál
válnak, a saját személy és Átmá viszonyának tisztázásában.
A leghatározottabban ki kell jelenteni, hogy egyes profán véleményekkel szemben semmi újdonság nem fogalmazódott meg a tradicionális szerzőknél. Az újdonság iránti rajongás jellegzetesen modern, antitradicionális eszme, ezzel szemben a tradicionális ortodoxiához való ragaszkodás legfeljebb új interpretációját engedi meg az örök és változatlan igazságoknak[23]. A tradicionális szerzők jelentősége nem a tanítások újdonságában áll, hanem abban, hogy a modernitás embere számára ma már intellektuálisan közvetlenül nem megközelíthető tradicionális tanokat legalább keveseknek valódi, spirituális színvonalon újra elérhetővé tették.
*
Jóllehet a tradicionális szerzők között a legfontosabb
doktrinális kérdésekben összhang van, léteznek olyan nem elhanyagolható
területek, ahol eltérő véleményt fogalmaztak meg. Ezekből válogatva érdemes
kitérni néhány pontra. A brahmana – ksatrya elsőbbségi kérdésében a brahmana
varna felsőbbrendű, amennyiben mint archaikus prioritás jelenik meg. A beavatási
regularitás – irregularitás esetében Evola Guénon álláspontjával szemben
megfogalmazott érvei nagyon erősek az irregularitás lehetőségével kapcsolatban.
Az emberi rasszok tekintetében Guénon sarkosan fogalmaz, számára a rasszok egy
horizontális kiterjedést jelentenek, a vertikális fokozatiság kizárólag a
kasztokban jelentkezik.[24] Evola nagy jelentőséget tulajdonít a rasszok kvalitatív különbözőségének, több
művében is alaposan elemzi a témát. Véleményünk szerint az emberi rasszok
különböző minőségeket hordoznak, így bár horizontalitásról nem lehet beszélni,
de a valódi vertikalitás a kasztokban mutatkozik meg. Visszautalva a korábban a
kasztok kapcsán említett modernkori felfordulásra, nem tartjuk helyesnek a
rasszok jelentőségének túlértékelését. A politika, mint a jelenkorban
megvalósításba integrálható terület tekintetében szkeptikusak vagyunk, bár nem
állítjuk, hogy ez teljesen lehetetlen. Az alapvető tisztázásoknak a
társadalomszemléletre, így a politikára is feltétlenül ki kell terjednie a princípiumok
szintjén, így a teokrácia mint a legmagasabb rendű társadalmi berendezkedés
határozott igenlése mellett a jelenlegi helyzet világos átlátása feladatnak
tekintendő. Az eddig elmondottakból világosnak kell lennie, hogy mindennemű
baloldaliság és liberalizmus, valamint a modern jobboldaliság kizárja a valódi
metafizikai törekvéseket, erre úgy gondoljuk, nem érdemes több szót
vesztegetni. Az ultradextro-konzervativitás politikai aktivitásként bevetése,
mint a metafizikai realizációt szolgáló "ügyes eszköz" [25] hasznossága
véleményünk szerint vitatható. A magunk részéről az apolitika irányába történő
nyitást preferáljuk, és ezt a társaságunk tevékenységére vonatkozóan is mint
irányelvet fektetjük le.
A szellemi közösségről
Mint már a bevezetőben említettük, célkitűzésünk egy
szellemi közösség megalapozása. Mit kell érteni szellemi közösség alatt? Olyan
közösséget, melynek tagjai a közös, tradicionális létszemléleti alapról
kiindulva képesek egymás inspirációjára új kérdések felvetésével,
megvitatásával, egy-egy téma új nézőpontból történő megvilágításával. Mindez
hatalmas előrevivő erő lehet, ha megvalósul. Akinek nincs ilyen irányú konkrét
tapasztalata, talán el se tudja képzelni, milyen óriási jelentősége van egy
ilyen közösségnek.
A valódi közösség elengedhetetlen feltétele viszont a
közvetlenség, a tagok közötti személyes (és nem csupán levelező) kapcsolat, a
bizalom, valamint a tagok állhatatos, személyes törekvése. E tekintetben az
érdeklődés nem elég, a metafizikai realizációra irányultság nem egy hobbi, és
egy ilyen közösség nem is vitakör, ahol a tagok jól oda tudnak mondogatni
egymásnak, mindenfajta előrevivő erő, konstruktivitás nélkül. A személyes
törekvés konkrét lépéseket jelent a realizáció előkészítésének, illetve a
realizációnak az irányába, és pont ezzel kapcsolatban merülnek majd fel olyan
akadályok, kérdések, melyek megoldásában a közösség segítséget nyújthat.
A félreértéseket megelőzendő rögzítjük, hogy nem beavatási
szervezet alapításáról van szó[26],
hanem egy olyan közösségről, melynek különböző ösvényeket követő tagjai képesek
és hajlandóak megosztani tudásukat és tapasztalataikat egymással, szigorúan egy
határon belül maradva, a spirituális eredmények kifecsegésének otromba hibáját
elkerülve.
Ennek kezdeti kereteit egy levelező lista adja, ami a
kezdeményezés nyitottságát hivatott reprezentálni. A listára olyan tagokat
várunk, akik létszemléletüket a tradicionalitás bázisán határozzák meg, és ezt
céljaikban és törekvéseikben érvényre kívánják juttatni. Nyitottak vagyunk
olyan tagok felé is, akik bár a metafizikai tradíció integrális szemléletét
eddig nem tanulmányozták behatóan, egy bizonyos (heterodox eszméktől mentes)
szellemi hagyomány vonalán a vallási síkot meghaladó értelemben fejtik ki
törekvésüket az előkészítés illetve ezen keresztül a szellemi megvalósítás
irányába. Ugyanakkor elvárt, hogy a jelentkező alapvető doktrinális tudással
rendelkezzen, visszautalva itt a teoretikus előkészítéssel kapcsolatban
említett pontokra, melyek mindegyike kardinális jelentőségű.
A jószándékú, teoretikus alapokkal nem rendelkező
érdeklődőknek a könyvajánlónkban felsorolt könyvek és
rövidesen elkészülő elektronikus könyvtárunk iratainak tanulmányozását ajánljuk, valamint László
András előadásainak látogatását tudjuk javasolni. Amennyiben kérdésük merülne
fel, kérjük ne a listára, hanem közvetlen email címünkre küldjék el.
A levelezési listára visszatérve további elvárás a
listatagokkal szemben, hogy feliratkozáskor küldjenek bemutatkozó levelet,
valamint a lista levelezésében aktívan részt vegyenek.
Egy levelező lista létrehozásával azonban természetesen nem
merülhet ki egy szellemi közösség megalapozása, feltétlenül szükséges a
közvetlenség, amit személyes találkozások mozdíthatnak elő. Ennek érdekében
legalább negyedévente találkozókat szervezünk, és elvárjuk, hogy a listatagok
egy évben legalább két találkozón részt vegyenek. Ettől csak kivételes esetben
tudunk eltekinteni, mert a személyes ismeretség a közösség alapvető feltétele.
A levelezési lista és a személyes találkozások sem
biztosítják önmagukban, hogy a közösség valóban megvalósul. Ez a tagokon múlik,
törekvéseiken, együttműködési készségükön, egymáshoz való viszonyulásuk
minőségén. Ebben a korban, amikor egy hiteles tradicionális szerveződéshez a
reguláris csatlakozás lehetősége minimálisra csökkent, kell legyen valamilyen
más forma, ami ugyan ezt helyettesíteni nem tudja, de magában hordozza a
lehetőséget, hogy legalább valamilyen mértékben segítse a törekvőket, hogy
céljukhoz közelebb kerüljenek, ami nem lehet más, mint a Végső Megszabadulás.
Amennyiben társaságunk szellemi alapjaival egyetért, és csatlakozni kíván a levelezési listához, ezt a következő oldalon teheti meg.
Budapest, 2005. december 22.
[1] Itt még egyszer utoljára jelezzük a bevezetőben elővételezett korlátait nyelvünknek, mi több gondolkodásunknak, hisz nyilvánvalóan nem használhatunk adekvát módon létigét olyasmivel kapcsolatban, ami a létezésen túli.
[2] Hangsúlyozzuk, hogy transzcendens egységről van szó, azaz a partikularitások szintjén, mind doktrinálisan, mind a praxis vonatkozásában a ma ismert vallások és egyéb hagyományok (csakúgy, mint a ma már feledésbe merültek) nem hozhatók egységre, (sőt gyakran kölcsönösen kizárják egymást), de nem tekinthetők egyenrangúaknak sem, így a manapság oly divatos ökumenizmus véleményünk szerint jobbára elvetendő, a szinkretizmus pedig teljes mértékben elutasítandó.
[3] Szándékosan kerüljük a vallás szó használatát, mivel a hagyományok nem korlátozódnak a vallási formára. Ez utóbbi egyes tradicionális civilizációkban mint a doktrínák exoterikus (a szélesebb társadalmi rétegek számára szánt) oldala nyilvánul meg, szemben a doktrína magasabbrendű, ezoterikus arculatával, vagy akár teljesen hiányozhat is.
[4] Talán nem érdektelen megjegyezni azt is, hogy amíg a mai természettudomány módszeres alapossággal feltárja az emberi érzések, az emberi gondolkozás, és a mai modern emberre jellemző egyéb tudatfunkciók biokémiai hordozóit, s e funkciók ezekkel való szerves egységét, teljesen a valóságnak megfelelően jár el, azt is mondhatjuk, hogy a buddhizmus anatta-vádájával összhangban vizsgálódik, ám amikor az így kapott eredményeket abszolutizálja, és ezen a biokémián kívül semmit sem képes tekintetbe venni, akkor egy menthetetlen félresiklást követ el, aminek a következményei rendkívül súlyosak.
[5] Talán fölösleges is újfent hangsúlyozni, hogy a geometriából kölcsönzött kifejezések ehelyütt kizárólag szimbolikusak.
[6] A szanszkrit páda szó egyszerre jelent lábat és negyedet.
[7] Ld. Mandukya upanishad 2-7.
[8] Átmá negyedeinek tana roppant komplex, kifejtése messze meghaladja ennek az írásnak a kereteit. Részletesebb közelítéshez ld. René Guénon: Az ember sorsa a védánta szerint XI-XVI. fejezet (Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 1998.), valamint László András fejti ki bővebben az előadásain, elsősorban a metafizikai nézőpontra koncetrálva.
[9] A világkorszakok hindu tana sokkal komplexebb az itt említett négyes felsorolásnál, mert a szimbólumok voltaképpen határozatlan síkon való alkalmazhatóságának folyományaként ezek a korszakok maguk is alávethetők egy, a fentivel analóg négyes (bár nem is feltétlenül mindig és mindenhol négyes) felosztásnak, csakúgy, mint ahogy analogikusan a másik irányba is kiterjeszthetők, s ebben az értelemben beszél a hindu tradíció maha-yugákról, sőt maha-maha-yugákról is, melyeknek analóg karakterisztikumok adhatók, mint a jóval kisebb időtartamot jelölő, szűkebb értelemben vett négy yuga esetén.
[10] Célszerű szem előtt tartani, hogy amennyiben a világkorszakokra mint tudatállapotok szimbólumaira tekintünk, ezek a tudatállapotok diszkrétek. Ennek megfelelően amíg valaki nem állította helyre az aranykort mint tudatállapotot, addig amíg az aranykorról beszél, gondolkodik, olvas, addig voltaképpen az aranykornak valamilyen elképzelt vaskori gondolataival foglalkozik csupán.
[11] Amely uralkodás viszont önmaga kiegészítőjeként már feltételezi azt is, amin uralkodik, azaz a népet.
[12] Többen is rámutattak arra a korántsem jelentéktelen részletkérdésre, hogy míg általában a keleti tanításokból átvett, s többnyire teljesen félreértett, illetve zanzásított „elméletek” esetében ezekre az elképzelésekkel együtt jobbára egy szanszkrit kifejezés is átjött a köztudatba, mint terminus technicus, addig a reinkarnáció esetében egy latin eredetű kifejezést használnak, s ez nem is lehet másként, mert az autentikus keleti tanokban még szó sincs arra, amit nyugaton reinkarnáció alatt értenek.
[13] Itt a metafizika szót tágabb értelemben használjuk, mint ami meghaladja a formális megnyilvánulás teljességét.
[14] A kiindulási pont egy heteroteisztikus felfogás, azaz hogy Isten mérhetetlen távolságban van teremtményétől, és az Istennel való azonosság mint célmegjelölés blaszfémiának minősül, nem beszélve az Isten-felettiségről. Ebből a nézőpontból a metafizikai megvalósítás fel sem vethető.
[15] Nem eldöntött, létezett-e valaha autentikus szabadkőművesség vagy eleve az ál- és ellenbeavatás erőit szolgálta. Mintegy fél évezredre visszamenően a szabadkőművesség egyértelműen antitradicionális erőként működik, vezető szerepet játszott szinte az összes felforgató forradalomban.
[16] A tradicionális szerzők között vita tárgya volt, hogy az alkímia elvezet-e a legfőbb célig. Guénon szerint csak a primordiális állapot realizációjáig, ezzel szemben Evola azt állítja, az Opus Magnum beteljesítése a tökéletesen-teljes metafizikai felébredéssel egyenértékű.
[17] Kelet alatt itt az iszlámot, a hindu darsanákat, a buddhizmust, valamint a kínai tradíciót értjük.
[18] Kivételes példák persze voltak korábban, az összes tradíció így jelent meg a földi-emberi világban, sőt, volt erre példa a XX. században is, itt Sri Ramana Maharsit kell elsősorban kiemelnünk.
[19] Voltaképpen nem létezik teljesen steril, amolyan valamiről való tudás. Minden megismerés egyben realizálás is valamilyen szinten, de a valódi tudásban az alany tökéletesen asszimilálja a tárgyat.
[20] Ilyen, csak fragmentumokban fennmaradt hagyomány az ősmagyar tradíció is, amelynek restaurálása csaknem teljes képtelenség, legalábbis olyan kvalitásokat feltételezne, amik messze meghaladják a mai ember állapotát.
[21] Az Átma-váda részletesebb kifejtésére természetesen csak ebben a korban van szükség, amikor az ember egy kijelentés konzekvenciájának levonására önállóan képtelen vagy lusta.
[22] A tradicionális létszemlélet meghaladja a filozófia területét, de ez egyben magában foglalja azt is, hogy vannak filozófiai vetületei.
[23] Természetesen ez az írás sem tart igényt bármiféle eredetiségre.
[24] Gyanítjuk, hogy ezt a véleményt egy szándékos egyszerűsítés jegyében fogalmazta meg, így látta elkerülhetőnek a rasszok jelentőségének túlbecsülését.
[25] Az ügyes eszköz (sz: upāya-kauśalya) a mahájána (mahājāna) buddhizmus szerint olyan sajátos eljárás, amely a törekvőt hatékonyan segítheti a felébredéshez vezető úton. Emellett az upája a bódhiszattva ösvény páramitáinak (pāramitā) egyike, ezen tökéletesség birtokában a bódhiszattva mindig képes megtalálni a legmegfelelőbb eszközt a dharma átadására. Itt a kifejezést az előző, általános jelentésében használjuk.
[26] Ez különben is feltételezné, hogy a tagok egy adott hagyomány egyazon vonalát követik, ami már most a kezdetben sincs így, nem beszélve a többi alapvető feltételről, amikre az előbbi hiányában nem is érdemes kitérni.