A három világnak az a megkülönböztetése, amely az Isteni színjáték általános vázát alkotja, valamennyi tradicionális tanításban közös, bár különböző formákat vesz fel. Magában Indiában egyébként két tanítás is van, ezek nem esnek egybe, még sincsenek ellentmondásban, hanem eltérő szempontokból felelnek meg egymásnak. Az egyik felosztás szerint a három világ megfelel a Pokloknak, a Földnek és az Egeknek; a másik szerint, amelyben nem ismerik a Poklokat, a Földnek, az Atmoszférának (vagy közbülső tartománynak) és az Égnek felel meg. Az első felosztásban a közvetítő tartomány egyszerűen a földi világ meghosszabbításának tekintendő. Így jelenik meg a Dante által ábrázolt Purgatórium, amely ezzel a tartománnyal azonosítható. Másfelől, számításba véve ezt a hasonulást, a második felosztás szigorúan megfelel annak a megkülönböztetésnek, amelyet a katolikus tanítás tesz a harcos Egyház, szenvedő Egyház és győzedelmes Egyház között; itt sem beszélnek Pokolról. Végül, az Egeket és a Poklokat változó számú beosztással szokták elképzelni; de mindig, minden esetben megjelenik a létfokozatok hierarchikus felosztása; ezek végtelenül megsokszorozódnak, és a szimbolikus ábrázolás alapjául választott analogikus megfelelések szerint osztályozhatók.
Az Egek képviselik a lény magasabb rendű állapotait; a Poklok, ahogy a név is mutatja, az alacsonyabb rendűeket, amikor magasabbról és alacsonyabbról beszélünk, ezt az emberi vagy földi állapottal kapcsolatban kell érteni, ami természetes alapja az összehasonlításnak, mivel szükségszerűen kiindulási pontként szolgál számunkra. Tekintettel arra, hogy az igazi beavatás a magasabb rendű állapotok tudatos elfoglalása, könnyű megérteni, hogy szimbolikusan úgy írják le, mint felemelkedést vagy „égi utazást”; de el lehet tűnődni, hogy a felemelkedést miért kell megelőznie a Pokolra szállásnak. Ennek számos oka van, amelyeket nem fejthetnénk ki tökéletesen anélkül, hogy hosszú fejtegetésekbe ne bocsátkoznánk, ez azonban eltávolítana jelen tanulmányunk speciális témájától. Csak a következőket mondjuk: egyfelől e leszállás azon állapotok egybefogásának felel meg, amelyek az emberi állapotot logikusan megelőzik, amelyek meghatározták sajátos feltételeit, és amelyeknek szintén részt kell venniük a végbemenendő „átalakulás”-ban; másfelől e leszállás, bizonyos módozatokat követve, lehetővé teszi az alacsonyabb rendű lehetőségek megnyilvánulását, amelyeket a lény egy még nem kifejlett állapota hordoz magában, és amelyeket ki kell merítenie, mielőtt a magasabb rendű állapotokat elérhetné. Egyébként szükséges jelezni, hogy a lény ténylegesen nem térhet vissza azokba az állapotokba, amelyeket már elhagyott, ezeket csak közvetett módon derítheti fel, tudomást szerezve azokról a nyomokról, amelyeket ezek az állapotok hagytak az emberi létállapot legsötétebb tartományaiban: ezért helyezik szimbolikusan a Poklokat a Föld mélyébe. Ezzel szemben az Egek tisztán a magasabb rendű állapotoknak felelnek meg, nem csupán tükröződésüknek az emberi állapotban, amelynek legmagasabb meghosszabbításai nem mások, mint a közvetítő tartomány vagy Purgatórium, az a hegy, melynek tetejére Dante a földi Paradicsomot helyezi. A beavatás valódi célja nem csupán az „édeni állapot” helyreállítása, ami nem más, mint a legmagasabb szintekhez vezető út egyik állomása, mert az igazi „égi utazás” ezen állomáson túl kezdődik; a cél nem más, mint az emberfeletti állapotok aktív meghódítása, mivel – ahogy Dante ismétli az Evangélium szavaival – „Regnum cœlorum violenzia pate...”54 Ez egyike a beavatottak és a misztikusok közötti lényeges különbségeknek. Másképpen kifejezve azt mondhatjuk, hogy az emberi állapotot először is – saját lehetőségeinek teljes megvalósítása révén – kiterjedésének teljességéhez kell elvezetni (és ezt a teljességet itt „édeni állapot”-nak kell érteni); azonban távolról sem ez a végcél, csupán az az alap, amelyre a lény támaszkodik, hogy a magasabb rendű állapotokba emelkedjen, amelyeket az asztrológia nyelvén a bolygó- és csillagkörök jelképeznek, teológiai kifejezésekkel pedig az angyali hierarchiák. A felemelkedés tehát két szakaszból áll, amelyeket meg kell különböztetni egymástól, noha az első valójában nem más, mint a közönséges emberiséghez viszonyított emelkedés: bármilyen magas is egy hely, e magasság szinte semmi ahhoz a távolsághoz képest, amely a Földet választja el az Egektől. Éppen ellenkezőleg, ez az emelkedés valójában inkább kiterjedés, mivel az emberi állapot teljes kibontakozását jelenti. A lény lehetőségeinek teljes kibontakozását tehát – a muzulmán ezoterizmusból kölcsönzött kifejezésekkel élve – először a „tágasság”, majd ezt követően a „megdicsőülés” keretén belül valósítja meg; azonkívül e két szakasz megkülönböztetése a „kisebb misztériumok” és a „nagyobb misztériumok” közötti különbségnek is megfelel az ókori felosztás szerint.
Az a három fázis, amelyre az Isteni színjáték három része utal, a három guna hindu teóriájával is magyarázható; ezek azok az alapvető minőségek vagy inkább hajlamok, amelyekből minden megnyilvánult lény származik; aszerint, hogy az egyik vagy másik hajlam kerül-e túlsúlyba, helyezkednek el a lények hierarchikusan a három világ, vagyis az egyetemes létezés fokozatainak együttesében. A három guna a következő: szattva, vagyis a lény tiszta esszenciája, amely a Megismerés fényével azonos, amelyet a magasabb rendű állapotokat képviselő égi körök fényessége szimbolizál; radzsasz, vagyis az az impulzus, amely a lény kiterjedését idézi elő egy olyan meghatározott állapoton belül, mint amilyen az emberi állapot, vagy ha úgy tetszik, ennek a lénynek a kibontakozását; végül a tamasz, vagyis a tudatlansághoz hasonló sötétség, az alacsonyabb rendű állapotában tekintett lény sötét gyökere. Ily módon a szattva, amely emelkedő irányú, a magasabb rendű és fényes állapotoknak, vagyis az Egeknek felel meg, a tamasz pedig az alacsonyabb rendű és sötét állapotoknak, vagyis a Poklokba való leszállás irányának; a horizontális irányú kiterjedéssel jellemezhető radzsasz a közvetítő világnak, „az ember világá”-nak felel meg, mivel létezési fokunk az összehasonlítás alapjául szolgál, és úgy kell felfogni, mint a Föld és a Purgatórium egyesítését, vagyis a testi és lelki világ együttesét. Mindez, a három világ már említett felosztása tökéletesen megfelel az elsőnek. Az egyik világból a másikba való átlépés úgy jellemezhető, hogy az a lény általános irányultságában végbemenő változás, vagy a gunáknak egy olyan változása, amely túlsúlyba kerülve meghatározza ezt az irányultságot. Az egyik védikus szövegben a három guna úgy jelenik meg, hogy a felszálló rendet követve egyik a másikká átalakul: „Minden tamasz volt: (a legfelső Brahman) változást parancsolt, és a tamasz a radzsasz (a sötétség és a világosság között közvetítő) színezetét (vagyis természetét) öltötte fel; majd a radzsasz újra parancsot kapva a szattva természetét vette fel.” Ez a szöveg mintegy a három világ szerveződésének sémáját nyújtja, a lehetőségek primordiális káoszából kiindulva, a keletkezés rendjének és az egyetemes létezés egymásba fonódó ciklusainak megfelelően. Egyébként minden lénynek, ahhoz, hogy valamennyi lehetőséget megvalósítsa, amelyek sajátosan csak az övéi, át kell mennie azokon az állapotokon, amelyek ezeknek a különböző ciklusoknak felelnek meg; ezért a beavatás, amelynek célja a lény teljes megvalósítása, szükségszerűen ugyanazon fázisokon keresztül megy végbe: a beavatás folyamata a makrokozmosz és a mikrokozmosz analógiájának megfelelően szigorúan a kozmológiai folyamatot ismétli meg.55
54. Paradicsom, XX. 94. [Regnum cœlorum eltüri az önkényt...]
55. Az egyetemes lét-megnyilvánulás minden lehetséges módozatához kapcsolódó három guna teóriájának természetesen sokféle alkalmazási területe lehet; az egyik, amely nagyon speciálisan az érzékelhető világra vonatkozik, az elemek kozmológiai teóriájában rejlik; itt azonban nem kell mást figyelembe vennünk, csak a legáltalánosabb jelentést, mivel csupán azt kell megmagyarázni, hogy a lét-megnyilvánulás összessége a három világ hierarchikus felosztását követve rendeződik el, és ennek az elrendeződésnek a jelentőségére kell rámutatni iniciatikus nézőpontból.