VIII. A kozmikus ciklusok

E megállapítások után, amelyeket célszerűnek tartottunk megtenni azért, hogy néhány történelmi tényt rögzítsünk, elérkeztünk ahhoz, amit Benini Dante költeményének „kronológiájaként” határoz meg. Korábban már említettük, hogy a költő utazása a világokon át a nagyhéten megy végbe, vagyis a liturgikus évnek abban a szakában, mely a tavaszi napéjegyenlőség idejére esik. Azt is említettük, hogy Aroux szerint a katharok ebben az időben végezték beavatásaikat. Másfelől, a Rózsakereszt szabadkőműves káptalanjaiban az utolsó vacsorára emlékezést a nagyhét csütörtökén tartják, s a munka újrakezdése szimbolikusan péntek délután három órakor történik; vagyis Krisztus halálának napján és órájában. Végül, az 1300. év nagyhetének kezdete teliholdkor volt; ezzel kapcsolatban megemlíthetjük – az Aroux által jelzett egyezéseket kibővítendő –, hogy a Noachiták gyűléseiket szintén teliholdkor tartják.

Az 1300. év Dante életútjának felét jelöli (akkor volt 35 éves), és számára ez az éve az idő folyásának is a fele. Újra Beninit idézzük: „Elragadtatva egy rendkívül egocentrikus gondolatban, Dante látomását a világ életének közepére helyezi – az egek mozgása 65 évszázadon át tartott addig, és további 65 évszázadon át kell folytatódnia utána –, és ügyes játékkal háromféle csillagászati évben összehozza a történelem legfontosabb eseményeinek pontos évfordulóit; s egy negyedik félében személyes élete legjelentősebb eseményének évfordulóját”. Figyelmünket felkelti a világ – bár inkább azt mondanánk, a jelen ciklus – teljes időbeli tartamának becsült nagysága: kétszer 65, vagyis 130 évszázad, azaz 13000 év, melynek a keresztény időszámítás kezdetétől eltelt első tizenhárom százada pontosan a tizedrészét képezi. Egyébként a 65-ös szám önmagában is figyelemreméltó: a számjegyek összeadásával újra 11-et kapunk, ami 6-ra és 5-re bontható: ezek a makrokozmosz és a mikrokozmosz szimbolikus számai. Dante mindkettő a princípiumok egységéből származtatja, amikor azt mondja: „Così come raia dell’un, se si conosce, il cinque e il sei”.73 Végül a 65-öt római számjegyekkel átírva – ahogy azt az 515-tel is tettük – LXV-t kapunk, vagy – ugyanazzal a változtatással, mint az előbb – LVX-ot, vagyis a Lux szót. Ez az igazi fény szabadkőműves korszakával hozható kapcsolatba.74

Ám a legérdekesebb az, hogy a 13000 év tartama nem más, mint a napéjegyenlőségi pontok precessziós periódusának fele, oly pontosan becsülve, hogy az eltérés mindössze plusz 40 év; kevesebb, mint fél évszázad, tehát nagyon is elfogadható becslés, különösen akkor, ha ezt az időtartamot évszázadokban fejezzük ki. Valójában a teljes periódus 25920 évet ölel fel, így ennek fele: 12960 év. Ez a fél periódus nem más, mint az irániak és a görögök olykor 12000 évre is becsült „nagyéve”; s ez a becslés sokkal kevésbé pontos, mint Dante 13000 éve. A „nagy évet” a régiek valójában annak az időnek tekintették, amely a világ két megújhodása között telik el. Ezt a földi emberiség történetében kétségkívül úgy kell értelmezni, mint azokat a nagy kataklizmákat elválasztó intervallumot, amelyekben egész kontinensek tűnnek el (az utolsó ilyen kataklizma Atlantisz pusztulása volt). Ez valójában nem más, mint egy másodlagos ciklus, amely egy másik, nagyobb ciklus töredékének tekinthető; egy bizonyos megfelelési törvény értelmében azonban minden másodlagos ciklus, szűkebb skálán azokat a fázisokat ismétli meg, amelyek az ezeket magukba foglaló nagyobb ciklusok fázisaihoz hasonlóak. A ciklikus törvényekről általában elmondható, hogy különböző fokozatokban nyernek alkalmazást: vannak történelmi ciklusok, geológiai ciklusok, tulajdonképpeni kozmikus ciklusok – olyan felosztásokkal és alfelosztásokkal, melyek ezeket az alkalmazási lehetőségeket megsokszorozzák. Egyébként a földi világ határain túl egy ciklus időtartama a szó szerinti értelemben vett évekkel már nem mérhető. Ekkor a számok pusztán szimbolikus értelmet nyernek, és inkább arányokat fejeznek ki, mintsem tényleges időtartamot. Nem kevésbé bizonyos, hogy a hindu kozmológiában minden ciklikus szám lényegében a napéjegyenlőségi pontok precessziós periódusán alapul, és jól meghatározott kapcsolatban áll vele.75 Íme a ciklikus törvények asztronómiai alkalmazásának egyik alapvető jelensége, amely következésképpen természetes kiindulópontja e törvények minden analóg alkalmazási lehetőségének. Nem fejthetjük ki bővebben a jelen tanulmányban ezeket a teóriákat, de figyelemreméltó, hogy Dante alapul vette őket szimbolikus kronológiájához, és hogy megint csak tökéletes összhang fedezhető fel közte és a Kelet tradicionális tanításai között.76

El lehetne tűnődni, hogy Dante miért helyezte látomását éppen a „nagy év” közepére, és hogy lehet-e ennek okán egocentrizmusról beszélni, vagy esetleg mindennek más okai vannak. Először is rá kell mutatnunk arra, hogy ha veszünk az időben bármely kiindulási pontot, és ha abból kiindulva mérjük a ciklikus periódus tartamát, mindig egy olyan pontba térünk vissza, amely a választott kiindulási pont tökéletes megfelelője, mert az egymást követő ciklusok elemei között ez az azonosság biztosítja folytonosságukat. Lehetséges tehát a kezdőpontot oly módon megválasztani, hogy az ideálisan egy ilyen periódus közepén helyezkedjék el. Így két egyenlő tartamunk lesz: egy korábbi és egy későbbi, s ezek együttesében meg végbe ténylegesen az egek minden keringése, minthogy minden újra abban a helyzetben található majd, amelyik – ha nem is azonos (ezt állítani azt jelentené, hogy Nietzsche „örök visszatérésének” hibájába esünk), de legalábbis – analogikusan annak megfelelője, ami kezdetben volt. Ezt a geometria segítségével a következőképpen lehet ábrázolni: ha a szóban forgó ciklus a napéjegyenlőségi pontok precessziójának a félperiódusa, és ha az egész periódust a kerület jelképezi, akkor elég meghúzni vízszintesen egy átmérőt, hogy két félre osszuk a kerületet; ezek egy-egy félperiódust jelképeznek majd, melynek kezdete és vége az átmérő két végpontjának felel majd meg. Ha csak a kerület felső felét vesszük figyelembe, s ha meghúzzuk a függőleges sugarat, ez a mediánpontban fog végződni, ami az „idők felének” felel meg. Az így kapott alakzat a jel, vagyis az ásványvilág alkímiai szimbóluma;77 felül egy kereszttel, ez a „világgömb” a föld hieroglifája és a birodalmi hatalom emblémája.78 A vizsgált szimbólumnak ez utóbbi jelentése arra enged következtetni, hogy Dante számára különleges értéke volt; s a kereszt hozzátételéből az következik, hogy a középpont földrajzilag Jeruzsálemnek felel meg; ez képviselte számára azt, amit mi „szellemi pólusnak” nevezhetünk.79

Másfelől a Jeruzsálemmel ellentétes oldalon, vagyis a másik póluson emelkedik a Purgatórium hegye, amely felett a „Dél keresztje” csillagképet alkotó négy csillag fénylik.80 Itt található az Egek bejárata, mivel a Poklokba Jeruzsálem alatt lehet belépni; ebben a szembenállásban a „szenvedő Krisztus” és a „győzedelmes Krisztus” antitézisének ábrázolását találjuk.

Első megközelítésre talán meglepő, hogy az időbeli és földrajzi szimbolizmust egymáshoz hasonítjuk. De így akartuk érzékeltetni azt, mai megelőzi jelentését; mert az időbeli folyamat nem más, mint szimbolikus kifejezésmód. Bármely ciklus két fázisra, az időben két egymást követő félre osztható; először ebben a formában vizsgáljuk őket. De ez a két fázis a valóságban két ellentétes és egymást kiegészítő tendencia akcióját jelzi. Ez az akció nyilvánvalóan lehet egyidejű és egymást követő is. A ciklus közepén való elhelyezkedés ezért azt a pontot jelenti, ahol ez a két irány egyensúlyban van. Mint a muzulmán beavatottak mondják, ez az „az isteni hely, ahol az ellentétek és ellentmondások megbékélnek”; hindu kifejezéssel ez a „dolgok kerekének” középpontja, vagy a távol-keleti hagyományban a „változatlan közép”, az a szilár pont, amely körül a szférák forgása, a megnyilvánult világ folytonos változása végbemegy. Dante utazása során „a világ szellemi tengelye” mentén halad. Valójában csak innen lehet folytonosan szembesülni a dolgok teljességével, mert itt az ember már kivonta magát a változás alól, s így látása szintetikus és teljes.

Iniciatikus nézőpontból ez utóbbi állítás mély igazságot takar: a lénynek mindenekelőtt saját individualitásának középpontját – melyet a tradicionális szimbolizmusban a szív jelképez – azon létállapot kozmikus középpontjával kell azonosítania, amelyhez individualitása tartozik, és amely a magasabb rendű állapotokba való felemelkedés alapjául szolgál. Ebben a középpontban tökéletes egyensúly van; ez az alapvető változatlanság képe a megnyilvánult világban. Itt húzódik az összes állapotot összekapcsoló tengely, az „isteni sugár”, amely felemelkedő irányban közvetlenül az elérni szándékolt magasabb rendű állapotokba vezet. Virtuálisan az összes pont rendelkezik ezzel a lehetőséggel, mivel mind potenciális középpont. De szükséges, hogy egy valóságos identifikációban ténylegesen azzá legyen, hogy a lény teljes kibontakozása aktuálisan lehetségessé váljon. Íme annak magyarázata, miért kellett magát Danténak, ahhoz, hogy az egekbe emelkedhessen, először a földi világ valódi középpontjába helyeznie. Ez valóban középpont, idő és tér szerint egyaránt, vagyis azon két feltétel értelmében, amelyek lényegében jellemzik a létezést ezen a világon.

Ha most visszatérünk az előbb alkalmazott geometriai ábrázoláshoz, láthatjuk még, hogy a függőleges sugár a Föld felszínétől középpontjáig, a dantei utazás első részének, vagyis a Poklokon való áthaladásnak felel meg. A Föld középpontja a legmélyebbre eső pont, mivel oda irányul mindenfelől a tömegvonzási erő; amint ezen túlhalad, megkezdődik az ellenkező irányban történő felemelkedés, hogy aztán a kiindulással ellentétes pontra érkezzen meg. Ahhoz, hogy ezt a második fázist ábrázoljuk, a sugarat meg kell hosszabbítani a középponton túlra, oly módon, hogy függőleges átmérővé egészítsük ki. Így egy kereszt által felosztott kört kapunk, vagyis a jelet, a növényvilág hermetikus szimbólumát. Nos, ha nagyon általánosan közelítjük meg a szimbolikus elemet természetét, amelyek oly jelentős szerepet játszanak a költemény első két részében, megfigyelhető, hogy valóban az ásvány- és növényvilágra utalnak. Nem időzünk annál a nyilvánvaló kapcsolatnál, amely az előbbit a Föld belső tartományaival egyesíti; csak a Purgatórium és a földi Paradicsom „misztikus fáira” emlékeztetünk. Talán azt lehetne várni, hogy a megfelelés tovább folytatódik a harmadik rész és az állatvilág között;81 valójában azonban nem így történik, mivel a földi világ határai ekkorra már meghaladottakká lesznek, így már nem lehet e szimbolizmus folytatását alkalmazni. A második rész végén, vagyis még a földi Paradicsomban találkozunk a legtöbb állat-szimbólummal; be kell járni mind a három birodalmat – amelyek a létezés különböző módozatait jelképezik világunkban –, mielőtt megtörténhetne az átlépés azokba az állapotokba, amelyeknek feltételei teljesen mások.82

Úgy kell tekintenünk most a Földet átszelő tengely végein a két ellentétes pontot, hogy azok – mint már említettük – Jeruzsálemet és a földi Paradicsomot jelképezik. Ezek bizonyos módon az időbeli ciklus kezdetét és végét jelző két pontnak a függőleges vetületei; és mint ilyeneket, az előbbi szimbolizmus szerinti vízszintes átmérő végeivel feleltettük meg. Ha ezek a végek az idő értelmében ellentétet fejeznek ki, és ha a függőleges átmérő végei a tér értelmében fejezik ki az ellentétet, akkor ez annak a két princípiumnak egymást kiegészítő szerepét mutatja, amelyeknek működése világunkban az idő és a tér két feltételeként értelmezendő. A függőleges vetület az „időtlen” vetületének tekinthető, ha szabad ilyen kifejezést használni; e tengely mentén ugyanis mindennel folyamatos, nem pedig átmeneti módon lehet szembesülni. A vízszintes átmérőről a függőlegesre való átlépés tehát valójában az egymás után bekövetkező változást egyidejűségben mutatja be.

De milyen kapcsolat áll fenn a két említett pont és az időbeli ciklus végpontjai között? Az egyikkel, a földi Paradicsommal való kapcsolat nyilvánvaló: ez a ciklus kezdetének felel meg; a másiknál jelezni kell, hogy a földi Jeruzsálem az Apokalipszis által leírt mennyei Jeruzsálem előképének tekintendő. Egyébként – ugyancsak szimbolikusan – Jeruzsálembe teszik a feltámadásnak és a ciklus végének, az ítéletnek a helyét is. A két pont helyzete az ellentétes oldalakon tehát új értelmet nyer, ha figyelembe vesszük, hogy a mennyei Jeruzsálem nem lehet más, mint – egy fordított értelmű analógia szerint – a földi Paradicsom helyreállítása.83 Az idők kezdetén, vagyis a jelen ciklusban, az ember bukása következtében a földi Paradicsom elérhetetlenné vált. Az új Jeruzsálemnek „az égből kell a földre alászállnia” ugyanezen ciklus végén, azért, hogy jelezze mindennek a visszaállítását eredeti rendjébe; s ez a következő ciklusban ugyanazt a szerepet fogja játszani, mint amit a földi Paradicsom játszott a mostaniban. Valójában egy ciklus vége kezdetével analóg, és egybeesik a következő ciklus kezdetével. Mindaz, ami a ciklus kezdetén csak virtuális volt, a végén ténylegesen megvalósul, és azonnal létrehozza azokat a virtualitásokat, amelyek a következő ciklus folyamán fognak kibontakozni. De nem időzünk tovább ennél a kérdésnél, hogy ne lépjük át témánk kereteit.84 Csak azt tesszük még hozzá – hogy jelezzük e szimbolizmusnak egy másik aspektusát –, hogy a lény középpontját – amire fentebb utaltunk – a hindu tradíció úgy jelöli mint „Brahma városát” (szanszkritul: Brahma-pura), és hogy néhány szövegben olyan szavakkal szólnak róla, amelyek csaknem azonosan a mennyei Jeruzsálem apokaliptikus leírásában használtakkal.85 Végül, visszatérve ahhoz, ami közvetlenebbül kapcsolódik Dante utazásához, jelezni kell, hogy ha a ciklus kezdőpontja a földi világon való átkelés végpontjává válik, ez formális utalás „a kezdetekhez való visszatérésre”, ami oly fontos helyet foglal el valamennyi tradicionális tanításban, és amire – elég jelentős egybeeséssel – különös súlyt helyez az iszlám ezoterizmus és a taoizmus. Egyébként újra csak a már említett „édeni állapot” helyreállításáról van szó, amit előfeltételként kell tekinteni a lény magasabb rendű állapotainak elfoglalásához.

Az imént leírt két szélső ponttól azonos távolságra, vagyis a Föld középpontjában van a legalsó pont, amely a kozmikus ciklus felének felel meg, amikor azt időbeli vagy folyamatbeli aspektusában vizsgáljuk. Valójában tehát két fázisra osztható az egész: egy alászállóra, amely a mind hangsúlyozottabb differenciálódás irányába halad, és egy felemelkedőre, visszatérőre a kezdeti állapotba. Ez a két fázis, amelyet a hindu doktrína a légzéshez hasonlít, a hermetikus teóriában is megjelenik: „megalvadásnak” és „feloldódásnak” nevezik őket. Az analógia törvényeinek értelmében a „Nagy Mű” gyorsított formában reprodukálja az egész kozmikus ciklust. Itt a korábban definiált két ellentétes tendencia közül az egyiknek, a tamasznak vagy a szattvának túlsúlyba kerülése látható. Az előbbi az összehúzódás és sűrűsödés erőiben, az utóbbi a kiterjedés és tágulás erőiben nyilvánul meg. Megtaláljuk ebben még a meleg és a hideg ellentétes sajátosságainak kapcsolatát is; az előbbi tágítja a testeket, míg az utóbbi összehúzza. Ezért a Pokol utolsó köre fagyos. Lucifer szimbolizálja „a természet fordított vonzását”, vagyis az individualizáció irányát, minden tőle elválaszthatatlan lehatárolódással; tartózkodási helye tehát „il punto al cual si traggon d’ogni parte i pesi”.86 Más szavakkal ez a vonzó és sűrítő erők középpontja, melyeket a földi világban a tömegvonzás képvisel; ez vonzza a testeket lefelé (mindig a Föld középpontja felé), lévén ez a tamasz valódi megnyilvánulása. Meg lehet említeni mellesleg, hogy mindez megkérdőjelezi a „központi tűz” geológiai hipotézisét, mivel a legmélyebben fekvő pontnak éppen a legsűrűbbnek és legszilárdabbnak kell lennie; másfelől, nem kevésbé ellentétes ez azzal a hipotézissel, amelyet néhány asztronómus fogalmazott meg a fagy okozta „világvégéről”; ez a vég azonban csak az indifferens állapotba való visszatérés lehet. Azonkívül ez utóbbi hipotézis ellentmond valamennyi tradicionális koncepciónak; nemcsak Hérakleitosz és a sztoikusok állították, hogy a világ pusztulását tűznek kell okoznia: ugyanez az állítás ismétlődik csaknem mindenütt, az indiai Puránáktól az Apokalipszisig; s mindig megállapítható az összhang e tradíciók és a hermetikus tanítás között: a tűz – vagyis az az elem, melyben a szattva dominál – a természet megújulásának vagy a „végső reintegrációnak” a mozgató ereje.

A Föld középpontja jelképezi tehát a megnyilvánulás végpontját az adott létállapotban; ez valójában megállási pont, ahol irányváltás történik: az ellentétes tendenciák közül az egyik fölébe kerül a másiknak. Ezért a Poklok mélyére érkezés után közvetlenül megkezdődik a felemelkedés vagy visszatérés a kezdethez. Az átlépés egyikből a másikba, egyik féltekéről a másikra Lucifer teste körül megy végbe, oly módon, hogy felveti a gondolatot: ez a középpont kapcsolatban áll a „Közép Szobájának” szabadkőműves misztériumával, ahol szintén a halálról és feltámadásról van szó. Mindig és mindenütt a két egymást kiegészítő fázis szimbolikus kifejezésével találkozunk, amelyek a beavatásban vagy a hermetikus „Nagy Műben” – ami valójában egy és ugyanaz – ezeket az egyetemesen alkalmazható ciklikus törvényeket – amelyek szerintünk Dante költeményének egész szerkezete nyugszik – a maguk nyelvére fordítják le.

73. Paradicsom, XV. 56–57. [prózai fordításban: Miként az egyből sugárzik, ha felismerjük, az öt és a hat].

74. Hozzátesszük még, hogy a 65-ös szám a héberben Adonai isteni neve.

75. A legfontosabb ciklikus számok a 72, a 108 és a 432; könnyű megállapítani, hogy ezek a 25920 pontos osztói, amellyel a kör geometrikus felosztása révén közvetlen kapcsolatban állnak; ez a felosztás további alkalmazása a ciklikus számoknak.

76. Egyébként összhang látható valamennyi tradíció között, bármilyenek is legyenek a formai különbségek; így az emberiség négy korszakának teóriája (amely egy 13000 éves ciklusnál nagyobb ciklushoz kapcsolódik) egyaránt megjelenik a görög-római antikvitásban, a hindu és a közép-amerikai népeknél. A négy korszakra (arany-, ezüst-, bronz- és vaskorra) való utalás fedezhető fel a „krétai vén” alakjában (Pokol, XIV. 94–120.), aki egyébként azzal a szoborral azonos, melyet Nabukodonozor látott álmában (Dániel könyve, II.); és a Pokol Dante által leírt négy folyója analogikus kapcsolatban áll a földi Paradicsom négy folyójával, mindez csak a ciklikus törvények révén érthető.

77. Ez a szimbólum egyike azoknak, amelyek a kör négyes felosztásához kapcsolódnak, s amelynek analogikus alkalmazási lehetőségei csaknem végtelenek.

78. Vö. Oswald Wirth: Le symbolisme hermétique dans ses rapports avec l’Alchimie el la Franc-Maçonnerie című művével, 19. és 70–71. o.

79. A pólus szimbolizmusa valamennyi tradicionális tanításban jelentős szerepet játszik, de teljes kifejtésére egy külön tanulmányt kellene szentelni.

80. Purgatórium, I. 22–27.

81. Az állatvilág hermetikus szimbóluma a jel, melyet a teljes függőleges átmérő és a vízszintes átmérő fele alkot; ez a szimbólum bizonyos módon az ásványvilág szimbólumának fordítottja. Így az, ami vízszintes volt az egyikben, függőlegessé válik a másikban, és megfordítva. A növényvilág szimbóluma, amelyben egyfajta szimmetria vagy azonosság érvényesül a két irány (a vízszintes és a függőleges) között, a másik két világ közötti közbülső stádiumot jelképezi.

82. Megemlítjük, hogy a szimbolikus szabadkőművesség három fokozata bizonyos rítusokban olyan jelszavakat használ, amelyek a három világot (ásvány-, növény- és állatvilágot) jelképezik; azonkívül közülük az elsőt úgy értelmezik, hogy az szoros kapcsolatban áll a „világgömb” szimbolizmusával.

83. Ugyanaz a kapcsolat áll fenn a földi Paradicsom és a mennyei Jeruzsálem között, mint a két Ádám között, amelyről Szent Pál ír (A Korintusiakhoz írt első levél, XV.).

84. E témával kapcsolatban vannak más kérdések is, amelyekben érdemes lenne elmélyedni; például: a földi Paradicsomot kertként írják le, növényi szimbolizmussal, míg a mennyei Jeruzsálemet városként, ásványi szimbolizmussal? A növényzet a csírák munkálkodását jelenti az élettel azonosulás szférájában, míg az ásványok a végleg megszilárdult, úgymond „kikristályosodott” eredményeket a ciklus kibontakozásának végén.

85. E szövegek kapcsolata még jelentősebb, ha felismerjük a Bárány keresztény szimbolizmusának kapcsolatát a védikus Agnival (akinek járművét egyébként a kos jelképezi). Nem állítjuk, hogy az Agnus és az Ignis (Agni latin megfelelője) szavak között, a fentebb már említett hangtani hasonlóságon kívül más kapcsolat is fennállna; ez nem felel meg semmiféle nyelvi rokonságnak, de azért nem puszta véletlen. Szándékunk mindenekelőtt az, hogy a tűz szimbolizmusának egy bizonyos arculatát kommentáljuk, azt, ami különböző tradicionális formákban meglehetősen szorosan kapcsolódik a „Szeretet” eszméjének olyan magasrendű értelmezéséhez, mint Dantéé; erre őt Szent János ihlette, akihez a lovagrendek is kapcsolják – főleg doktrinális – koncepcióikat. Szükséges még jelezni, hogy a Bárány ugyanúgy kapcsolódik a földi Paradicsom, mint a mennyei Jeruzsálem ábrázolásához.

86. Pokol, XXXIV. 110–111. [(a pont,) mely felé minden súly hull, mindenhonnan]