A kereszt szimbolizmusáról írt előző tanulmányunkban különféle tradicionális tanítások nyújtotta bőséges adatok alapján a lénynek teljes egészében a sokféle állapot metafizikájának elméletére támaszkodó geometrikus ábráját mutattuk be. Jelen kötet ebből a szempontból nézve annak mintegy kiegészítése lesz, mivel az általunk adott magyarázatok talán nem hangsúlyozták megfelelően ennek a teljesen alapvetőnek tekintendő elméletnek a fontosságát; valójában tehát arra kellett magunkat korlátoznunk, ami a tervezett célra a legközvetlenebbül vonatkozott. Ezért mellőzzük most a szimbolikus ábrázolás szempontját, amiről már írtunk, vagy legalábbis bizonyos mértéken felül nem hivatkozunk rá, csak alkalmilag akkor, amikor helyénvaló a reá való hivatkozás; most pedig ezt az új művet kizárólag a szóban forgó elmélet teljesebb kifejtésének szenteljük, egyrészt legelsősorban is önmaga lényegét, másrészt pedig néhány alkalmazását tekintve, köztük legrészletesebben a lény emberi aspektusaiból való szemléletét.
Ami ezt az utóbbi kérdést illeti, talán nem lesz haszontalan a figyelmet most rögtön arra felhívni, hogy a minket ilyen gondolatokra késztető tény semmiképpen sem tartalmazza azt, hogy az Egyetemes Létezés egészében az emberi állapot valami kivételezett fokozatot foglalna el, vagy hogy más állapotokkal összehasonlítva valamilyen előjog birtoklása révén metafizikailag kitüntetett helyzetben volna. Ez az emberi állapot az összes többihez hasonlóan csak egyike a megnyilvánulási állapotoknak és egy a többiek meghatározatlansága között; helye a Létezés fokozatainak hierarchiájában ott van, ahová saját természete, vagyis az őt meghatározó feltételek korlátozó jellege rendeli, ez a hely pedig számára sem abszolút felsőbb–, sem abszolút alsóbbrendűséget nem biztosít. Ha mi ezt az állapotot néha külön megvizsgáljuk, az kizárólag azért történik, mert mi valóban ebben foglalunk helyet és ezáltal számunkra, de csakis számunkra különleges jelentősége van; ez azoknak az egyéneknek teljesen relatív és esetleges nézőpontja, akik a jelenlegi megnyilvánulási formánkban mi vagyunk. Éppen ezért, amikor magasabb vagy alacsonyabb állapotokról beszélünk, akkor ezt a hierarchikus felosztást mindig úgy végezzük majd, hogy az emberi állapotot vesszük összehasonlítási alapnak, hiszen számunkra közvetlenül semmi sem érthetőbb az egyénnél; és azt sem kell elfelejteni, hogy formába lévén burkolva minden kifejezés szükségszerűen egyéni formában valósul meg, olyannyira, hogy amikor bármiről beszélni akarunk, legyenek azok akár tisztán metafizikai jellegű igazságok is, nem tehetjük ezt meg, csak egy másik, lényegében relatív és korlátolt fokozatra való leszállás révén, hogy ezeket az emberi egyének nyelvére fordítsuk le. Könnyen meg fogjuk érteni ennek a nyelvnek elkerülhetetlen tökéletlensége keltette óvintézkedéseket és fenntartásokat, ha nyilvánvalóan alkalmatlan a hasonló esetben kifejezendő kifejezésére; az aránytalanság szemmel látható, és ugyanezt mondhatjuk egyébként az összes formális ábrázolási módról, bármelyik is legyen, beleértve még a tisztán szimbolikus ábrázolást is, pedig ez a közönséges nyelvnél kevésbé szűkre szabott, ennélfogva pedig transzcendens igazság közvetítésére alkalmasabb, ezért minden igazi „beavatásos” és tradicionális jellegű tanításban mindig ezt használták.1 Ezért, amint ezt már többször megjegyeztük, helyes, ha az igazság részleges, korlátozó vagy szisztematikus magyarázattal való megváltoztatásának elkerülése érdekében mindig fenntartjuk kifejezhetetlen részét, vagyis azt, ami semmilyen formába nem lesz foglalható, és ami a valóságban metafizikailag a legfontosabb, sőt még azt is mondhatjuk, hogy a legesszenciálisabb.
Most, ha össze akarjuk kötni az egyéni nézőpontot a metafizikaival, legalábbis azt, ami mindig az emberi állapot megítélését illeti, ahogy ezt mindig meg kell tennünk, ha a „scientia sacrá”-ról, a „szent tudás”-ról van szó és nem pusztán „profán” ismeretről, akkor a következőket kell mondanunk: a teljes lény megvalósításához valamennyi létezési módnak az Abszolútum előtt való egyenlőségének értelmében bármely állapotot alapnak vagy kiindulási pontnak vehetünk; ezért a megvalósítás az emberi állapot alapján éppoly jól megtörténhet, mint az összes többi alapján, sőt, mint azt már többször is mondtuk, ennek az állapotnak összes módosulata alapján is, ami annyit jelent, hogy ez a testi és földi ember számára is lehetséges, bármit is gondoljon erről a nyugati ember, akit a „testiségnek” tulajdonított fontosságot illetően megtéveszt az emberi lény szerkezetével kapcsolatos fogalmainak rendkívül hiányos volta.2 Mivel ez jelenlegi állapotunk, ténylegesen innen kell elindulnunk, ha a metafizikai realizálást el akarjuk érni, bármennyi fok távolságra legyen is az, és itt rejlik lényegi oka annak, amiért ezt az esetet a magunk számára sokkal behatóbban kell megvizsgálnunk; ezeket a gondolatokat itt nem erőltetjük tovább, mivel előzőleg máshol már kifejtettük őket, annál is inkább nem, mert tanulmányunk ezek még jobb megértését is lehetővé fogja tenni.3
Másrészt minden lehetséges zavar elkerülése céljából már most hangsúlyoznunk kell, hogy ha a lény sokféle állapotáról beszélünk, akkor nem pusztán számszerű, vagy még általánosabban mennyiségi sokféleségről van szó, hanem igazában véve „transzcendentális”, sőt valójában egyenesen egyetemes jellegű sokféleségről, amely a Létezés különböző „világait” vagy fokozatait képező valamennyi területre alkalmazható, akár külön-külön, akár valamennyire együtt – ennélfogva a szám speciális területén, sőt még a mennyiség összes megjelenési formáján túl és kívül is. Valóban a mennyiség és még inkább a szám, ami nem más, mint a nem folytonos mennyiség egyik ismeretmódja – csak egyike bizonyos állapotok, köztük a mi állapotunk meghatározó feltételeinek; ezért nem vihető át más állapotokra és még kevésbé alkalmazható az állapotok összességére, amelyek az ilyen meghatározás alól természetesen kicsúsznak. Ezért amikor ebből a szempontból nézve beszélünk meghatározhatatlan sokaságról, akkor mindig meg kell mondanunk, hogy a szóban forgó meghatározhatatlanság minden számot meghalad és mindazt, amire a mennyiség többé vagy kevésbé közvetlenül alkalmazható, mint amilyen a térbeli vagy az időbeli maghatározhatatlanság, amely szintén világunk sajátos körülményeit határozza meg.4
A „lény” szó használatával kapcsolatban még egy másik megjegyzés is kínálkozik; ez szigorúan a maga jelentésében véve nem használható akkor, amikor bizonyos megnemnyilvánult állapotokról van szó, amelyekről még beszélni fogunk, és amelyek túl vannak a tiszta Lét fokán. Ennélfogva számunkra kötelező, hogy az emberi nyelv saját alkatának megfelelően ezt a kifejezést, egy megfelelőbb másik hiányában hasonló esetekben megőrizzük, de ne tulajdonítsunk neki pusztán analogikus és szimbolikus értéknél többet, mert nélküle teljesen lehetetlen volna olyasmiről beszélni, mint amiről szó van; ez pedig nagyon világos példája azoknak a kifejezésbeli hiányosságoknak, amelyekre éppen az imént utaltunk. Ezért tudjuk majd folytatni, amint másutt már megtettük, a teljes lény tárgyalását, amely egyidejűleg egyes állapotaiban megnyilvánult, más állapotaiban pedig megnemnyilvánult, ami nélkül ez semmiképpen nem foglalná magában azt, mert az utóbbi miatt meg kellene állnunk annak tekintetbe vételénél, ami tulajdonképpen a Lét fokozatának felel meg.5
Ez alkalommal felhívjuk a figyelmet arra, hogy az ókor és a középkor bizonyos nyugati elméletei sajátságos jellemvonásainak egyike az a tény, hogy megállnak a Létnél és nem tekintenek rajta túl, mintha ez lenne a Legfőbb Princípium, az összes közül a legegyetemesebb – közben ezek vitathatatlanul tartalmazzák a modern elméletekben többé nem található metafizika egy részét –, de meglehetősen hiányosak ebben a tekintetben, sőt abban is, hogy pusztán önmagukért létrehozott elméletként viselkednek, nem pedig valóban hatásos realizálásra irányultan. Ezzel persze nem azt akarjuk mondani, hogy Nyugaton soha semmi más nem fordul elő; mi itt csak az általában ismertről beszélünk, aminek értéke és fontossága eltúlzására egyesekben megvan a hajlam, és miközben dicséretes erőfeszítéseket tesznek a modern tagadás elleni küzdelemre, elfelejtik megérteni, hogy ott mindent összevéve még csak egy eléggé külsőleges nézőpontról van szó, és hogy az olyan civilizációkban, mint esetünkben, bizonyos fajta szakadék támad két olyan különböző jellegű, de mindenkor szembenállás nélkül egymás fölött elhelyezkedő tanítás között, az „exoterizmus” saját szükségszerű kiegészítőjének tekinti az „ezoterizmust”. Abban az esetben, ha ezt az „ezoterizmust” félreismerik, a civilizáció, mivel a felsőbb princípiumokhoz közvetlenül többé semmilyen hatásos kötelék nem fűzi, nemsokára teljesen el fogja veszteni tradicionális jellegét, mert az ezt még éltető elemek hasonlatosak a testhez, melyet a szellem elhagyott és ennek következtében a jövőben képtelen egyfajta üres formalizmusnál többet alkotni; egészen pontosan ez történik a modern nyugati világgal.6
Úgy gondoljuk, hogy e megjegyzések után belevághatunk témánkba anélkül, hogy tovább időznénk a bevezetésnél, amelynek valamennyi már másutt tárgyalt gondolata lehetővé teszi, hogy ez alól magunkat nagyobbrészt felmentsük. Valóban nem térhetünk vissza folyton folyvást ahhoz, amiről előző műveinkben már beszéltünk, mert ez csak elvesztegetett idő volna; ha pedig bizonyos ismétlések mégis elkerülhetetlenek, akkor arra kell törekednünk, hogy szigorúan annak megértése szempontjából nélkülözhetetlenekre szorítkozzunk, amit most szándékozunk megmagyarázni, készen arra, hogy az olvasót szükség szerint minden alkalommal más műveink ehhez vagy ahhoz a részéhez irányítsuk, ahol vagy kiegészítő tájékoztatást, vagy pedig részletesebb fejtegetést találhat az újbóli megfontolásra szánt kérdésekről. A tárgyalás fő nehézsége abban áll, hogy egyrészt e kérdések mindegyikét többé-kevésbé szoros kapcsolat fűzi össze, és hogy erre a kapcsolatra minden lehetséges alkalommal fontos rámutatni, másrészt pedig nem kevésbé fontos, hogy minden látszatát elkerüljük a „rendszerezésnek”, vagyis annak a korlátozásnak, amely összeférhetetlen a metafizika saját természetével, amelynek éppen ellenkezőleg, mindazok számára, akik azt képesek megérteni és „megérezni”, fel kellett tárnia nemcsak a meghatározatlanok fogalmának lehetőségeit, hanem, és ezt a nyelven elkövetett erőszak nélkül mondhatjuk, a valóban meghatározhatatlanokét is, mint amilyen a Teljes Valóság.
1. Ez a hely alkalmas arra, hogy közbevetőleg megjegyezzük: az a tény, hogy a filozófiai nézőpont soha semmilyen szimbólumra nem utal, már önmagában elegendő annak bizonyításához, hogy e sajátos szemléletnek és a neki megfelelő gondolkodási módnak megfelelően jellege teljesen „profán” és teljesen külsőleges.
2. Ld. L’Homme et son devenir selon le Védanta [Az ember és létesülése a Védanta szerint], XXIII. fejezet.
3. Ld. A kereszt szimbolikája (Bp., 1995, A Hagyomány és Transzcendencia Iskolája), XXVI-XXVIII. fejezet.
4. Uo. XV. fejezet.
5. Uo. I. fejezet.
6. Ld. Orient et Occident [Kelet és Nyugat] és A modern világ válsága (Bp., 1995, A Hagyomány és Transzcendencia Iskolája).