Már említettük, hogy a tudatot, mint olyat, a maga legáltalánosabb jelentésében felfogva nem tekinthetjük kizárólag az emberi lény sajátjának, ami az összes többi kizárásával az ember jellemzésére alkalmas; valójában pedig ugyanez érvényes a testi megnyilvánulás területére vonatkozóan is (ami az emberi lény által elfoglalt létezési foknak csak egy részét képezi), valamint a minket legközvetlenebbül körülvevő és a földi létezést képező testi megnyilvánulásnak azzal a részével kapcsolatban is, ami az emberi fajhoz nem tartozó lények sokasága, de amelyek vele ebben a tekintetben mégis elég hasonlóságot mutatnak, de amelyek részére ezt nem engedik meg feltételezni, megfosztva őket még az általában szokásos pszichológiai értelemben felfogott tudattól is. A helyzet kisebb-nagyobb mértékben valamennyi állatfaj esetében megegyezik, amelyek egyébként a tudat birtoklását kézzel foghatóan bizonyítják; teljes vakság kellett ahhoz, hogy a teljes bizonyosság ellenére a rendszer szellem az „állatgép” karteziánus elméletét kényszerüljön megszülni. Talán még tovább kell lépni és más szerves világok, ha ugyan nem a testi világ valamennyi lénye javára fontolóra kell venni a tudat más formáinak lehetőségét, ami úgy tűnik, hogy az életfeltételhez sokkal sajátosabban kötődik; ez azonban jelenlegi mondandónk szempontjából érdektelen.
Mégis a tudat által felvehető valamennyi forma között az egyik bizonyosan tisztán emberi, ez a determinált forma pedig (ahánkára vagy „éntudat”) azzal a képességgel jár, amit mi „észbelinek” nevezünk, vagyis pontosan azzal a „belső érzékkel”, amit a szanszkritban a manasz szóval jelölnek, és ami valóban az emberi egyéniségre jellemző.79 Ez a képesség teljesen saját dolog, amit, ahogy ezt máskor már bőségesen kifejtettük, a tiszta értelemtől gondosan meg kell különböztetnünk, mivel ez a maga univerzalitásának megfelelően minden lényben és minden állapotban létezőnek tekintendő, bármilyenek is azok a módosulatok, melyek révén léte megnyilvánul; az „észbeli”-ben pedig nem kellene mást látni, mint ami valójában, vagyis, hogy a logikusok nyelvét használjuk, tisztán és egyszerűen „sajátos különbség”, anélkül, hogy birtoklása önmagában véve képes volna az ember számára a többi lény felett valamilyen tényleges felsőbbrendűséget maga után vonni. Valóban egyik lénynek a másikhoz való viszonya tekintetében szó sem lehet fensőbb- vagy alsóbbrendűségről, csak abban, amiben a többivel közösen rendelkezik, és ami nem természeténél fogva, hanem csak fokozatban különbözik; az „észbeli” azonban éppen az, ami az emberben sajátos, ami benne más nem emberi lényekkel nem közös, tehát ez az, amivel ezt semmilyen módon nem lehet összehasonlítani azokkal. Az emberi lényt tehát bizonyos mértékben kétségtelenül lehetséges lesz majd más lényeknél magasabb vagy alacsonyabb rendűnek tekinteni ilyen-olyan szempontból (a magasabb vagy alacsonyabb rendűség egyébként természetesen mindig viszonylagos); az „észbeli” figyelembe vétele azonban soha nem nyújthat semmilyen összehasonlítási alapot, ha az ember ezt az emberi lény meghatározásába „különbségként” vezeti be.
Ugyanannak a dolognak más szavakkal való kifejezése céljából egyszerűen visszatérhetünk az embernek „eszes állatként” való arisztotelészi és skolasztikus definiálásához; ha ezt ekként határozzuk meg, és ha az észt, helyesebben a „racionalitást” egyidejűleg úgy tekintjük, mint ami pontosan megegyezik azzal, amit a középkor logikusai differentia animalisnak neveztek, akkor nyilvánvaló, hogy ennek jelenléte egyszerű megkülönböztető jellegnél többet nem képez. Ez a különbség valóban kizárólag csak az állati nemre alkalmazható, az emberi faj jellemzésére, ugyanezen nem összes más fajától való lényegi megkülönböztetésként; azonban ez nem alkalmazható ezen nemhez nem tartozó lényekre, úgy, hogy ezekről a lényekről (mint például az angyalokról) sohasem állítható, hogy „eszesek”, és ez a megkülönböztetés csak annyit jelent, hogy természetük az emberétől különbözik, anélkül, hogy ez számunkra ezzel kapcsolatban bizonyos bármilyen alacsonyabbrendűséggel járna együtt.80 Másrészt magától értetődik, hogy az emberre az általunk idézett meghatározás csak mint individuális lényre alkalmazható, mert csak mint ilyen tekinthető az állati nemhez tartozónak;81 az pedig természetes, hogy az embert mint individuális lényt az ész jellemzi, vagy helyesebben az „észbeli” – ebben a fogalomban az észnek, az aspektusok egyikének és kétségtelenül a legfontosabbikának, a szokottnál szélesebb terjedelmet tulajdonítva.
Amikor mi az „észbeliről”, vagy az észről, vagy ami nagyjából ugyanaz, az emberi jellegű gondolatokról beszélve azt mondjuk, hogy ezek emberi képességek, akkor magától értetődik, hogy ez alatt nem olyan képességeket kell értenünk, amelyek mások kizárásával egyetlen egyén tulajdonai, vagy amelyek minden egyes egyén esetében lényegesen és alapvetően különböznek (ami alapjában véve egyébként ugyanaz lenne, mert valóban nem mondhatnók, hogy ezek ugyanazok a képességek, úgyhogy pusztán verbális asszimilációról volna szó), hanem olyan képességeket kell értenünk, amik az egyénhez éppen úgy hozzátartoznak, mint ezek, és amiknek többé nem volna létoka, ha ezeket egy bizonyos egyéni létállapoton, és a létezést ebben az állapotban meghatározó sajátos szempontokon kívülállóknak akarnók elgondolni. Ez ebben az értelemben, mint például az ész esetében, tisztán egyéni emberi képesség, mert ha igaz az, hogy alapjában, lényegében valamennyi emberrel közös (ami nélkül nyilvánvalóan nem szolgálhatná az emberi természet meghatározását), és hogy az egyik egyént a másiktól csak rendeltetésében és másodlagos módosulataiban különbözteti meg, nem tartozik kevésbé az emberekhez, mint egyénekhez, éspedig kizárólag mint egyénekhez, mivel éppen az emberi egyéniség sajátossága; természetesen figyelembe kell venni, hogy az egyetemesben való megfeleléseit csak tisztán analogikus átértelmezés révén lehet valamilyen módon szemügyre venni. Mi pedig ragaszkodunk ahhoz, hogy minden lehetséges zavart kiküszöböljünk (olyan zavart, mint amilyeneket a modern Nyugat „racionalista” fogalmai keltenek), tehát ha az „ész” szót egyszerre használjuk egyetemes és egyéni értelemben, akkor mindig gondosan meg kell mondani, hogy ugyanannak a fogalomnak ez a kettős használata (amit egyébként ajánlatos lenne nagyon szigorúan elkerülni) csupán egyszerű analogikus utalás, amely egy egyetemes princípiumnak (ami a buddhi) az emberi észbeli természetben való megtörését fejezi ki.82 Csak ennek az azonosítást semmiképpen sem jelentő analógiának az alapján lehetséges, hogy egy bizonyos értelemben és az előző fenntartásával azt is „ész”-nek nevezzük, ami az egyetemesben megfelelő transzponálás révén megfelel az emberi észnek, vagy más kifejezéssel, ez, amelynek ez a kifejezése mint fordítás és megnyilvánulás individualizált formában.83 A megismerés alapelvei egyébként, még ha ezeket a platóni és alexandriai Logosz értelmében valamilyen „egyetemes ész” kifejezésének tekintjük is, azért mégis minden meghatározható mértéken túl felülmúlják a kizárólag megkülönböztető és következtető megismerésre84 képes egyéni ész sajátos területét, és arra magukat, mint minden lelki tevékenységet szükségszerűen meghatározó transzcendens jellegű adott tények, ráerőltetik. Ez egyébként világossá válik, mihelyt megjegyezzük, hogy ezek a princípiumok semmilyen saját létezést nem feltételeznek előre, hanem épen ellenkezőleg, premisszaként előre feltételezettek, legalábbis minden esetleges jellegű igazi állítással együtt járnak. Még azt is mondhatjuk, hogy ezek az univerzalitásuk folytán minden lehetséges logikát uraló princípiumok ugyanazon időben, vagy még inkább minden előtt a logika területén túlnyúló képességgel rendelkeznek, mivel ez, legalábbis a maga szokásos és filozófiai jelentésében85 nem más és nem is lehet más, mint az egyetemes princípiumoknak egyébként többé-kevésbé tudatos alkalmazása az individualizálódott emberi értelem sajátos körülményeire.86
Jóllehet, nem tartozik szorosan tanulmányunk fő témájához, mégis szükségesnek tartottuk ezt a néhány adalékot, hogy jól megértessük, milyen értelemben állítottuk, hogy az „észbeli” az egyénnek, mint olyannak a tulajdonsága vagy sajátossága, és hogy ez a sajátosság az emberi létállapotot lényegesen jellemző elem. Szándékunk egyébként az, hogy amikor majd a tulajdonságokról beszélünk, akkor ennek a fogalomnak az értelmét eléggé homályban és meghatározatlanul hagyjuk; így tehát általánosabban használhatjuk fel olyan esetekben, amikor semmi előny nem származna ezt bármilyen más sajátosabb – mert szabatosabban meghatározott – fogalommal felcserélni.
Az „észbeli”-nek a tiszta értelemtől való lényegi megkülönböztetése céljából csak a következőkre emlékeztetünk: az értelem az egyetemesből az egyénibe való átmenete során megteremti a tudatot, de ez, mivel egyéni jellegű, semmiképpen sem azonos magával az értelmi princípiummal, noha a tudat közvetlenül ebből ered, mint ennek a princípiumnak bizonyos, a megfigyelt egyéniséget meghatározó létfeltételek sajátos területével képezett metszéspontjának eredménye.87 Másrészt a tudathoz közvetlenül kapcsolódó észbeli tulajdonság formális jellegű (és annak megfelelően, amit éppen az imént mondtunk, ebbe az észt éppen úgy beleértjük, mint az emlékezetet és a képzeletet is) és az egyéni gondolkodáshoz tartozik, ami pedig semmiképpen nem jár együtt a lényegénél fogva informális jellegű tulajdonságokkal bíró transzcendentális értelemmel (buddhi).88 Ez világosan megmutatja, hogy ez az észbeli tulajdonság valójában mennyire korlátolt és specializált, miközben meghatározatlan lehetőségek kifejlesztésére mégis alkalmas; ez tehát egyszerre sokkal kevesebb és sokkal több annál, semhogy a nyugati pszichológusok körében keringő túlságosan leegyszerűsített, mi több „primitív” elméletek ne kedvelnék.89
79. L’Homme et son devenir selon le Védánta, VIII. fejezet. – Az „észbeli”, „mentális” kifejezést minden más elé helyezzük, mert gyöke azonos a szanszkrit manasz-éval, ami felbukkan a latin mens-ben, az angol mind-ban stb.; a man és a men ugyanezen tövének tárgyában könnyen megtehető számos nyelvészeti megközelítés, és az általa formált szavak különböző jelölései jól mutatják, hogy itt az emberi lény esszenciális jellegzetességének tartott eleméről van szó, mivel jelölése gyakran magában foglalja annak megnevezését is, ami maga után vonja azt, hogy ezt a lényt a szóban forgó elem jelenléte kielégítően meghatározza. (Ld. ui. I. fejezet.)
80. Később meglátjuk, hogy az „angyali” állapotok tulajdonképpen a megnyilvánulás egyénfeletti állapotai, vagyis az informális megnyilvánulás területéhez tartoznak.
81. Emlékeztetünk arra, hogy a faj megnyilvánulása egyéni jellegű, hogy egy bizonyos meghatározott fokig immanens az Egyetemes Létezésben, és hogy léte következésképpen csak ezen fokozatnak megfelelő állapotához kötődik.
82. A kozmikus rendben ugyanazon princípium megfelelő törésének a hindu tradíció Manujában megvan a maga kifejezése. (Ld. Általános bevezetés a hindu doktrínák tanulmányozásához, 3. rész V. fejezet – és L’Homme et son devenir selon le Védánta, IV. fejezet.)
83. Skolasztikus filozófusok szerint az ilyenfajta transzpozíciót minden alkalommal meg kell tenni, amikor a teremtett lények tulajdonságából áttérünk az isteni tulajdonságokba, oly módon, hogy ugyanezeket a fogalmakat csak analogikusan lehet ezekre és amazokra alkalmazni, éspedig egyszerűen azért, hogy jelezzük, hogy az emberben és az összes többi lényben levő valamennyi tulajdonság princípiuma Istenben található, természetesen azzal a feltétellel, hogy valóban pozitív tulajdonságokról van szó és nem azokról, amelyek – megfosztás vagy korlátozás következménye lévén – pusztán negatív léttel rendelkeznek, bármi legyen is egyébként a látszat, és ennek következményeként a princípiumtól meg vannak fosztva.
84. Az intuitív megismeréssel ellentétben a következtető megismerés alapjában véve szinonim az indirekt és közvetett megismeréssel; ez tehát bizonyos mértékig visszatükrözés vagy részvétel révén csupán teljesen relatív megismerés; az alany és a tárgy kettősségét fenntartó külsődleges jellege folytán saját igazsága biztosítékát nem találhatná meg önmagában, hanem ezt az önmagát meghaladó, az intuitív, vagyis a tiszta szellemi megismerés körébe tartozó princípiumokból kell megkapnia.
85. Ezt a megszorítást megtesszük, mert az olyan keleti civilizációkban, mint az indiai és a kínai, a logika más jelleget mutat, ami azt a teljes tanítás és egy igazi „tradicionális tudomány” „szempontjával” (darsana) látja el. (Ld. Általános bevezetés a hindu doktrínák tanulmányozásához, 3. rész IX. fejezet.)
86. Vö. A kereszt szimbolikája, XVII. fejezet.
87. Az általunk már másutt mondottak értelmében ez az „Égi Sugár”-nak és a visszaverődés síkjával alkotott metszéspontja (uo. XXIV. fejezet).
88. Ld. L’Homme et son devenir selon le Védánta, VII. és VIII. fejezet.
89. Ezt állapítottuk meg már fentebb az „én” lehetőségeinek és a teljes létben elfoglalt helyének témájával kapcsolatban.