Az álomállapot témájáról az általunk imént mondottak arra késztetnek, hogy általános formában az emberi lénynek egyénisége korlátai között magával hozott lehetőségeiről is némi szót ejtsünk, és még inkább ennek az egyéni állapotnak a maga legfontosabb sajátosságainak egyikét képező tudat szemszögéből vizsgált lehetőségeiről. Magától értetődik, hogy itt nem pszichológiai nézőpontot szándékszunk elfoglalni, noha a tudat ezt a nézőpontot pontosan úgy határozhatná meg, mint az emberi lét által produkált bizonyos jelenségkategóriákkal együtt járó sajátosságot, avagy ha a képszerűbb szólásformát részesítjük előnyben, akkor mint ugyanezeknek a jelenségeknek a „tartalmazóját”.66 Egyébként a pszichológusnak azt, ami talán e tudat természetének mélyén található, nem kell tüzetesen kutatnia, amint a földmérő sem kutatja a kétségbevonhatatlan tényként elfogadott tér természetét, ezt egyszerűen az általa tanulmányozott összes forma tartalmazójának tekinti. Máshogyan megfogalmazva, a lélektan csak az általunk „fenomenikus tudat”-nak nevezhetővel, vagyis kizárólag ezekkel a jelenségekkel kapcsolatban állónak gondolt tudattal foglalkozik, éspedig anélkül, hogy fontolóra venné, vajon ez nem valami más olyan jellegű dolog kifejezése, ami magából a definícióból következően a pszichológia területétől független.67
Számunkra a tudat egészen mást jelent, mint a pszichológus számára: nem alkotja a lény sajátos állapotát és az egyéni emberi állapotnak egyébként sem egyedüli megkülönböztető sajátossága; még ennek az állapotnak vagy pontosabban testentúli módosulatainak tanulmányozása során sem engedhető meg, hogy ez az egész a lélektanéhoz többé-kevésbé hasonló nézőponthoz kapcsolódjék. A tudat bizonyos állapotokban inkább létfeltétel volna, de nem pontosan abban az értelemben, ahogy például a testi létezés állapotairól beszélünk; pontosabban megfogalmazva azt is mondhatnók, hogy a tudat „létoka” a szóban forgó állapotoknak, mert az egyéni lény nyilvánvalóan a tudat révén részesül az Egyetemes Értelemben (ez a hindu tanítás buddhi-ja);68 azonban az egyéni szellemi képesség (manasz) természetesen inherens a maga meghatározott formájában (mint ahankára),69 következésképpen más állapotokban a lény ugyanazon részesülése az Egyetemes Értelemben valami egészen más formában fejeződhet ki. A tudat tehát, amelynek mi itt egyébként nem szándékozunk kétségtelenül kevés haszonnal járó teljes definícióját megadni,70 ekképpen valamilyen sajátos dolog, akár emberi állapotban, akár más többé-kevésbé analóg egyéni állapotban forduljon elő; a tudat következésképpen semmiképpen nem egyetemes princípium, ha pedig az Egyetemes Értelemnek mégis integráns részét és szükséges elemét képezi, ez pontosan csak azon a jogcímen lehetséges, mint a lény bármely állapotának összes saját feltétele, anélkül, hogy ebben a tekintetben a legkisebb kiváltsággal is rendelkeznék, mint ahogy más állapotokhoz való kapcsolatokban azok az állapotok sem rendelkeznek, amelyekre hivatkozik.71
A tudat e lényeges megszorítások ellenére az egyéni emberi állapotban – nem kevésbé, mint ez az állapot maga – meghatározatlan kiterjedésre alkalmas; a tudat még közönséges ember esetében is, vagyis annál, aki testentúli módosulatait nem fejlesztette ki sajátosan, az általában feltételezettnél lényegesen távolabbra terjed ki. Az igaz, hogy meglehetősen általánosságban ugyan, de azt megengedik, hogy a mostani világos és megkülönböztető tudat nem a teljes tudat, hogy ez annak csak többé-kevésbé jelentékeny része, és hogy az, ami rajta túl van, ezt kiterjedésben és összetettségben jóval meghaladja; azonban, ha a pszichológusok a „tudatalatti” létezését szívesen el is fogadják, még ha néha csalódnak is benne mint egy túlságosan kényelmes értelmezési eszközben, válogatás nélkül odatéve mindent, amit a tanulmányozott jelenségek közül nem tudnak osztályozni, mégis mindig elfelejtkeznek figyelembe venni egy korrelatív „tudatfelettit”,72 mintha a tudat felfelé nem terjeszkedhetne ki éppen olyan jól, mint lefelé, amennyiben itt az olyan relatív fogalmaknak, mint „fent” és „lent” valamilyen értelme van, pedig minden valószínűség szerint legalább eggyel rendelkeznie kell a pszichológusok sajátos szempontjából. Egyébként jegyezzük meg, hogy a „tudatalatti” és a „tudatfeletti” csak a tudat egyszerű kiterjedéseként létezik és egyáltalán nem lép át ennek integrális területét, következésképpen a „tudattalanba”, vagyis a tudaton kívülibe semmiképpen nem asszimilálódhatnak, hanem éppen ellenkezőleg, az egyéni tudat teljes fogalmába foglaltnak kell lenniök.
Ilyen körülmények között az egyéni tudat elégséges ahhoz, hogy szellemi szempontból számot adjon mindarról, ami az egyén felségterületén végbemegy, ami nélkül a „tudatok sokféleségének” bizarr hipotézisére történne utalás, amit egyesek szó szerint „polipszichizmus” értelmében fogtak fel. Az is igaz, hogy a megszokott módon vizsgált „én egysége” szintén illuzórikus; de ha ez így van, akkor ez azt jelenti, hogy a többszörösség és az összetettség szintén magának a módosulatokban kiterjedő tudatnak a mélyén létezik, melyek némelyike lehet olyan nagyon távoli és nagyon homályos, mint az úgynevezett „organikus tudatot” képezők73 és mint az álomállapotban megnyilvánulók legnagyobb része is.
Más oldalról nézve a tudat meghatározatlan kiterjedése teljesen feleslegessé tesz néhány korunkban napvilágot látott furcsa elméletet, ezek metafizikai lehetetlensége pedig egyébként is módot ad teljes cáfolatukra. Itt most nem akarunk beszélni az Egyetemes Lehetőséget hasonló módon korlátozó többé-kevésbé „reinkarnációs” hipotézisről és a hozzájuk hasonló összes többiről, amelyekről valamennyi szükségszerű fejleményükkel egyetemben már volt alkalmunk nézetünket kifejteni;74 sokkal inkább szem előtt tartjuk a „transzformációs” hipotézist, amely mostanság egyébként sokat vesztett meg nem érdemelt, de egy bizonyos időben megvolt tekintélyéből.75 E kérdés közelebbi leírása céljából, mértéktúllépés nélkül, megjegyezzük, hogy a „transzformizmus” fő posztulátumát képező, „az egyéni és a törzsfejlődés párhuzamosságának” hangoztatott törvénye mindenekelőtt a törzsfejlődés vagy „faji leszármazás” tényleges létét feltételezi, ami nem tény, csak egy teljesen alaptalan hipotézis; egyetlen tény állapítható meg, ez pedig az, hogy az egyén embrionális fejlődése során bizonyos szerves formákat valósít meg, ennélfogva pedig e formák ily módon való realizálásához semmi szükség nincs ezeknek már korábban, az állítólagos „egymást váltogató” létezések során történő megvalósításához, és arra sincs nagyobb szükség, hogy ezeket a faj számára, melyhez tartozik, olyan fejlődés során realizálja, amelyben mint egyén semmiképpen nem vehetne részt. Egyébként miután az embriológiai megfontolásokat félretettük, a sokféle állapot elmélete teszi lehetővé, hogy mindezeket az állapotokat ugyanabban a lényben egyidejűleg létezőknek tekintsük, és nem az, hogy az utat csak fokozatosan, egy „leszármazás” folyamán tudnák megtenni, ami nem pusztán egyik lénytől a másikig, hanem még egyik fajtától a másikig menne végbe.76 Bizonyos értelemben a faj egysége sokkal valóságosabb és lényegesebb, mint az egyéné,77 valójában ez áll szemben az ilyen „leszármazással”; ezzel ellentétben az a lény, aki mint egyén meghatározott fajhoz tartozik, azért ettől a fajtól a maga egyéni állapotaiban mégis nem kevésbé független ugyanabban az időben és anélkül, hogy messzire mennénk, talán az egyéniségnek egyszerű kiterjedései révén megalapozott kapcsolatai lehetnek más fajokkal is. Például, ahogy fentebb említettük, az az ember, aki az álom során egy bizonyos formát álmodik, ezáltal ebből a formából saját egyéniségének másodlagos módosulatát alkotja meg, ezt pedig következésképpen ténylegesen annak az egyetlen módnak alapján valósítja meg, amely révén számára ez a realizálás lehetséges. Ebből a szempontból nézve vannak eléggé más jellegű és inkább szerves jelleget mutató egyéni kiterjedések is; ez azonban túlságosan messze vinne minket és csak futólagos érintésére szorítkozunk.78 Azt egyébként, aki a „transzformista” elméletek teljesebb és részletesebb cáfolatára tart igényt, elsősorban a faj természetének és létfeltételeinek tanulmányozására kell utasítanunk, olyan kutatásra, amit most nincs szándékunkban megtenni; azonban fontos azt megjegyezni, hogy a sokféle állapot egyidejűsége elégséges az olyan hipotézisek haszontalanságának bizonyításához, melyek metafizikai szempontból teljességgel tarthatatlanok, és amelyek princípium-hiánya a tény valótlanságát szükségszerűen maga után vonja.
A lény állapotainak egyidejűségét annál inkább hangsúlyozzuk, mert még a megnyilvánulás rendjében egymás után következő formában realizálódó egyéni módosulások létezése is csak teljesen illuzórikus lehet, ha ezeket nem tekintjük elvben egyidejűeknek. „A formák özönlése” a megnyilvánulásban nemcsak összehasonlítható minden dolognak a megnemnyilvánultban való „állandó aktualitásával”, hanem azzal a feltétellel, hogy saját teljesen relatív és esetleges jellegét megőrzi, ha a változásban nem rendelkezne valami princípiummal, akkor maga a változás is meg volna fosztva minden realitásától, amint ezt más alkalommal már kifejtettük.
66. A tartalmazó és a tartalom viszonya a maga szó szerinti értelmében térbeli viszony; itt azonban teljesen képes értelemben értendő, mivel a szóban forgó dolog kiterjedéstelen és nem térben helyezkedik el.
67. Ebből az következik, hogy bármint vélekedjenek egyesek, a lélektan ugyanúgy viszonylagos jellegű, mint bármely speciális és viszonylagos tudomány, és hogy nincs jobb kapcsolata a metafizikával; egyébként nem kell elfelejteni, hogy a lélektan teljesen modern és „profán” tudomány, amely semmiféle tradicionális tudással nem áll kapcsolatban.
68. Ld. L’Homme et son devenir selon le Védánta, VII. fejezet.
69. Uo., VIII. fejezet.
70. Valóban megtörténik, hogy a mi esetünkben is előforduló olyan dolgok számára, amelyek mindegyike rendelkezik önmagából adódó, megfelelően világos fogalommal, a meghatározás magánál a dolognál összetettebbnek és zavarosabbnak tűnik.
71. Az összes állapotnak a Teljes Lét szempontjából való ezen egyenlőségéről ld. A kereszt szimbolikája, XXVII. fejezet.
72. Némely pszichológus használja a „tudatfelettinek” ezt a fogalmát, de ez alatt normális, világos és megkülönböztethető tudatot értenek, szemben a „tudatalattival”; ilyen körülmények között pusztán haszontalan neologizmusról van szó. Ezzel szemben az, amit mi itt a „tudatfelettin” értünk, valóban szimmetrikus a „tudatalattival” a közönséges tudathoz való viszonyában, akkor pedig ezt a fogalmat többé nem kell fölöslegesen használni.
73. L’Homme et son devenir selon le Védánta, VII. fejezet
74. L’Erreur spirite [A spiritiszta tévelygés], 2. rész VI. fejezet; ld. A kereszt szimbolikája, XV. fejezet.
75. Ez az elmélet sikerét jórészt nem tudományos okoknak, hanem közvetlenül antitradicionális jellegének köszönheti; ugyanezen okokból előre látható, hogy amikor már egyetlen biológus sem fog hinni benne, az iskolai kézikönyvekben és népszerűsítő munkákban még sokáig tovább él majd.
76. A faj változásának lehetetlensége természetesen csak a valódi fajokra vonatkozik, amik természetesen soha nem vágnak egybe azzal, amit a zoológusok és botanikusok felosztásaikban így neveznek meg; ők, helytelenül, külön fajként vehetik fel azt, ami valójában ugyanannak a fajnak a nemzetsége vagy válfaja.
77. Az ilyen állítás első pillanatra eléggé paradoxiálisnak tűnhet, de kielégítő igazolást nyerhet, ha meggondoljuk az alsóbbrendűnek nevezett növények és bizonyos állatok esetét, olyanokét, mint a polipok és hasonlók, amelyek esetében majdnem lehetetlen felismerni, hogy egy vagy több egyeddel állunk szemben, és meghatározni azt, hogy ezek az egyedek valójában milyen mértékben különböznek egymástól, miközben a faj határai ezzel ellentétben mindig elég tisztán megjelennek.
78. Ld. L’Erreur spirite, 249-252. o.