Most elhagyjuk az előző fejezetben elfoglalt tisztán metafizikai nézőpontot, hogy megvizsgáljuk az egység és a sokféleség összefüggéseinek kérdését, mert ezeket az összefüggéseket néhány analogikus gondolat segítségével talán még jobban megértethetjük, amelyet itt példa vagy még inkább „illusztráció” gyanánt adunk, ha szabad magunkat ily módon kifejeznünk,56 ezek pedig majd megmutatják, hogy milyen értelemben és milyen mértékben állíthatjuk azt, hogy az egységhez képest a sokféleség létezése illuzórikus, miközben természetesen ugyanannyi realitással rendelkezik, mint amennyit természete abból magával hoz. Ezeket a sajátos gondolatokat az álomállapot tanulmányozásából fogjuk kölcsönvenni, ami az emberi lény egyénisége szubtilis (azaz nem testi) részének megfelelő megnyilvánulásának egyik módosulata, amelyben ez a lény egy teljesen önmagából eredő világot hoz létre, amelynek tárgyai kizárólag pszichikai képződmények (ellentétben az ébrenlét érzéki észrevételeivel), vagyis szubtilis formákat öltött eszmék kombinációi, egyébként pedig ezek a formák lényegük szerint annak az egyénnek magának a szubtilis formái, akinek álombéli ideális tárgyai csak esetleges és másodlagos módosulatok.57
Az ember tehát olyan teljesen önmaga által imaginált világba helyezkedik be az álomállapotban,58 amelynek összes elemét következésképpen önmagából, saját (a maga testentúli módosulatában) többé-kevésbé kiterjedt egyéniségéből meríti, ugyanúgy, mint ahogy az „illuzórikus formákból” (májávirúpa),59 sőt ezt úgy teszi, hogy közben világos és megkülönböztető tudatának nincs birtokában. Bármilyen legyen a belső vagy külső kiindulási pont, bizonyos, az álomnak irányítást adó esetek szerint ezek nagyon különbözhetnek, a lejátszódó események csak a teljességében felfogott egyén által legalább potenciálisan tartalmazott és egy bizonyos fajta realizálásra alkalmas elemek kombinációját eredményezhetik, ha pedig az egyén módosulatait képező ezen elemek meghatározatlan sokaságúak, akkor az ilyen lehetséges kombinációk különbözősége szintén meghatározhatatlan. Az álmot valójában úgy kell tekinteni, mint egy módját azon lehetőségek realizálódásának, amelyek az emberi egyéniség területével összefüggésben egy és más oknál fogva a testi formában való megvalósulásra nem alkalmasak; ilyenek például az ugyanahhoz a világhoz tartozó, de az embertől eltérő lények formái olyan formák, amiket az ember ebben a világban elfoglalt központi helyénél fogva virtuálisan birtokolhat önmagában.60 Ezeket a formákat az emberi lény csak szubtilis állapotban realizálhatja és valamennyi közül az álom a legközönségesebb, úgy is mondhatjuk, hogy a legnormálisabb eszköz, melynek révén magát más lényekkel a nélkül azonosíthatja, hogy közben megszűnne önmaga lenni, ahogy ezt a következő taoista szöveg mondja: „Egykor – mondja Csuang-ce – egy éjjel sorsával elégedett repdeső pillangó voltam; azután felébredtem mint Csuang-ce. Ki vagyok én valójában? Egy pillangó, aki magát Csuang-cének álmodja, vagy Csuang-ce, aki azt képzeli, hogy pillangó volt? Az én esetemben két valóságos egyén létezik? Az egyik egyén valóban átváltozott a másikká? Sem az egyik, sem a másik; az egyetlen lénynek, az egyetemes normának két módosulata ez, amelyben valamennyi lény minden állapotában egy.”61
Ha az álmodó egyén ugyanabban az időben, az álom során imaginatív ereje folytán aktívan részt vesz a lezajló eseményekben, vagyis ha meghatározó szerepet játszik lénye testen túli módozatában, ami ténylegesen világosan megnyilvánult tudatállapotának felel meg, vagy annak, amit ezen tudat központi zónájának nevezhetünk, akkor nem kevésbé azt kell feltételezni, hogy egyidejűleg az összes többi szereplő szintén általa „cselekszik”, akár más módosulatban, akár legalábbis ugyanezen módosulat különféle másodlagos módosulataiban, amelyek szintén egyéni tudatához tartoznak, ha ugyan nem aktuális korlátolt megnyilvánulási létében, mint tudat, valamelyik megnyilvánulási lehetőségének legalább egyikében, amelyek együttesen meghatározhatatlanabbul tágabb területet ölelnek fel. Mindezek a szerepek természetesen másodlagosnak tűnnek ahhoz képest, ami az egyén számára a legfontosabb, vagyis ahhoz képest, ahol valóságos tudata közvetlenül érdekelt, mivel pedig az álom valamennyi eleme csak ennek révén létezik, azt mondhatjuk, hogy csak annyiban valóságosak, amennyiben az egyén saját létezésében részt vesznek: ezeket, mint önmaga módosulatait, saját maga realizálja, és ebből a célból, függetlenül ezektől a módosulásoktól, nem szűnik meg önmaga lenni, egyéniségét képező saját lényegét egyáltalán nem érintik. Azonkívül, ha az egyén tudja, hogy álmodik, vagyis ha az ebben az állapotban lezajló összes esemény valójában csak az általa adott valósággal rendelkezik, akkor őt az sem fogja semmiképpen érinteni, ha egyidejűleg lesz ott cselekvő és szemlélő, éspedig pontosan azért, mert nem fog megszűnni szemlélőnek lenni, hogy cselekvővé váljék, elgondolás és megvalósulás nem lévén többé szétválasztva egyéni tudata számára, ami olyan fejlődési fokot ért el, ami elegendő az egyén összes valóságos módosulásainak átfogó fejlődéséhez. Ha másként áll a dolog, még ugyanezek a módosulások is képesek realizálódni, de mivel a tudat ezt a megvalósulást nem köti össze közvetlenebbül azzal az elgondolással, aminek a tudat okozata, az egyént arra készteti, hogy az eseményeknek önmagán kívüli realitást tulajdonítson és a nekik ténylegesen tulajdonított mértékben a benne rejlő okozatú illúziónak lesz alárendelve, amely illúzió abban áll, hogy ezeknek az eseményeknek a sokféleségét elválasztja a benne levő közvetlen princípiumtól, vagyis saját tulajdon egyéni egységétől.62
Íme, ez nagyon tiszta példája az egyetlen egységen belül létező sokféleségnek, anélkül, hogy az egység általa érintve lenne; ámbár a tárgyalt egység csupán csak teljesen relatív egység, egy egyéné, ehhez a sokféleséghez való viszonya révén szerepe nem kevésbé analóg, mint az igazi és primordiális egységnek az egyetemes megnyilvánuláshoz való viszonya. Egyébként másik példát is vehetnénk, sőt ezen a módon még meg is vizsgálhatnók a percepciót az álomállapotban;63 ezzel szemben az általunk választott esetnek az az előnye, hogy semmilyen vitának nem ad teret, az álomvilág a sajátos körülményeinek megfelelően, amelyben az ember az érzéki világot alkotó valamennyi külső, vagy feltételezetten külső dologtól elszigetelt.64 Az álom világának ezt a realitását egyedül a maga teljes kibontakozásában, az önmagában foglalt összes megnyilvánulási lehetőségében szemlélt egyéni tudat teremti meg; egyébként pedig ugyanez a tudat a maga egységében szemlélve az álomnak ezt a világát ugyanazon a jogcímen foglalja magában, mint az egyéni megnyilvánulás összes többi elemét, összefüggésben az egyéni lehetőség teljes kiterjedésében megtalálható módosulatok bármelyikével.
Fontos most megjegyeznünk, hogy ha az egyetemes megnyilvánulást analogikusan akarjuk megvizsgálni, akkor csak azt mondhatjuk, hogy amint az egyéni tudat hozza létre ennek a sajátos világnak a maga összes lehetséges módosulatából álló valóságát, ugyanúgy van valamilyen dolog, ami a Megnyilvánult Világegyetem valóságát teremti meg, de anélkül, hogy ebből a „valamilyen dolog”-ból jogunk volna valami egyéni képességnek vagy valami specializált létfeltételnek megfelelőt megalkotni, ami különösképpen antropomorf és antimetafizikai gondolat lenne; következésképpen van valami olyasmi, ami sem nem tudat, sem nem gondolat, de aminek mind a tudat, mint pedig a gondolat ezzel ellentétben csupáncsak sajátos megnyilvánulási módja; ha pedig meghatározhatatlan számú ilyen az Egyetemes Lét közvetlen vagy közvetett tulajdonságának tekinthető lehetséges mód van, amelyek bizonyos mértékig azokkal a szerepekkel analógok, amiket az egyén modalitásai vagy sokféle módosulatai révén az álom során játszik és amik révén intim természetében nincs jobban érintve, semmilyen ok nincs arra, hogy mindezeket a tulajdonságokat közülük egyre vagy többre redukálja, vagy hogy ne rendelkezhessen legalább csak eggyel, amely nem más, mint az a módszeres törekvés, melyet mint a metafizika egyetemességével összeférhetetlent már lelepleztünk. Bárminők legyenek is ezek a tulajdonságok pusztán különböző aspektusai a valamennyi megnyilvánulás valóságát megteremtő egyetlen princípiumnak, mivel ez a Lét maga, és különbözőségük csak a differenciált megnyilvánulás szempontjából létezik, és nem saját princípiuma vagy az önmagában való Lét szempontja szerint, mert a Lét primordiális és valóságos egység. Ugyanez érvényes a Létben megtehető legegyetemesebb megkülönböztetéssel az „esszenciával” és a „szubsztanciával”, a teljes megnyilvánulásnak e két pólusával kapcsolatban is; a fortiori ugyanez érvényes a még sokkal jellegzetesebb, tehát esetlegesebb másodlagos fontosságú aspektusokra nézve is:65 bármilyen értékessé váljanak is ezek az egyén szemében, amikor ezeket a maga sajátos álláspontjáról szemléli, ezek, az igazat megvallva, a Világegyetemben pusztán szimpla „akcidenciák”.
56. Ami a metafizikai igazságokat illeti, a szó valódi értelmében velük kapcsolatban nem lehetséges példa, mivel ezek az igazságok lényegüknél fogva egyetemesek és bármiféle megkülönböztetésre alkalmatlanok, miközben minden példa természetszerűleg ilyen vagy olyan fokon egyedi jellegű.
57. Ld. L’Homme et son devenir selon le Védánta, VII. fejezet.
58. Az „imaginált” szót itt legegzaktabb értelmében kell felfogni, mivel az álomban ténylegesen képek kialakításáról van szó.
59. Ld. L’Homme et son devenir selon le Védánta, X. fejezet.
60. Ld. A kereszt szimbolikája, II. fejezet.
61. Csuang-ce, II. fejezet.
62. Ugyanezek a megjegyzések vonatkoznak a hallucináció esetére, amelynél, ahogy mondani szokták, a tévedés nem abban áll, hogy valóságot tulajdonítanak az észlelt tárgynak, mert bármilyen nem létező tárgyat nyilvánvalóan lehetetlen volna bárhogyan észlelni, a tévedés azonban inkább abban áll, hogy más valóságformát tulajdonítanak neki, mint amivel valóban rendelkezik: végeredményben ez a finom megnyilvánulás és a testi megnyilvánulás rendjének összezavarása.
63. Leibniz a percepciót úgy határozta meg, mint „a sokféleség kifejezését az egységben” (multorum in uno expressio), ami igaz, de annak az egységről általunk megállapított feltételnek a fenntartásával, hogy ez az „individuális szubsztanciának” felel meg. (Ld. A kereszt szimbolikája, III. fejezet.)
64. Ezzel a megszorítással az érzéki tárgyak térbeliségéből eredő egyik következményt, a külső jelleget semmiképpen nem akarjuk tagadni, csak azt akarjuk jelezni, hogy itt a realitás fokának kérdésébe nem avatkozunk be, amit ennél a külső jellegnél helyénvaló lenne megjelölni.
65. Itt utalunk a „szellem” és az „anyag” megkülönböztetésére, amit Descartes óta az egész nyugati filozófia megtesz, ami odáig fajult, hogy a teljes valóságot ebbe akarja felszívni, akár e megkülönböztetés két fogalmába együtt, akár e két fogalom egyikébe vagy másikába, képtelen lévén föléjük emelkedni (ld. Általános bevezetés a hindu doktrínák tanulmányozásához, 2. rész, VIII. fejezet).