A jelenkor viszonylatában talán minden másnál megdöbbentőbb számunkra az az érdeklődéshiány, sőt unottság, ami az emberi élet nagy kérdéseivel szemben egyre inkább megmutatkozik.
Egyesek szerint nincs szó ilyesmiről; rengeteg könyv és tanulmány jelenik meg, a legváratlanabb helyeken, a legkülönfélébb témákban és formákban. Azonban éppen a túlkínálat, a mennyiségi jelenlét az, ami igen gyakran eltávolít a leglényegesebb kérdésektől és válaszoktól.
Senki nem tagadhatja, hogy mára már az „izmusok” kora is lejárt. Csaknem teljesen megszűnt az a néhány évtizeddel korábban még tapasztalható lelkesedés is, amellyel többen – ha másra nem is voltak képesek – népszerűnek nem mindig mondható gondolati irányvonalak hívéül állították be magukat. Mára csak a legvulgárisabb, leginkább semmitmondó irányzatoknak, és a legnépszerűbb, legmegalkuvóbb, legönteltebb gondolkozóknak vannak nagyobb számban híveik. A huszadik század elején még városi szinten beszédtéma volt például egy-egy művész, egy-egy író: éppen mit csinál, mi az, amit alkot, hogy gondolja ezt és azt. – Mindez ma már elképzelhetetlen.
Volt – és van – azonban valami, ami hamarabb kezdett – és amennyiben ma is létezik, gyorsabban kezd – eltűnni, mint az ilyen vagy olyan gondolati irányzatok és ilyen vagy olyan művészek iránti érdeklődés. Sőt, ennek a valaminek a háttérbe szorulása nagyban kiváltó oka volt az önálló gondolkozás nélküli, irányzattól irányzatig tartó tévelygésnek, majd ezt követően a gondolati érdeklődés általánosabb hiányának. Az egyes alapvető jelentőségű fogalmak, kategóriák, kifejezések irányában mutatkozó érdeklődés hiányáról van szó.
Messze vagyunk már azoktól az időktől, amikor egyes szavak, szóösszetételek és kifejezések még lelkesítették az embereket – legyen szó akár a művészetek, a politika, a filozófia vagy a vallás világáról –, amikor még képesek voltak azonosulni ezekkel. Valaha egy-egy fogalom célt és irányt szabott az emberi életnek, visszatükrözte annak értelmét, és nem minden csak ilyen vagy olyan irányzatnál és személynél, ebben vagy abban az értelemben szereplő, külsőleges fogalom, kifejezés, kategória volt.
Az unottság és az érdektelenség tekintetében ez az utóbbi vonatkozás ítélhető a lehető legsúlyosabb mulasztásnak. Az emberi élet nagy kérdéseinél – amelyeket önerőből, önállóan, szabadon kell feltenni, nem pedig valamely iskola vagy irányvonal kérdéseként – felmerülő terminusok kapcsán az a téves felfogás járja, hogy e fogalmak „pusztán fogalmak”, elméletiek és elvontak. Ez koránt sincs mindig így; ez nem igaz. Fogalmakkal, kulcskifejezésekkel foglalkozni nem feltétlenül jelent „nominalizmust”. Az ember – önnön magasabb rendű összefüggései révén – azonosulhat e fogalmakkal és az általuk kifejezésre juttatott valóságokkal. Minthogy az ember – legalábbis nagyobb részt – szellemi eredetű, otthon érzi magát bennük, egyfajta hazatalálás mehet végbe mögöttük. Ami pedig a másodlagos, harmadlagos és sokadlagos fontosságú kifejezéseket, kategóriákat illeti, ezek egy zsinórmérték közbülső fokozataiként szolgálnak és a legvégső ideákat, princípiumokat kifejező fogalmak felé mutatnak.
Aktív, autonóm, intuitív gondolkozás révén a kifejezések „megelevenedhetnek”, „életre” kelhetnek, a maguk mibenlétének megfelelően egy igazán „élő” áramlatból, effektív szellemi életünkből részesedhetnek. Így válnak valóban szellemi jelentőségűvé, szellemi valóságok kifejezőivé (amely valóságokra egyébként az önmagukban legmagasabb rendű fogalmak is vitathatatlanul csak utalnak). Éppen ezért – és a fent említett körülmények figyelembevétele folytán – arra az elhatározásra jutottunk, hogy elindítunk egy sorozatot, amely igen rövid, tömör cikkek formájában – analizáló és rendszerező törekvés nélkül, a maguk fő és legfőbb irányaiban – áttekint és felelevenít néhány nagyon fontos emberi és szellemi alapfogalmat.
Mindjárt az elején egy olyan fogalomsort, egy olyan fogalmi triászt vizsgálunk, amelynek kategóriái önmagukban is bizonyítják, hogy az emberi gondolkozás eredeti és tradicionális iránya egyáltalán nem a puszta elmélet és absztrakció volt. Mi is bizonyíthatná ezt jobban a lét és a létezés fogalmánál?
A létező, a létezés és a lét alapkifejezések egymással hierarchikus viszonyban állnak. A hierarchia, amit együttesen kifejeznek, felöleli az ontológia (lét-, létezés- és létezők-elmélet) teljes szféráját, s mindemellett olyan ontológiát képez, amely a metafizikum felé mutat, mintegy abból származik, lévén, hogy a lét – a létezők létezésétől megkülönböztetett tiszta lét – hiperontológiai, természetfölötti valóság irányába mutató kategória.1 Ennek a hierarchiának a három „állomásáról” van szó, oly módon, hogy a közbülső kategória kevéssé állomásszerű, számtalan fokozattal bír, és összekötő szerepet játszik a két szélső kategória között.
A hierarchia alsó pontján a létező áll, ami a skolasztikus–tomista filozófiában az ens nevet viselte. Nem kizárólag konkrét individuális létezőket értünk alatta, miként az életben is létezőnek mondunk például egy gondolatot, vagy magát a gondolkozást mint olyat. A létezők individuálisak vagy individualitás alattiak.2 Alapvető értelemben véve egyetlen létező sem teljesen autonóm módon létezik. Mibenléte (quidditas) és formája, vagyis a természete az, ami létében dominál, nem pedig létezése. A létezésből csak részesül; nem birtokolja a létezés teljes szféráját és intenzitását. Részben aktív, részben létezik ő maga, a többi részt kapja létezését. Nem önnön létezésével azonos, hanem formájával és mibenlétével. Természete tehát nem a létezés. Részesül a létezésből, de nem azonos a létezéssel. Annyiban létezik aktuálisan, amennyiben létező, ami azonban túl van a maga létezői mivoltán, annak vonatkozásában létezése csak potenciális. A létezés túlnyúlik rajta, és azt ily módon és ennyiben mástól kapja. Aquinói Szent Tamás mondja: „minden dolog, amelynek létezése más, mint a természete [mibenléte és formája; a maga létezői volta], szükségszerűen mástól kell, hogy nyerje a létezését. (...) minden, ami más által van, visszavezethető az első okra, arra, ami maga által van”.3
A létezés minden létezőt mint olyat, mindig meghalad. Az, ami maga által van, pedig teljesen birtokolja a létezést, teljesen túlnő a formán és a mibenléten. „... ő maga csak lét” – mondja Istenről Szent Tamás.4 „... lényege nem más, mint maga a létezése”, „Istennek nincs mibenléte, vagy szubsztanciája, mert esszenciája nem más, mint léte”.5 Itt, ezen a ponton kell rátérnünk a létezés és a lét között tehető különbségre.
Aquinói Tamás is többször megvallja, hogy az esse különböző értelemben veendő.6 A létezők léte – az a lét, amelyben a hangsúly a létezőre, a „létezői vanságra” kerül – inkább létezés. Ebben a létezésben a természet – a mibenlét és a forma – nem válik teljesen meghaladottá. Exisztenciáról van szó, amely szó szerint »előállást«, »eléállást« jelent (az elszármazás értelmében), s ilyen módon sokkal inkább a létezők, mintsem a létezés és a lét világát fejezi ki.7 A létezés itt mindig korlátozott módon, a létezőiséghez hozzátapadva valósul meg, nem lépve túl az élet kereteit8 – noha létezésével és létezésében egy létező már elindult afelé, hogy több legyen a maga létezői mibenléténél. Teológiailag fejezve ki magunkat, Isten létezése azonban a lét szintjén valósul meg, amely egyetemes exisztencia, és az egyedüli tiszta, teljesen önmagára alapozott létezés. (Az egyetemest itt messze a földi kereteken túli értelemben kell venni: minden exisztenciát felölelő és meghaladó.)
A lét annyiban különböztethető meg tehát a létezéstől, hogy benne a létező, a mibenlét, a forma, az individuális természet, az exisztencia és az élet teljesen meghaladott. A lét, ahogy Parmenidész – a letűnt tradíciók e figyelemre méltó antik örököse – mondja, „egyedüli” és „mozdulatlan”.9 Aquinói Szent Tamás szerint, „az összes perfekcióval rendelkezik”, amelyek „minden dolognál tökéletesebb módon vannak meg benne, mivel ezek abban egyként találhatóak meg, míg a többiekben elkülönülten.” „Az a lét ugyanis, ami Isten, olyan, hogy semmi nem adható hozzá, ezért pusztán tisztasága révén minden más létezéstől különböző lét.”10
Úgy kell felfognunk, hogy egy létezőt a létezéssel való azonosulása, tehát létezésének intenzitása és tisztasága emelhet fel a létig. Mindemellett fokozatos átmenetet kell tételeznünk létezés és lét között, noha a végső átváltás – a létezők oldaláról nézve – közöttük diszkontinuus. A létezés egyszersmind még létesülés is, bhava, hogy ezt a hindu és buddhista terminust használjuk. Valamilyen módon létezővé, létesültté válás is, ami mindig a szanszárában megy végbe. A létről – egyetemessége és tisztasága okán – ugyanez már nem állítható. A lét – mint lét – nem „objektiválódik”, nem válik egyéni létezővé és egyéni létezők sokaságává sem. A létezői létezés számtalan formája mintegy benne megy végbe, de anélkül, hogy pluszt vagy mínuszt adnának hozzá.
Ami az olykor meglehetősen spekulatív, analitikus és lényegre kevéssé törő arisztoteliánus és tomista filozófiából az esse kapcsán, Johannes Duns Scotus szerint végeredményként levonható, az az, hogy a létezők csak részesednek a létből (ens habet esse), míg Isten maga a lét (Deus est ipsum esse).11 Az előbbi állapotok sora felel meg a létezésnek, az utóbbi – mint a létezéssel való teljes azonosság – pedig a létnek.
A nyugati nyelvekkel ellentétben – ahol nemcsak a létezést és a létet, hanem ráadásul gyakran a létezőt is ugyanaz a kifejezés jelenti (being, être)12 – a magyar nyelv alkalmas arra, hogy a teljes létezést (lét) a részleges, létezői létezéstől (létezés) fogalmilag is különválassza.13
Valamennyi ember rendelkezhet tapasztalattal a létezőiséget meghaladó, meghaladni kezdő létezést illetően. Egyes emlékeik, életük „önfeledt”14 pillanatai – ahogy egy fénysugár besüt az ablakon, gyermekkori térélményeik, vagy a környezettel való bensőséges azonosság és a tiszta hangulatok – implikálják a létezői mivolt lét irányába mutató meghaladásának bizonyos aspektusait. A létezés megtapasztalásainál azonban rövidesen nem a lét, hanem a létezők világa és önnön puszta létezői mivoltuk felé fordulnak. Nem ismerik az isteni Kinyilatkozás útmutatását, a „Vagyok, aki vagyok” példáját. A létezői léten túlmutató tapasztalatokban nem az emlékképek, nem a tények és nem az intim, lírai jelleg az, amely a lét állapota felé mutat. Isten felette áll a létezőknek és léte nem hasonlítható az ő létezőiséghez ragaszkodó létükhöz; Kinyilatkoztatásának példája a tiszta „vagyokság” – a tiszta lét. A lét, mint lét, pedig nem létesül, és nem válik létezőkké. Ezért nem lehet emlékkép és impresszió – semmi létező. A lét feltétel nélküli, megmarad létnek. Túl van minden létezőn és létezői léten. Ahogy Szent Tamás mondja, „a hozzáadódó akcidens [járulék] nem azt a létet okozza, amelynek révén a dolog magában fönnáll, ami által a dolog maga általi létező, hanem valamiféle második létezést okoz”.15
A létezőiség korlátok közé szorított létezés, a lét pedig végtelen. A létezőiség objektív, a lét pedig immanens és transzcendens. A létezők „vansága” különbözik Isten tiszta „vagyokságától”. Ez utóbbi objektivitáson túli, egyedüli, tiszta „vanság” – lét.
A lét oldaláról nézve, a létezők felülről, a lét magasságából kerülnek kialakításra, és mint Sankara mondja, „a különféle objektumok és egyének mint változatos arany díszítőelemek tűnnek fel.”16 Egyszerűen nem lehetnek többek díszítőelemeknél. Ugyanekkor, lét nélkül egyáltalán, semmilyen értelemben, mint létezők sem létezhetnének. „Azok által, akik nem választanak szét, a testi és az érzéki sajátosságok (születés, halál stb. [mint létezők]) úgy helyeződnek lét–tudat–önmagamba (szat–csit–atma), mint égre a kék.”17 A lét előfeltétele annak, hogy létezés és létezők legyenek,18 noha mint lét általában elszalasztott és nem megvalósított.
A hindu hagyomány tanítása szerint, a Tudás a léttel azonos. Az abszolút tudás sehol másutt nem keresendő a lét teljességének állapotán kívül. A lét pedig a tudat teljességének tiszta állapotával azonos (szadcsit). Egybehangzik ezzel Parmenidész állítása is, miszerint „megismerés és lét ugyanaz”.19 Szanszkritul az igazság szó (szatja) a szatból, a létből származik, mintha magyarul úgy fejeznénk ki az igazságot: „létség”.
(In: Pannon Front 29.)
1. Az a mozzanat, hogy az ontológia metafizikai áthatottságú, metafizikai eredetű és visszavezetettségű legyen, az újabb kori filozófiákból már teljesen kimaradt. Világosan megmutatkozik ez abban, hogy az egyes gondolkozók vagy kizárólag szembeállították az ontológiát a metafizikával, vagy – mint a többség – az ontológia „részterületeként” fogja fel a metafizikát. Mindkét nézet logikátlan, inkonzekvens és eltévelyítő jellegű.
A metafizika ontológia alá rendelése a hierarchia-érzék hiányából, és a létezés és az egyetemes lét meg nem különböztetéséből fakad. Az ontológia metafizikáról való levágása és a kettő kizárólagos szembeállítása „gnoszticista” jellegű eltévelyedés. A szembeállítás bizonyos értelemben és esetekben – a létezői létezés meghaladása értelmében és érdekében – indokolt lehet, kizárólagossá válása azonban szintén eltévelyítő. Abból fakad, hogy a létezés és a lét között nem fokozatos átmenetet tételeznek.
2. Általában az individualitást – tehát a saját-individuumtól megkülönböztetve – igen tág értelemben kell vennünk. Egy felhő például individualitással bír, ahogy egy képzet is, noha különböző fokokon, sokszor az individualitás-alattiságba hajolva. Mindemellett léteznek az individualitásnak olyan szubtilis formái is, amelyek „pozitívak”, az individualitás meghaladásának irányába mutatnak, noha nem teljesen individualitás-felettiek (szupraindividuálisak).
Ez utóbbiak okán a létezőt, az enst gyakran próbálták meg „lénynek” fordítani, „lényként” visszaadni. Jobb esetben ez azon a megfontoláson alapult, hogy vannak olyan létállapotok, amelyekben az adott létező létezése már túlmutat, túlmutatni kezd önnön létezői mivoltán, ezért ezekben az esetekben létezőnek fordítani pontatlan és félrevezető lehet. Igen, de a magyar nyelv „lény” kifejezése sokkal inkább valamilyen erősen korlátozott individualitással bíró, szubsztrátumszerű létezőt jelent. Így az ens lényként való fordítása – noha az említett esetekben helyesnek látszik – inkább kerülendő.
3. De Ente et Essentia, 5. fej.
4. Uo.
5. De Ente et Essentia 6.
6. Pl. Questiones Quodlibetales 9. 3. Summa Theologiæ I. 3. 4 ad 2.
7. Az etimológiai jelentés ismerete révén a korábbi filozófusok igen ritkán alkalmazták az exisztenciát a lét megfelelőjeként. Ez tehát azért nem megfelelő, mert a szó szoros értelmében vett exisztenciában a létezőiség, nem pedig a lét maga a domináns.
8. Az egyik utolsó „izmus”, az exisztencializmus egyebek között éppen azért volt tökéletlen, mert egy korlátolt „élet” keretei közé szorította az exisztenciát; exisztencializmusra fokozta le a létezést és az ontológiát; s kevéssé ismerte a lét metafizikai felfogását, mint az ontológia csúcspontját és értelmét. Mind az igazi életnek, mind egy helyes exisztencializmusnak, mind egy konzekvens ontológiának a létezői létezés felett álló létezés és lét fogalmából kell kiindulnia.
9. „Egyedüli, mozdulatlan az, minek mint egésznek neve: lét.” B 20 (Diels – Kranz) töredék.
10. De Ente et Essentia 6.
11. Ld. László András: A létezők értelme. Őshagyomány 18. sz. 29–35. o.
12. Ez teszi problematikussá René Guénon A létállapotok sokfélesége című – témánkba vágó – művének magyar fordítását. Vö. A Lény sokféle állapotának metafizikája, 27–140. o. (In René Guénon: Metafizikai írások I. – Farkas Lőrinc Imre Kiadó, Budapest, 1993.)
13. Ez a különválasztás – mutatis mutandis – annak dacára is indokolt lehet, ha egy létige főnévkénti fordításával jár együtt, lévén, hogy a lét kifejezés aktivitást is implikál.
14. Az egoisztikus öntudat értelmében véve a kifejezést.
15. De Ente et Essentia 7.
16. Srí Sankaracsarja: Átma-bodha 9.
17. Uo. 21. vers
18. Ezért a lét, létezés, létező bizonyos értelemben mélyebb-magasabb jelentéssel bíró sorrend, mint a címben lévő.
19. B 3 töredék. Parmenidész itt idézett gondolata mindazonáltal a nem végső értelemben vett tudás értelmében is fordítható: „Mert ugyanaz a megismerés és a létezés.”