A magyar közönség előtt jórészt ismeretlen metafizikus szerző művét veheti ezúttal kezébe az olvasó. A „jórészt ismeretlen” jelző csak részben igaz, mert a tradíció gondolatait ismerő érdeklődők eddig is olvasták a szerző műveit franciául, és gondolatainak magyar közvetítője is akadt, már hatvan évvel ezelőtt is, igaz, csak egyetlenegy, aki nevét már a harmincas évek óta számon tartotta és mesterének is vallotta: Hamvas Béla. Guénon már régen halott, 1951 óta nyugszik Egyiptom földjében, ahová olthatatlan szellemi megismerési vágya vezette 1930-ban. A szellem hősének nevezhetjük őt, aki nem kevesebbre vállalkozott elsőként Európában, mint arra, hogy az elmúlt évszázadok során okkulttá válni kényszerült ezoterikus gondolatot, a tradíciót, az emberiség örök hagyományát a rátelepedett piszoktól megtisztítsa és tündöklő állapotában felmutassa. Különböző okkult és ezoterikus iskolákat végigjárva és alkalmatlanságukat megítélve az első világháború éveitől kezdve haláláig megalkuvás nélkül fejtette ki a tradíció tanításait az emberiség fennmaradt szentkönyvei alapján.
A hagyomány vagy tradíció Guénon és az ő nyomait követők tanítása szerint metafizika, éspedig nem egy a filozófusok „metafizikái” közül, hanem „a” metafizika, az egyetlen lehetséges metafizika, ezért egyetemes metafizika, amely egyaránt vonatkozik mind az őskori emberiségre, mind a bármikor élő emberiségre, mert tartalma az ember isteni eredetének, a „Végső Azonosság” gondolatának megőrzése és ennek az azonosságnak a megvalósítása szellemi realizálás révén.
Guénon a hagyomány gondolatát az okkult tanítások cáfolatával kezdte megtisztítani (Le théosophisme, histoire d’une pseudoreligion, 1922 – A teozófia: egy álvallás története; L’Erreur spririte, 1923 – A spiritiszta tévelygés) és meghatározásakor a hindu tanításokból indult ki (Introduction générale à l’etude des doctrines hindoues, 1921 – Általános bevezetés a hindu tanítások tanulmányozásához). Legteljesebben ezt a hindu hagyományt bontotta ki könyvek egész sorában (La métaphysique orientale, 1925 – A keleti metafizika; L’Homme et son devenir selon le Védánta, 1925 – Az ember és alakulása a Védánta szerint; Le roi du monde, 1927 – A világ királya). Munkálkodása ezen a téren olyan alapvető volt, hogy az indiaiak őt tartották a hindu hagyomány egyetlen hiteles nyugati interpretátorának.
A hindu hagyomány mellett állandóan figyelemmel kísérte a keresztény hagyomány kérdéseit is, noha erről nem írt olyan összefoglaló műveket, mint az előbbiről (L’ésoterisme de Dante, 1925 – Dante ezoterizmusa; Saint Bernard, 1929 – Szent Bernát), célja ezekkel a művekkel éppen az volt, hogy a nyugati világot emlékeztesse saját elfelejtett hagyományára. Az „érted és nem ellened” gondolat jegyében fogantak azok a művei, amelyekben éppen a felejtés miatt bírálja Nyugatot, hogy a keleti példákon okulva, azokból tanulva és azokat saját felemelt hagyományához asszimilálva találja meg újra szellemi önmagát (Orient et Occident, 1924 – Kelet és Nyugat; La crise du monde moderne, 1927 – A modern világ válsága; La régne de la quantité et les signes des temps, 1945 – A mennyiség uralma és az idők jelei). A tradícióval foglalkozó művei és a Nyugatot bíráló írásai mellett írja egyes konkrét kérdésekkel foglalkozó elméleti műveit (Autorité spirituelle et pouvoir temporelle, 1929 – Szellemi tekintély és világi hatalom) a szellem és a hatalom viszonyáról, a „kereszt szimbolizmusáról” (Le symbolisme de la croix, 1931), valamint a lét és a létezők sokféle lehetséges állapotáról (Les états multiples de l’être, 1932).
Ez utóbbi művek írása idején utazott néhány hónapos ott-tartózkodási szándékkal Egyiptomba (1930) az iszlám ezoterizmus tanulmányozására. Ebből az utazásból élete végéig tartó letelepedés lett, megnősült, családot alapított és soha többé nem tért vissza Franciaországba. A végleges megállapodás megérlelte benne a szellemi realizálás, a „Végső Azonosság” megvalósításának gondolati műveit. Ezek csak a második világháború befejezése után jelenhettek meg, hogy életművét betetőzzék (Aperçus sur l’initiation, 1946 – Megjegyzések a beavatással kapcsolatban; Les principes du calcul infinitesimal, 1946 – A differenciál- és integrálszámítás alapelvei; Le Grande Triade, 1946 – A Nagy Triász; Initiation et réalisation spirituelle, 1952-ben, halála után).
Hagyatékában kiadatlan művei nem maradtak, csak folyóiratokban megjelent összegyűjtetlen tanulmányok. Ezekből tematikus köteteket állítottak össze és 1954-től hat kötet jelent meg belőlük.
Egyik életrajzírója „René Guénon egyszerű életéről” ír, mint aki minden emberi ambícióról lemondva életét kizárólag az igazság keresésének szolgálatába állította, és akinek ez lehet az egyetlen kézzelfogható meghatározása, mert mint infinitezimális, vagyis meghatározhatatlan szubjektummal kapcsolatban minden meghatározás szűknek bizonyul. Életművét az igazság felmutatásának szolgálatába állította és ennek írása során minden egyéni, személyes vonásról lemondott. Művei megközelítése ezért sokkal nehezebb, mint keletebbre élő és a metafizikai igazságot a saját sorsába beleégető tanítványáé, Hamvas Béláé, mert az olvasónak át kell törnie személytelenséget sugalló stílushatárain, hogy elérje a személyes magot, a Végső Azonosságot tükröző személyiséget, aki tudása lényegét, a kortárs vallomása szerint nem könyvekből, hanem beavató Mestertől kapta. René Guénon ezért mert szakítani a hagyományát vesztett és magasra helyezett materiális célokért küzdő, de szellemi elsötétedésbe hulló Nyugattal. Küzdött a szkepticizmus, a racionalizmus és a materializmus ellen. Tevékenysége eredményeinek hatására sok nyugati visszatalált a hagyományhoz, mert a kereszténységről már régen levált nyugati értelmiséget csak az általa képviselt egyetemes metafizika szólíthatta meg és vezethette vissza saját gyökereihez is.
Budapest, 1992. március 30-án
Darabos Pál