II. Királyiság és főpapiság

A „világkirály” megnevezés önnön legkomolyabb értelmezésében, legteljesebb és legszigorúbb értelemben Manunak, a primordiális és egyetemes törvényhozónak jár ki. Ezt a nevet különböző formákban számos archaikus nép körében fellelhetjük: ez az egyiptomi Mina vagy Menesz, a kelta Menw és a görög Minósz.9 A név valójában nem történeti vagy legenda-alakot jelölt, hanem egy princípiumot, egy kozmikus intelligenciát, ami visszatükrözi a tiszta spirituális fényt, megfogalmazva világunk és a mindenkori létezésünk feltételeinek megfelelő Törvényt (Dharmát). Ugyanakkor egyetlen embernek, mondhatni az embernek mint gondolkozó lénynek az archetípusa (szanszkritul manava).

Fontos megjegyezni, hogy e princípium egy ebben a földi világban működő spirituális centrumon keresztül nyilvánulhat meg, mégpedig egy nem emberi eredetű (apauruséja) szakrális tradíció csorbítatlan megőrzéséért felelős szervezet által, amelyen keresztül korszakokon át közli a primordiális bölcsességet azokkal, akik képesek azt felfogni. Egy ilyen centrum vagy szervezet vezetője van feljogosítva a Manu név és attribútumai használatára, akit úgymond ő képvisel. Ezenfelül e hatalommal való felruházáshoz elengedhetetlenül szükséges tudásfok megszerzése teszi képessé, hogy önmagát igazán egynek tekintse evvel a princípiummal, amelynek ő az emberi kifejeződése, és ami előtt saját személyisége eltűnik. Ilyen volt Agarttha, feltéve, hogy e centrum – mint az Saint-Yves jelezte – részesült ama ősi „Napdinasztia” (Szúrja-vansa) hagyatékából, amely egykor Ajodhjában10 székelt és eredete Vaivaszvatáig, jelen ciklus Manujáig nyúlik vissza.

Saint-Yves, az igazat megvallva, a „világkirályt” nem Agarttha legfőbb fejének tekinti, hanem inkább „legfőbb pontifexnek”, akit ráadásul, egy kissé túlnyugatiasodott elgondolással, a „brahmanista egyház” csúcsára helyez.11 Ettől a ponttól eltekintve Saint-Yves teljesen összhangban van Ossendowskival: úgy tűnik, minkét író egy olyan szempontot vett figyelembe, amely saját személyes érdeklődésüket és kíváncsiságukat annak megértése nélkül elégítette ki, hogy Agarttha vezetése kettős, egy papi és egy királyi hatalomból áll. A „pontifexi” arculat, a szó legegzaktabb, legteljesebb értelmében, a beavatási hierarchia par excellence vezetőjét illeti. A pontifex szó tulajdonképpen „hídépítőt” jelent, s e római megnevezés, eredeténél fogva, egyúttal szabadkőműves kifejezés is. Szimbolikusan ő az, aki közvetítőként működik ez és a magasabb világok között.12 Következésképpen a szivárványt vagy a „mennyei hidat” valamennyi tradíció nagyjából ugyanolyan értelemben használja. A zsidóknak, Isten népének Istennek kötött szövetségének szimbóluma; a kínaiaknak a föld és a menny egységét jelzi, a görögöknek Íriszt , az „istenek hírnökét” személyesíti meg. A skandináviaiaknak, miként az araboknak és a perzsáknak, valamint Közép-Afrikában és még egészen Észak-Amerika bizonyos népeinél is ez jelöli az anyagi és a felsőbb világok között hidat.

Rómában a papi és királyi hatalom egységét Janus különösen összetett és szerteágazó szimbolikájának csak egy arculata jelenítette meg; Janus arany és ezüst kulcsa13 a papi és a királyi beavatást jelölte. Hindu kifejezést használva, ezeket megfeleltethetjük a brahman, illetve a ksatrija utakkal. Azonban a hierarchia csúcsán van egy közös, az előbbinél primordiálisabb princípium, amelytől mindkettő a rá jellemző attribútumokat nyeri. Ez a princípium a forrása minden törvényes hatalomnak, bármilyen területen gyakorolják is azt Agarttha beavatottjai, akiket ativarnának, azaz „kaszton túliaknak” hívnak.14

Volt egy középkori kifejezés, amelyben a hatalom e két egymást kiegészítő arculatát újra egyesítették; akkoriban gyakran emlegettek „János pap királysága”15 néven egy titokzatos országot. Egyébként ez volt az az időszak, amikor az, amit a szóban forgó beavatási centrum „külső lefedésének” hívhatnánk jórészt a nesztoriánusok (vagy azok, akiket helyesen vagy helytelenül így hívnak) és a magukat „Jahia Mendajjeh”-nek vagy „János tanítványainak” nevező szebelliánusok16 által létrejött. Ebben az összefüggésben említjük meg, hogy több szigorúan zárt keleti közösség, kezdve az izmaelitáktól, a „hegy ősöregjének” tanítványaitól a libanoni drúzokig, mindegyik, kivétel nélkül a „Szentföld őrzői” nevet viselte, akárcsak a nyugati lovagrendek. Amit a következőkben tárgyalni fogunk, érthetőbb lesz, mint ahogy az első látásra tűnik, mivel, úgy látszik, Saint-Yves egy nagyon pontos kifejezést talált, talán sokkal pontosabbat, mint ahogy azt maga gondolta, az „Agarttha templomosai” elnevezéssel. Egyaránt tisztázhatja a „külső lefedés” értelmét, ha megjegyezzük, hogy a lovagságba való beavatás lényegileg ksatrija-beavatás volt. Más egyebek mellett ez magyarázza meg a szerelem-szimbolika játszotta uralkodó-szerepet.17

Félretéve ezeket a megfontolásokat, az egyszemélyű király és pap létének eszméje nem terjedt el széles körben a korabeli nyugaton, bár az a keresztény egyház eredeténél megtalálható, különösen a „napkeleti bölcsek” (magi ab Oriente) szerepeltetésében. Természetesen a középkortól, legalábbis külső megjelenésre, a legfőbb hatalom már megoszlott a császárság és a pápaság között.18 Ez a szétválasztás a társadalmi szervezet vezetésének tökéletlenségét jelzi, mivel az a közös princípium, amitől a két hatalmi forma függ, eltűnt; így a valódi hatalmat máshol kell keresni ezután. Keleten a hierarchia csúcsának egy efféle kettéválása ritkaságszámba megy, s csak bizonyos buddhista tanok között ismerhető fel hasonló. Egy tantétel megerősíti a buddha és a csakravarti, az „egyetemes uralkodó”19 szerepek összeegyeztethetetlenségét, melyek között, mint mondják, Sákja-Muninak egy bizonyos pillanatban választania kellett.

Fontos hozzátenni, hogy csakravarti, amely elsősorban nem buddhista kifejezés, követvén a hindu tradíciót, Manu hivatására, vagy Manu képviselőire vonatkozik. A csakravarti szó szerinti jelentésében a „kerék forgatója”, ő az, aki a mindenség centrumában minden mozgást irányít, anélkül, hogy részt venne benne, s aki Arisztotelész szavaival a „mozdulatlan mozgató”.20

Ki kell hangsúlyozni, hogy ez a centrum jelzi azt a kimozdíthatatlan pontot, ami valamennyi tradícióban úgy ismeretes szimbolikusan, mint a „pólus”, vagy az axis (tengely), ami körül a világ örvénylik. Ennek az összefüggésnek az ábrázolása a kelta, a khaldeai és a hindu tradícióban normális körülmények között: a kerék.21

Szerte a világon, a Távol-Kelettől a földteke nyugati feléig ez a szvasztika valódi jelentése, ami lényegében tehát a „pólus nyoma”.22 Valószínű, hogy a modern Európában most először lett ismertetve a szvasztika esszenciális értelme. Kortárs tudósok hiába próbálkoznak mindenféle fantasztikus elméletekkel, hogy értelmezzék a szvasztika-szimbólumot, ugyanis többségük, rögeszméktől vezéreltetvén, képtelen azt másként értelmezni, mint kizárólagosan „szoláris” szimbólumot.23 Ha ez alkalomadtán ilyen szimbólummá is vált, az csak véletlenül és bizonyos torzítások következtében történhetett. Mások, akik a szvasztikát mozgást jelölő szimbólumnak tekintették, közelebb kerültek az igazsághoz, bár ez az értelmezés, anélkül, hogy téves lenne, távolról sem kielégítő, hiszen nem egy találomra történő mozgás, hanem egy változatlan tengely vagy centrum körüli örvénylés ábrázolására szolgál. Hangsúlyozni kell, hogy ez a fix pont képezi a lényegi elemét annak, amihez a kérdéses szimbólum közvetlenül kapcsolódik.24

Azon keresztül, amit elmondtunk, most már érthető, hogy a „világkirály” működési területe egyszerre organizatív és regulatív (nem véletlen, hogy ez utóbbi ugyanazt a szótövet birtokolja, mint a rex és a regere), úgyhogy e méltóság összefoglalható „harmóniaként” vagy „egyensúlyként”, kapcsolódva a szanszkrit dharma25 kifejezéshez, ami a megnyilvánult világbeli tükörképe a legfőbb princípium változhatatlanságának. Következésképpen bárki megértheti, hogy a „világkirálynak” miért sarkalatos jellemzője az „igazság” és a „béke”, hiszen ezek az ember világában (mánava-loka) benne rejlő egyensúly és harmónia kifejeződései.26 Ez egy nagyon lényeges részlet, amit általános értelmezésén túl tudomásul kell venni azoknak, akik bizonyos félelmeknek adták át magukat, olyanoknak, mint amilyenek Ossendowski könyvének utolsó soraiban megjelennek.

9. A görögöknél Minósz egyidejűleg volt az élők törvénykezője és a holtak bírája. A hindu tradícióban ez a két méltóság külön-külön Manuhoz, illetve Jamához tartozik, akiket azonkívül mint testvérpárt ábrázoltak, egy princípium kettéválását és két különböző nézőpontú vizsgálatát jelölve.

10. A „Napdinasztia” székhelyét, ha szimbolikusan szemléljük, a rózsakeresztesek „Napcitadellájához”, és minden kétséget kizáróan Campanella „Napvárosához” hasonlíthatjuk.

11. A „brahmanista egyház” kifejezést tulajdonképpen sohasem használták Indiában, Brahma-Szamádzs modern eretnek szekta kivételével, amely a XIX. század elején jött létre európai, főként protestáns hatásra, s hamarosan több rivalizáló csoportra hullott, melyek napjainkra közel teljesen megszűntek. Mellesleg e szekta alapítói közül az egyik Rabindranath Tagore, a költő nagyapja volt.

12. Szent Bernát szerint „a pontifex, mint azt a szó etimológiája jelzi, afféle híd Isten és ember között” (Tractatus de Moribus et Officio Episcoporum, iii. 9.). Van Indiában egy, különösen a dzsáinisták által használt terminus, amely teljesen megfelel a latin pontifexnek: ez a tirthankara, ami szó szerint az „átjáró- vagy gázlókészítőt” jelöli; azt átjáró pontosítva a „megszabadulás útja” (móksa). A tirthankarák száma huszonnégy, hasonlóan az Apokalipszis véneihez (Jel. 4,5), akik többek között egy pontifikális testületet is alkotnak.

13. Egy másik nézőpontból ezek a „nagy misztériumok” és a „kis misztériumok” kulcsai. Janus bizonyos ábrázolásaiban a két hatalmat a kulcs és a jogar is szimbolizálja.

14. Evvel kapcsolatban megjegyezhetjük, hogy a középkor társadalmi felépítése, elvileg úgy tűnik, lemásolta a kasztrendszer intézményét; a klérus megfelelt a brahminoknak, a nemesség a ksatrijáknak, a polgárság a vaisjának, a jobbágyság a szúdráknak.

15. János pap kérdése kifejezetten Szent Lajos ideje körül jelenik meg Carpin és de Rubruquis utazásaiban. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy négyen is voltak, akik ezt a nevet viselték: Tibetben (vagy Pamírban), Mongóliában, Indiában és Etiópiában (ez utóbbi mindenképpen bizonytalan); az viszont valószínű, hogy ugyanannak a hatalomnak különböző megszemélyesítéseiről van szó. Azt is mondják, hogy Dzsingisz kán meg akarta támadni János pap királyságát, de megfutamodott a seregére bocsátott villámcsapások miatt. Jóllehet a muzulmán betörés óta János pap önmagát nem nyilvánítja meg, mégis úgy tűnik, externálisan a dalai láma reprezentálja.

16. Közép-Ázsiában, különösen Turkesztán területén találhatók azok a nesztoriánus keresztek, amelyek tökéletesen hasonlítanak a lovagrendekben használtakhoz. Egyébként közülük néhánynak a szvasztika a központi figurája. Másrészt figyelemre méltó, hogy a nesztoriánusok, akiknek a kapcsolata a lámaizmussal tagadhatatlan, egy fontos, vagy még inkább, rejtélyes hatást gyakoroltak a kialakulóban lévő Iszlámra. A szabelliánusoknak pedig az arab világra volt nagy hatásuk a bagdadi kalifák idejében, továbbá még azt is beszélik, hogy az utolsó neoplatonisták náluk találtak menedéket, átmeneti perzsiai tartózkodásuk után.

17. Erre a sajátosságra már rámutattunk a Dante ezoterizmusa tanulmányban.

18. Az ősi Rómában a császár volt a Pontifex Maximus is. A kalifatus muszlim teóriája szintén egyesítette e két hatalmi formát, legalábbis bizonyos mértékben, csakúgy, mint a wang távol-keleti elgondolása (lásd La Grande Triade [A Nagy Triád], 17. fejezet).

19. Másutt már jeleztük azt az analógiát, ami a csakravarti koncepció és Dante császárság-eszméje között van; ebből a szempontból érdemes megemlíteni a De Monarchia című tanulmányt.

20. Hasonló értelemben használja a kínai tradíció a „változatlan közép” kifejezést. Említésre méltó az a szabadkőműves szimbólum, ami a „középső szoba” néven vált ismertté, ahol a Mesterek összegyűlnek.

21. A kelta kerék-szimbólum fennmaradt a középkorban; számos példát találhatunk rá a román stílusú templomokban, és úgy tűnik, maga a gótikus rózsaablak is ebből veszi eredetét, mint ahogy van bizonyos kapcsolat a kerék és az emblematikus virág között, ami Nyugaton rózsa, Keleten pedig lótusz.

22. Ez a jel nem volt idegen a keresztény hermetizmustól sem; nagyon különös szimbólumokat láthatunk az ősi louduni karmelita kolostorban, amelyek valószínűleg a XV. század második feléből származnak; közöttük a szvasztika, a jellel együtt (melyre később visszatérünk) az egyik legfontosabb helyet foglalja el. Ebből a szempontból említésre méltó, hogy a keletről származó karmeliták rendjük eredetét Eliashoz és Püthagoraszhoz kapcsolják (mint ahogy a szabadkőművesek egyidejűleg Salamonhoz és Püthagoraszhoz, mely párhuzam még inkább érdekes). Továbbá vannak olyanok, akik állítják, hogy a karmelitáknak a középkorban a templáriusokéhoz és a „könyörületes rendi” szerzetesekéhez hasonló beavatási rendszerük volt; köztudott, hogy ez utóbbi rend nevét a skót szabadkőművesség bizonyos fokozatainak adta át, s amit valamivel bővebben kifejtettünk a Dante ezoterizmusa című tanulmányban.

23. Ugyanez az észrevétel a kerékre is vonatkoztatható, amelynek valódi jelentését már ismertettük.

24. Idézzünk fel egy még inkább képzeletszülte példát, ami a szvasztikát egy primitív, tűzgyújtáshoz használt eszköz sematikus ábrájaként kezeli; ha ennek a szimbólumnak olykor van is valami köze a tűzhöz (részben Agni egyik jelképe), annak egészen más okai vannak.

25. A dhri gyök lényegében az állandóság eszméjét fejezi ki. A dhru forma ugyanezt jelenti, s a druva gyökeként a „pólus” szanszkrit neve. Összehasonlítható még a görög drus, azaz tölgy szóval, és a latin roburral, ami erőt, szilárdságot, állhatatosságot és tölgyfát jelent egyidejűleg. A druidáknál (akiknek nevét dru-vidként is olvashatjuk, ami így erőt és bölcsességet jelent) csakúgy, mint Dodonában, a tölgyfa a „világfát” szimbolizálja, vagyis azt az állandó tengelyt, amihez a pólusok kapcsolódnak.

26. Felidézhetünk bibliai textusokat, ahol az Igazság és a Béke szorosan összetartozik: „Justitia et Pax osculatæ sunt” (Ps. 84,11), „Pax opus Justitiæ”...