Bizonyos szerzők, előítéleteiktől vezéreltetvén annyira megdöbbentek azon, amit a „világkirály” elnevezés sugall, hogy úgy érezték, azt az evangéliumok Princeps huius mundijával kell azonosítaniuk. Magától értetődő, hogy ez a társítás teljesen téves és minden alapot nélkülöz. Természetesen ezt a következtetést rögtön el lehetett volna kerülni akkor, ha észreveszik, hogy a „világkirály” elnevezést a héberben és az arabban egyaránt magára az Istenre alkalmazzák.27 Azonban, eltekintve attól, hogy ez szintén érdekes vizsgálatra nyújtana lehetőséget, minket inkább a héber kabbalában megjelenő „égi közvetítők” doktrínája érdekel, ami e tanulmány fő tárgya is egyben.
Az „égi közvetítők” a Sekinah és a Metatron. Sekinah általános értelemben Isten „tényleges jelenlétét” fejezi ki. Azok a Szentkönyvek, amelyek olyan spirituális centrumok alapításával foglalkoznak, mint a Tabernákulum, Salamon temploma vagy a Zorobabel, erről a jelenlétről egy sajátos említést tesznek. A spirituális centrum alapításának feltételi szigorúan meghatározottak; mindig „fénnyel” jelzett, isteni megnyilvánulás hatása alatt álló helyen kell lennie. Érdemes megemlíteni egy szabadkőműves rend által megőrzött leírást egy „változásoktól mentes, fénnyel áthatott helyről”. Úgy tűnik, abból az ősi papi tudományból származó emlék ez, ami a templomok építését vezette, és ami mellesleg, elsősorban nem csak a zsidókra volt jellemző; ezt később majd megtárgyaljuk. Nem szükséges itt kidolgozni a „spirituális influenciák”* témáját, mert ha valaki csak ebből az egy (a zsidó) szempontból vizsgálja ezeket a dolgokat, még akkor is képes megérteni Elias Levita szavait, akit Vulliaud idéz a La Kabbale juive című művében, miszerint: „Ebben a kérdésben a Kabbala Mesterei őrzik a nagy titkokat.”
Ezúttal a Sekinah számos arculatából két fő jellemvonást emelnénk ki, nevezetesen a rejtettet (belsőt) és a láthatót (külsőt). A keresztény tradícióban e két arculat a következőképpen jelenik meg: „Gloria in excelsis deo, et in terra pax hominibus bonæ voluntatis.”** A dicsőség a princípium rejtett oldalára utal, míg a „béke” a megnyilvánuló világgal, vagy a látható arculattal függ össze. Ha e szavakat megfigyeljük, azonnal megérthetjük, miért ezeket mondják az angyalok (Malakim), mikor kihirdetik „nekünk” vagy „bennünk” (Emmanuel) Isten születését. Az első, rejtett arculatot azzal a „dicsfénnyel” kapcsolatos különböző teológiai magyarázatok is érthetővé tehetik, amelyben, s amely által az Isten boldogító színelátása megnyilatkozik (in excelsis). A másik arculatról, a „békéről” már szóltunk; ezoterikusan ez úgy ismert, mint a földi spirituális centrumok által fenntartott fundamentális attribútumok közül az egyik (in terra). Mindenesetre a „nagy békének” fordítható arab Szakinah szó ugyanolyan eredetű, mint a héber Sekinah, s pontos megfelelője a rózsakeresztesek Pax Profundájának; és innen talán érthetővé válik, mit jelent a későbbi Szent Szellem Temploma. Hasonló pontossággal értelmezhető egyrészt az a számos evangéliumi szövegrészlet, amelyekben megjelenik a „béke”,28 másrészt az a sugallat is, miszerint a Sekinah titkos tradíciójának kapcsolata van a „Messiás fényével”. Vajon véletlen-e, hogy M. Vulliaud, ez utóbbi utalást megtéve,29 a Pardeshez, vagyis a legfőbb spirituális centrumhoz vezető ösvényen haladók számára őrzött tradícióról szól?
Ez a kérdés elvezet egy másik észrevételhez. M. Vulliaud ezt követően a „Jubileumra vonatkozó misztériumról” beszél, amit összekapcsol bizonyos értelemben a „béke” ideájával, idézve ennek kapcsán a Zóhárt (III. 52 b): „A folyó, amely az édenből folyik, a Iobeld nevet viseli”, valamint Jeremiás próféta könyvének részletét (17,8): „amely a folyó felé bocsátja gyökereit”, elvezetve: „a Jubileum központi eszméjéhez, ami valamennyi dolog eredeti állapotába való visszatérése.”30 A primordiális állapotba való visszatérés világosan megjelenik minden tradícióban, amit különösen hangsúlyoztunk a L’Ésoterisme de Dante című munkánkban. Azoknak, akik olvasták e könyvet, kapcsolatot kell tudniuk teremteni a földi Paradicsomról”, illetve a mennyei Jeruzsálemről leírtak, és a következő megállapítás között: „A mindenség eredetbe való visszatérése harangozza majd be a messiási érát.” Mindebben a legfontosabb, hogy ez, a ciklikus megnyilvánulás különböző szakaszaiban, a Pardes, az összes kultúra tradicionális szimbolikájában a szívhez hasonlított világcentrum, a létcentrum, az „istenszékhely” (a hindu doktrína „Brahma-purá”-ja). Az ennek mintájára készített Tabernákulumot ezért hívják „Istenszentségháznak”, vagy miskannak, ami ugyanabból a gyökből származik, mint a Sekinah.
Más szempontból a Sekinah a Szefiroth szintézise; „szefirothikus fa” jobb oldali oszlopa a „könyör-”, bal oldala a „szigoroldalt” *** jelzi.31
Az embernek a Sekinah-ban is fel kellene fedeznie mindkét arculatot, akiben úgyszólván az „igazság” jelképezi a „szigort”, a „béke” pedig a „könyört”:32 ha valaki bűnt követ el és elfordul a Sekinah-tól, a szigorfüggő erők (Szárim) hatalma alá kerül.”33 Így a Sekinah-t „büntető kéznek” is nevezik, s ez az elnevezés azonnal felidézi az „igazság kezeként” jól ismert szimbólumot. Ez először ellentmondani látszik a következő maximának: „ha az ember a Sekinah felé közeledik, felszabadul”, de mivel a Sekinah „Isten jobb keze”, így aztán látható, hogy az „igazság keze” „áldásosztó kézzé” válik.34 Ez az „igazság házának” (Beith-Din), a legfőbb spirituális centrum másik elnevezésének misztériuma.35 Aligha szükséges rámutatni, hogy a kérdéses két oldalt a keresztény vallásban az utolsó ítéletet követő üdvös és kárhozatos út által jelenítik meg. Ugyanakkor kapcsolat állapítható meg e két oldal és két út között, amiket a püthagoreusoknál az „Y” betű szimbolizál, a Herkules-mítoszban exoterikusan az „erény” és a „bűn”; a rómaiak Janus-szimbolikájával kapcsolatban két – ég és pokol – kapu, valamint a hinduk Ganésájával kapcsolatban két, egy le- és egy felszálló36 ciklus-szakasz jelenít meg.37 Ezek a példák érthetővé teszik a „helyes törekvés” és a „jó akarat” kifejezések valódi értelmét („Pax hominibus bonæ voluntatis”; azok, akik alaposan megismerik az említett különböző szimbólumokat, be fogják látni azt is, hogy a karácsony nem véletlenül esik egybe a téli napfordulóval), különösen, ha elhagyják az összes olyan felszínes, morális és filozófiai interpretációt, amelyek a sztoikusok korától Kanton át mind a mai napig felmerülnek.
„A kabbala a Sekinah-t egy megbízottnak adja, hogy ez viseljen vele azonos neveket, következésképpen ugyanolyan jellemzőkkel rendelkezzen”,38 és hogy természetesen birtokoljon ugyanannyi más, magától a Sekinah-éitól eltérő attribútumokat is. Neve, a numerikusan a Saddai-jal,39 a „mindenhatóval” egyenértékű Metatron, ami úgy mondják, Ábrahám Istenének neve. A Metatron szó eredete a lehető leghomályosabb; a számtalan hipotézis közül a legfigyelemreméltóbb szerint a khaldeus Mitra névből származik, ami „esőt” jelent, de a szó tövén keresztül a „fénnyel” is kapcsolatban áll. Ha elfogadjuk is e tételt, az még nem elegendő ok elhinni, hogy a hasonlóság a hindu és a zoroaszteri Mitrával a judaizmus idegen doktrínákból való kölcsönzését példázza, mint ahogy hasznavehetetlen a különböző tradíciók között fennálló összes kapcsolat ilyen felszínes tanulmányozása. A legtöbb tradíció szerint az eső-szimbólum a mennyből földre szálló „spirituális influenciákat” jelzi. A héber doktrína leírja az „életfából” kiáradó „fényharmatot”, aminek majdan a holtak feltámadása lesz köszönhető. Az alkímiai és rózsakeresztes szimbolikában ez a „harmat kiáramlásaként” lelhető fel, ami a mennyei influenciák közlését jelenti a világmindenséggel.
A Metatron elnevezés az őrző, Úr, hírhozó, mediator többes jelentést hordozza; a teofániák (Istennyilatkozatok) szerzője az érzékvilágban;40 ő „az arc angyala” és a „világherceg” (Szár ha-ólam), és ez utóbbi megjelölés jelzi, hogy eredeti célunktól egyáltalán nem tértünk el. A vizsgált tradicionális szimbolizmus felfogható annak az ideának a hordozójaként, miszerint ahogy a beavatási hierarchia vezetője a „földi”, ugyanúgy Metatron az „égi pólus”. Egyik a másikat visszatükrözi, mivel a „világtengelyen” (axis mundin) keresztül közvetlen kapcsolatban állnak. „Neve Mikael, »főpap«, Isten előtti adomány és engesztelő áldozat. S bármit tesznek az izrealiták a földön, az mindig égi akció tükörképe. Itt alant a „főpontifex” személyesíti meg Mikaelt, az „irgalom hercegét”... A Szentírás minden olyan része, amely Mikael megjelenéséről beszél, Sekinah dicsőségével van összefüggésben.”41 Bár itt az izraelitákról szóltunk, a fentiek egyaránt vonatkoztathatóak valamennyi eredeti ortodox tradíciót öröklő népre; ezt a részletet a lehető legerőteljesebben kellene hangsúlyozni ama primordiális tradíció képviselői számára, amelyből minden egyéb származik, és amihez képest minden más alárendelt; ez van összhangban a már említett égi világ képmásra, a „Szentföldre” vonatkozó szimbolikával.
Megelőző témánkhoz visszatérve, Metatron nemcsak a könyör, hanem az igazság attribútumával is rendelkezik; nemcsak „főpap” (Kohen ha-gádol), hanem „főherceg” (Szár ha-gádol), valamint az „égi seregek ura” is, tehát egyszerre a királyi hatalom, valamint a mediátor szereppel összefüggő papi vagy pontifexi uralom princípiuma is. Érdemes megjegyezni, hogy a Melek (király) és a Maleak (angyal vagy hírnök) egy szónak két alakja. Azonkívül Malaki, az „én hírnököm” (azaz Isten hírnöke, vagyis „angyal, akiben Isten lakozik”, Maleak ha-Elohim) a héber Mikael név anagrammája.42
Bár Mikael azonos a Metatronnal, ő csak egy arculatát jeleníti meg. A fényesen ragyogó arc mellett ott van Szamael, a sötét arc, akit Szár ha-ólamként ismerünk. Tulajdonképpen ez utóbbi arculat, és csak ez az, amely a „világszellemet” egy alsóbb, az evangéliumi Princeps huius mundi értelmében szimbolizálja. Szamael kapcsolata a Metatronnal, ez utóbbi árnyékaként, úgyszólván igazolja egyetlen név kétértelmű használatát, valamint világossá teszi, hogy „a fenevad száma”, az apokaliptikus 666 miért szintén szoláris szám.43 Összefoglalásként idézzük Szent Hippolütoszt:44 „Mind a Messiásnak, mind az Antikrisztusnak oroszlán a jele”, ami további szoláris szimbólum. Ugyanezek vonatkoznak a kígyóra45 és számos más szimbólumra is. Kabbalisztikus nézőpontból Metatronnak tehát két ellentétes arca van; nem szükséges elméletekbe bonyolódnunk, hogy megfogalmazhassuk a szimbólumok kettős értelme kapcsán, hogy semmi más, mint a fényteli és a sötét aspektusok közötti zavar képezi a tulajdonképpeni „sátánizmust”. Pontosan ez a zavar teszi lehetővé, hogy némelyek önkéntelenül, vagy egyszerűen tudatlanságból (ami persze nem mentség) azt higgyék, hogy a „világkirály” kifejezés infernális jelentésű.46
27. „A világ” és az „e világ” jelentése között óriási különbség van, s bizonyos nyelvekben az ezeknek megfelelő kifejezések fel is lelhetőek; az arab nyelvben például „a világ” el-alam, míg az „e világ” ed-dunja.
* Az „influenciák” a héber berakothnak fordítása, mint a szokásos „áldások”, mert jobban kifejezi azt a jelentést, melyet az arab barakah őrzött meg. – a ford.
** Szent Lukács 2,14 – a ford. [„Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek.”]
28. Azonkívül az evangéliumok határozottan leszögezik, hogy ez a béke nem azonos azzal a békével, amit a szekularizált világ ez alatt ért (Szent János, 14,27)
29. La Kabbale juive, 503.
30. Uo. i. 506–507.
*** A francia rigeur jelentésárnyalatai még: törvény, sors, rend – a ford.
31. Ez teljesen megfeleltethető az „elevenek és holtak fájának” középkori ábrájával, amelynek világos kapcsolata van a „spirituális utódok” gondolatával. Érdemes megjegyezni, hogy a „szefirothikus fa” az „életfával” is azonosnak tekinthető.
32. A Talmud szerint Istennek két székhelye van, az „igazság” és a „könyör”; ezek megfelelnek az iszlám tradíció „trónjának” és „pulpitusának” is. Másrészt az isteni nevek (szifatijah), azaz azok, amelyek „Allah” tulajdonképpeni jellemzőit fejezik ki, később szétválnak a „magasztosság” (dzsalalijah) és a „gyönyörűség” (dzsamalijah) neveire, amelyek egyébként egy ugyanolyan szintű megkülönböztetésnek felelnek meg.
33. La Kabbale juive, i. 507.
34. Szent Ágoston és az Apostoli Szentatyák szerint a jobb kéz hasonlóképpen a „könyört” vagy „jóságot” jelöli, ellenben Isten bal keze az „igazság” szimbóluma. Az „igazság keze” a király általános attribútumainak egyike; az „áldásosztó kéz” a papi uralom jele, amit esetenként Krisztus-szimbólumnak is vesznek. Az „áldásosztó kéz” ábrája megtalálható bizonyos gall (pénz)érméken is a szvasztikával és némelykor hajlított fegyverekkel egyetemben.
35. A centrum, vagy mindaz, ami ennek a hasonlatosságára épül, leírható szimbolikusan templomként (papi oldala, megfelelve a „békének”), ugyanakkor a törvény udvaraként (királyi oldal, megfelelve az „igazságnak”).
36. Itt a zodiákus két félkörére is gondolhatunk, amelyet gyakran megtalálhatunk a középkori templomok kapuján, egy olyan elrendezésben ábrázolva, amely nyilvánvalóan ugyanezt hivatott kifejezni.
37. Valamennyi itt felsorolt szimbólum további magyarázatra szorulna, s talán ezt egy másik tanulmányban meg is fogjuk tenni.
38. La Kabbale juive, i. 497–498.
39. A két név számértékét az illető szót alkotó héber betűk értékének összeadásával nyerjük, amely ebben az esetben 314.
40. La Kabbale juive, i. 492. és 499.
41. La Kabbale juive, i. 500–501.
42. Ez az észrevétel a következőt juttatja az eszünkbe: „Benedictus qui venit in nomine Domini.” Ezeket a szavakat Krisztusra vonatkoztatják, akit Hermas Pásztora Mikaellel azonosít, és ami bizonyos szemszögből különösnek tűnhet, azonban nem okozhat meglepetést azok számára, akik megértik a Messiás és a Sekinah közötti kapcsolatot. Krisztust ugyanakkor „békehercegnek”, illetve az „elevenek és holtak ítélőjének” is nevezik.
43. Ez a szám elsősorban Szorath, a Mikael angyallal szembenálló „Napdémon” nevéből jön ki; később még látni fogjuk e szám másik jelentését.
44. La Kabbale juive, ii. 273. Idézet Vulliad-tól.
45. A két szembenálló arculatot különösen a caduceus (Mercurius kígyós botjának) két kígyója jelképezi; a keresztény ikonográfiában ezeket az Amphisbaenában egyesítették, amelynek egyik feje a Krisztust, másik feje a Sátánt ábrázolja.
46. Engedtessék meg rámutatnunk, hogy az „országalmát” a császári hatalom, az egyetemes monarchia jelvényét gyakran Krisztus kezébe helyezték, azt mutatva, hogy ő a spirituális uralom és az időbeli hatalom egyszemélyű megtestesítője.