IV. A három főméltóság

Saint-Yves szerint Agarttha legfőbb feje a Brahatma (pontosabban Brahmatma), „a lelkek Istenszellemben tartója” nevet viseli. Két hozzárendeltje a Mahatma, az „egyetemes lélekmegjelenítő”, és Mahanga, „a teljes kozmosztest-szimbólum”.47 Nyugati kifejezéssel élve, ezek alkotják a „szellem, lélek, test” hármasságot, ami itt a makrokozmosz és a mikrokozmosz analogikus keretén belül értelmezhető. Fontos megjegyezni, hogy a szanszkrit terminológia csak a kifejezések mögött rejlő princípiumokat definiálja, és nem alkalmazható emberekre, kivéve, ha ezeket a princípiumokat személyesítik meg, de még akkor is csak méltóságukra, s nem egyéniségükre. Ossendowski a Mahatmát „jövőbe látónak”, a Mahangát „jövőirányítónak”, míg a Brahmatmát „Istent szemtől-szembe látónak” nevezi.48 Ez utóbbi kifejezés könnyen érthető, ha emlékszünk, hogy Brahmatma központi helyet foglal el, ahonnan közvetlen kapcsolat áll fenn a földi világ és a magasabb állapotok, illetve ezen keresztül a legfőbb Princípium között.49 Helytelen lenne tehát, ha a „világkirály” kifejezést megszorított értelemben csak a földi világra vonatkoztatva értelmeznénk; bizonyos tekintetben sokkal pontosabb a Brahmatmát „világháromságkirálynak” nevezni,50 mivel azon túlmenően, hogy minden valódi hierarchiában a legkomolyabb képességekkel rendelkezik, birtokolja az alacsonyabb rendű képességek összességét is, ami pedig a „világháromságot” (a hindu tradíció tribhuvanáját) illeti, ez három olyan birodalmat jelöl, amelyek külön-külön a fent tárgyalt három méltósággal állnak összefüggésben.

„Amikor kilép a templomból – írja Ossendowski – a világkirály isteni fényt áraszt” – ugyanezt mondja a héber Biblia a Sínai-hegyről lefelé jövő Mózesről.51 Érdemes megjegyezni, hogy az iszlám tradíció Mózest kora „pólusának” (El-Qutb-nak) tekinti. Vajon nem azért-e, mert Mózest a kabbala szerint maga a Metatron avatta be? Ennél a pontnál érdemes különbséget tenni világunk principiális spirituális centruma, valamint az alárendelt másodlagos centrumok között, amelyek az előbbit csak adott közösségekre sajátosan kidolgozott egyedi tradíciókként képviselik. Anélkül, hogy részletesen foglalkoznánk vele, hozzá kell tenni, hogy a Mózeshez tartozó törvényhozói méltóság (arabul raszul) szükségképpen egy olyan hatalom képviseletét is feltételezi, ami Manu ismertetőjele. Manu egy implicit jelentése pedig pontosan az „isteni fény” tükrözését jelzi.

„A »világkirály« – mondja egy láma Ossendowskinak – mindazoknak a gondolataival kapcsolatban áll, akik az emberiség sorsát irányítják... Ismeri szándékaikat, elgondolásaikat. Ha ezek Istennek tetszőek, a »világkirály« pártfogolja őket láthatatlan segítségével. De ha nem tetszők, megakadályozza munkálkodásukat. Ehhez a hatalmat Agharti az imakezdő Om szótag titokzatos tudományán keresztül kapja.” Rögtön ezután egy olyan megjegyzés jön, ami felettébb meglepő lehet azok számára, akik nem ismerik e szakrális szótag jelentését: „az Om egy ősszent, az első Guru neve, aki háromszázezer évvel ezelőtt élt”. Ez a mondat teljességgel érthetetlen lenne, ha nem vennénk figyelembe, hogy az említett kor, látszólag valószínűtlenül, messze megelőzi a jelenlegi Manu korát. Azonkívül az Adi-Manut, azaz a jelenlegi Kalpa első Manuját (a jelenlegi Manu Vaivaszvata a hetedik) Szvajambhuvának – Szvajambhu, az „önszubsztinens”, vagy más szavakkal az „örökkévaló Logosz” – utódjának hívják. A Logoszt vagy azt, aki közvetlenül képviseli, valóban nevezhetjük első Gurunak, vagy „spirituális mesternek”, s így az Om52 végeredményben csak a Logosz számtalan nevei közül egy.

Az Om szó ugyanakkor kulcsot ad a Brahmatmához és két hozzárendeltjéhez tartozó működési területek hierarchikus felosztásához. A hindu tradíció szerint e szent szótag három alkotóeleme a „világháromságot” jeleníti meg, ahogy ezt a Tribhuvana kapcsán megemlítettük. A „föld” (bhu), a „levegő” (bhuvasz) és az „ég” (szvar), amelyek más kifejezéseket használva megfelelnek a korporális, a szubtilis vagy pszichikus megnyilvánulásnak és a Princípium meg nem nyilvánuló világának.53 Ezek leírják a Mahanga, Mahatma és Brahmatma világainak hierarchikus rendjét is, ami könnyen belátható, ha figyelembe vesszük neveik fentebb adott értelmezését. Mindezekből az következik, hogy a különböző létterületek között alá-, illetve fölérendeltségi viszony van, ami Brahmatmának a „világháromságkirályként” korábbi értelmezését igazolja.54 Ő a „mindenség ura”, a „mindentudó”, aki azonnal meglátja az okot okozatában; belső irányító, aki a világ centrumában honol, és azt belülről szabályozza, vezérelve annak mozgását anélkül, hogy részt venne benne. Forrása minden törvényes hatalomnak, a ciklikus megnyilvánulás alá vetett minden létező kezdete és vége, amelyben ő képviseli a „törvényt”.55 Egy másik, nem kevésbé egzakt szimbolikát alkalmazva, Mahanga a beavatási háromszög alapját jeleníti meg, Brahmatma annak csúcsát, és a kettő között Mahatma testesíti meg az összhangba hozó princípiumot (a kozmikus életelvet, a hermetikusok Anima Mundiját), melynek tevékenysége egy köztes térben bontakozik ki. Mindezeket nagyon világosan írják le a szakrális ábécé megfelelő karakterei, amelyeket Saint-Yves vattannak, Ossendowski pedig vatannannak hív. Hasonlóképpen teszik ezt azok a geometriai formák is (egyenes vonal, spirál, pont), amikre a három matra, az Om szótagot alkotó elemek visszavezethetőek.

Még pontosabban megfogalmazva, a királyi és a papi hatalom teljessége eredetileg egy még szét nem választott állapotban Brahmatmához tartozik. Azért, hogy megnyilatkozhasson, a két hatalom ezt követően kettéválik, mikor is Mahatma kifejezettebben a papi, Mahanga a királyi hatalmat jeleníti meg. Ez a megkülönböztetés összevethető a brahmin és a ksatrija másságával, bár más szempontból Mahatma és Mahanga – lévén „kaszton túliak” – ugyanúgy magukba ötvözik mindkét hatalmi elemet, akárcsak a Brahmatma. Itt felvetődik egy lényeges, mind ez idáig azonban megoldatlan probléma: már említettük, hogy a két hatalmi formát az Evangéliumok „napkeleti bölcsei” önmagukban egyesítették; most világosodhat meg, hogy ezek a titokzatos személyek nem másokat képviseltek, mint Agarttha három vezetőjét.56 Mahanga, aki királyként üdvözölte Krisztust, aranyat ajándékozott; Mahatma, aki papként köszöntötte, tömjént; Brahmatma pedig, aki „prófétának” vagy a par excellence szellemi mesternek nevezte, mirhát hozott (a mirha az amrita57 szimbóluma és a romolhatatlanság balzsama). Ily módon tisztelegtek az újszülött Krisztusnak a primordiális tradíció hiteles képviselői a saját birodalmaikat képező három világban, jelezve ugyanakkor a kereszténység tökéletes ortodoxiáját e tekintetben.

Természetesen Ossendowski nem volt abban a helyzetben, hogy elmélyedjen e rend elágazásainak vizsgálatában. Ugyanis, ha bizonyos dolgokat mélyebben megértett volna, akkor észre kellett volna vennie legalább Agarttha triumvirátusa és az általa említett lámaizmus között fennálló szoros analógiát. Tudniillik kimutatta, hogy a dalai láma „a Buddha életszentségének (vagy tiszta szellemiségének) megtestesítője”, a tasi láma a „Buddha tudománya” (amely nem mágikus, ahogyan ő véli, hanem inkább „teurgikus”) és a bogdo-kán a „Buddha világi és harcos-katonai hatalom reprezentálása”, amely azonos a „világháromságot” felosztó tisztségkiosztással. A párhuzamokat már csak azért is könnyedén meg kellett volna húznia, mivel elmondta, hogy „Agarti fővárosa Lhászára emlékeztet, ahol a dalai láma palotája, a Potala, egy alant templomokkal és kolostorokkal borított hegy csúcsán nyugszik.” Az összefüggés rendjének megfordítása miatt azonban ez a fajta magyarázat téves, mivel a valóságban a képmás idézi fel a prototípust, nem pedig fordítva. Így a lámaizmus centruma pusztán hasonmása az igazi „világcentrumnak”; ugyanakkor minden ilyen jellegű centrumot, elhelyezkedésére nézve bizonyos földrajzi sajátosságok jellemeznek, amelyek, mivel távolról sem lényegtelenek, kétségbevonhatatlan szimbolikus értékkel rendelkeznek, melyeknek összhangban kell lenniük a „spirituális influenciákat” működtető törvényekkel. Ez utóbbi téma ama tradicionális tudomány tárgykörébe tartozik, amelyet „szakrális földrajznak” nevezhetünk.

Van egy másik, nem kevésbé figyelemreméltó párhuzam. Saint-Yves leírva az iniciatikus hierarchia különböző fokozatait vagy köreit, amelyek kimondottan összefüggenek bizonyos szimbolikus számokkal, különösen az időbeosztásra szolgálókkal, következteti, hogy: „a legfelső kör, a titokzatos centrumhoz a legközelebbi, tizenkét tagból áll, akik a legmagasabb iniciatikus fokozatot képviselik, kapcsolatban állva többek között a zodiákális zónákkal. Ez a felépítés ismétlődik meg abban, ami a dalai láma „körtanácsaként” ismert, mely tizenkét fenséges namsanból (vagy nomekhanból) áll, ugyanakkor megtalálható olyan nyugati tradíciókban is, mint amilyen „a Kerek Asztal lovagjaié”. Kozmikus szinten vizsgálva Agarttha belső körének tizenkét tagja nemcsak a zodiákus tizenkét jegyét képviseli, hanem egyben (azt is mondhatjuk, hogy „inkább”, bár egyik értelmezés nem zárja ki a másikat) a tizenkét aditját58 is, akik a Nap megannyi alakjaként összhangban működnek az állatövi jegyekkel. És természetes, hogy miként Manu Vaivaszvatát „Nap fiának” hivják, úgy a „világkirály” is emblémái közé sorolja a Napot.59

Az eddigiekből következő első konklúzió szerint rendkívüli hasonlóság áll fenn a különböző területek többé-kevésbé rejtett vagy nehezen hozzáférhető spirituális centrumainak alapítása között; ha a beszámolók ténylegesen különböző centrumokra vonatkoznak, ami esetünkben alig vitatható, akkor a hasonlóságokra adható kizárólagos magyarázat az, hogy ezen centrumoknak szükségképpen egy egységes és minden más centrum felett álló centrumból kellett kiválniuk, éppen úgy, ahogy minden egyes tradíció is csak a nagy primordiális tradíció egy-egy adaptációja.

47. Ossendowski a Brahytma, Mahytma és Mahynga formákat használja.

48. Fentebb már láttuk, hogy Metatron az „arc angyala”.

49. A távol-keleti tradíció szerint a „változatlan közép” az a hely, ahol az „ég akciója” megnyilvánul.

50. Megkérdeznénk azoktól, akik talán meglepődtek ezen a kifejezésen, hogy elgondolkodtak-e már valaha a triregnum, a három koronás tiara jelentésén, amely a „kulcsokkal” egyetemben a Pápaság egyik alapjelképe.

51. Mondják azt is, hogy Mózesnek fátyollal kellett eltakarnia arcát, hogy beszélhessen a néphez, különben nem bírták volna elviselni ragyogását (Exodus, 24,29–35). Szimbolikus értelemben ez jelzi az exoterikus adaptáció szükségét a sokaság számára. Idézzük fel ebben az összefüggésben a revelo (a fr. „révéler”) szó kettős jelentését, amely jelentheti a „fátyol lehullását”, ugyanakkor azonban a „lefátyolozást” (re-veil); így tehát egy időben megnyilvánítja és elfátyolozza a gondolatot, amit kifejez.

52. Talán meglepő, hogy e név az őskeresztény szimbolikában is megtalálható, ahol a Krisztust ábrázoló jelek közül egy, amelyet később Ave Maria rövidítésnek tekintettek, eredetileg a görög ábécé első és utolsó betűjét, az alphát és az ómegát egyesítővel volt egyenértékű, jelezve, hogy az Ige mindennek kezdete és vége; valójában helyesebb, ha azt mondjuk, hogy a kezdetet, a közepet és a véget jelöli. A jel tulajdonképpen felbontható AVM-ra, azaz arra a három latin betűre, amelyek megfelelnek az Om szótag három alkotóelemének (a szanszkritban az „o” magánhangzó „a”-ból és „u”-ból álló diftongus). Az Aum jeltársítás és a szvasztika Krisztus-szimbólumnak véve, úgy tűnik, különösen jelentős a mi szempontunkból. Azonkívül meg kell jegyezni, hogy ez a jel két egymással szembehelyezkedő háromrétű entitást ábrázol, ami bizonyos szempontból „Salamon pecsétjével” teszi egyenlővé. Ha valaki ez utóbbit a formában tanulmányozza, ahol a középső vízszintes egyenes specifikálja a szimbólum általános jelentését, jelölve a tükröző felületet, vagy a „vizek felszínét”, észre fogja venni, hogy mindkét forma ugyanannyi számú egyenesből áll, s közülük csak kettő különbözik: míg az egyikben e két egyenes vízszintes irányú, addig a másikban ugyanezek függőlegessé válnak.

53. A „világháromság” koncepciójának kifejtése korábbi Dante ezoterizmusa és L’Homme et son devenir selon le Védánta [Az ember és létesülése a Védanta szerint] című munkánkban található meg. Az elsőben főleg ezeknek a világoknak, melyek valójában tudatállapotok, a beavatási fokozatokkal való összefüggését hangsúlyoztuk. A másodikban teljes magyarázatát adtuk, tisztán metafizikai szempontból a Mandukja Upanisad szövegének, melyben a szóban forgó szimbolika teljesen kidolgozott. A fenti tárgyalása csak egy részleges alkalmazását adja mindezeknek.

54. Az egyetemes princípiumok rendjében a Brahatma méltóság megfelel Isvarának, a Mahatma Hiranjagarbhának és a Mahanga Virádzsnak. Az ezeknek külön-külön megfelelő attribútumok könnyen levezethetőek eme összefüggésekből.

55. Mandukja Upanisad, 6. sruti.

56. Saint-Yves valóban említi, hogy a „napkeleti bölcsek” Agartthából jöttek, anélkül azonban, hogy bármiféle közelebbi pontosítással szolgálna. A nekik tulajdonított nevek kétségtelenül képzeletbeliek, kivéve a Melki-Ort, ami a héberben annyi, mint „fénykirály”, s ami felettébb jelentőségteljes.

57. Az etimológiailag azonos hindu amrita, illetve a görög ambrószia, a halhatatlanság itala vagy étele fellelhető a védikus szomában és a mazdaikus (zoroaszterikus) haomában is. A gumit vagy gyantát termő fák fontos szerepet játszanak a szimbolizmusban; ezeket néha Krisztus emblémáinak is tekintették.

58. Mondják, hogy az aditják (Aditi vagy az „oszthatatlan” utódai) mielőtt tizenketten lettek volna, először heten voltak, vezetőjük pedig Varuna volt. A tizenkét Aditja a következő: Dhatri, Mitra, Arjaman, Rudra, Varuna, Szurja, Bhaga, Vivaszvat, Pusan, Szavitri, Tvastri, Visnu. Ezek tulajdonképpen az egy és oszthatatlan esszencia megannyi megnyilvánulásai; mondhatjuk azt is, hogy ez a tizenkét Nap egyszerre fog megjelenni a ciklus végén, belépve akkor közös természetük lényegi és primordiális egységébe. A görög Olümposz tizenkét főistene szintén összhangban van a zodiákus tizenkét jegyével.

59. A szimbólum itt egészen pontosan arra céloz, amit a katolikus liturgia Krisztusnak tulajdonít, mikor is a Sol Iustitiæ névvel illeti. Az „Ige” („Logosz”) tulajdonképpen a „Szellemi Nap”, azaz az igazi „világcentrum”. Emellett a Sol Justitiæ közvetlenül utal Melki-Cedeq attribútumaira is. Érdemes megjegyezni, hogy az oroszlán mint szoláris állat az antikvitásban és a középkorban ugyanúgy emblémája az igazságnak, mint a hatalomnak; a zodiákus Oroszlán jegye a Nap legkedvezőbb tartózkodási helye. A Nap a tizenkét fénysugárral a tizenkét Aditja megjelenítőjének tekinthető. Másrészt, ha a Nap Krisztust, akkor a tizenkét fénysugár a tizenkét apostolt jelképezi (az aposztolosz szó a küldéssel kapcsolatos, miként a Nap is mintegy „kiküldi sugarait”). A tizenkét apostol számán többek között megint jól látható, hogy a kereszténység tökéletes összhangban van a primordiális tradícióval.