„A Kerek Asztal lovagjait” már futólag említettük az előző fejezetben, így helyénvaló lesz a kelta legendákban főszerepet játszó „grálkeresés” valódi értelmét megmutatni. Minden tradíció megemlít „valamit”, ami valamikor elveszett vagy rejtetté lett. Ilyen például a hinduk szomája vagy a perzsák haomája, a „halhatatlanság itala”. Hasonló értelemben tartalmazza a Grál, a Szent Kehely, Krisztus vérét, ami szintén a „halhatatlanság itala”. Máshol eltérő a szimbolika, például a zsidó tradícióban, ahol a magasztos „Isteni Név” elvesztését nyilatkoztatják ki.60 Az alapvető elgondolás azonban mindig mindenütt ugyanaz, s rövidesen látni fogjuk, hogy mivel van kapcsolatban.
Úgy mondják, hogy a Szent Grál az Utolsó Vacsora kelyhe, és hogy ezt használta Arimathiai József a keresztre feszítéskor a Krisztus oldalán, Longinus61 centúrió lándzsája ütötte sebből kiömlő vér és víz felfogására. A legenda elbeszélése szerint a kelyhet maga Arimathiai József és Nikodémus62 vitte Nagy-Britanniába. Itt látható egyik jele a kereszténység és a kelta tradíció között létesített kapcsolatnak. A kehely minden tradícióban fontos szerepet játszik, de a legfontosabbat a keltákéban. Gyakran társul a lándzsával – a két szimbólum némileg komplementer, aminek vizsgálata azonban pillanatnyilag tárgyunktól elvezetne.63
A Grál lényegi jelentését leginkább eredetének különböző leírásain keresztül érthetjük meg. Mondják, hogy a kelyhet a Lucifer homlokáról bukásakor leesett smaragdból készítették az angyalok.64 Ez a smaragd erősen emlékeztet a (később a buddhisták által is átvett) urnára, a hinduk homlok-ékszerére. Ez rendszerint Siva „harmadik szemének” helyét jelöli, ami – mint már máshol elmondtuk – az „örökkévalóság-tudatot”65 szimbolizálja. Azt is mondják, hogy a Grált Ádámra bízták a „földi Paradicsomban”, de mivel elvesztette, nem vihette magával az Édenből való kiűzetés során. Így az Ember, elszakadván centrális eredetétől, önmagát a mulandóság birodalmának csapdájában találja, ahonnan nem képes többé újraegyesülni azzal az egyetlen pozícióval, amelyből minden az örökkévalóság állópontjáról kontemplálódik. Más szavakkal az „örökkévalóság-tudat” birtoklása azzal függ össze, amit valamennyi tradíció „primordiális állapotnak”66 vagy „alapállásnak” hív, aminek helyreállítása minden valódi beavatás első lépcsőfoka, mivel ez az előzetes követelménye az „emberfölötti állapotok” eredményes meghódításának. Tovább a „földi Paradicsom” a „világcentrumban” áll, se e kifejezést akkor értjük meg, amikor majd a Paradicsom eredeti értelmét analizáljuk.
Szeth a „földi Paradicsomba” való visszatérésre az engedélyt megkapta, úgyhogy képes volt visszaszerezni az értékes kelyhet. A Szeth név a „hűség” és az „állandóság” kvalitásait jelöli; következésképpen bizonyos mértékig az Ember bukásával lerombolódott primordiális rend helyreállítását is.67 Ebből könnyen megérthető, hogy Szeth és akik utána birtokolták a Grált voltak képesek e tulajdonjog révén, az elveszett Paradicsomot helyettesítendő, spirituális centrumot alapítani, amely mintegy az előbbi hasonmása lett. A Grál-birtoklás aztán még a primordiális tradíció spirituális centrumbeli integrális megőrzését jeleníti meg. Bár a legenda nem jegyezte fel, hogy hol és kik őrizték a Grált Krisztus idejéig, kelta eredete azt súgja, hogy a druidáknak részük lehetett benne, akiket így érdemes a primordiális tradíció hivatalos őrzői közé sorolni.
A Grál, vagy valamely szimbolikus megfelelőjének elvesztése, a tradíció elvesztését jelenti, mindazzal egyetemben, amit ez közvetít. De talán szerencsésebb, ha az elvesztés helyett azt mondjuk inkább, hogy rejtetté lett, vagy hogy csak a legfőbb centrummal a közvetlen kapcsolatot elvesztett kisebb spirituális centrumok számára veszhet el. A legfőbb centrum a tradíciót a külvilág mindennemű változása ellenére mindig érintetlenül és sértetlenül őrzi meg. Így van az, hogy számos egyházatya, többek között Szent Ágoston szerint is, az özönvíz nem érhette el a csúcsával a lunáris szférát érintő „földi Paradicsomot”, „Hénoch hazáját”, a „szentek földjét”.68 Ez pedig azt jelenti, hogy a „földi Paradicsom” a változás birodalmán, a szublunáris világon túl, a föld és a menny közötti kapcsolódási ponton fekszik.69 Ugyanúgy, ahogy a „földi Paradicsom” hozzáférhetetlenné vált, az alapjában véve ezzel megegyező legfőbb centrum is álcázott maradhat bizonyos időszakok zajlása alatt, anélkül, hogy kifelé bármiféleképpen megnyilvánulna. Ezzel az állapottal kapcsolatban azt lehet mondani, hogy a tradíció az emberiség mint egész számára elvész, ugyanis csak olyan szigorúan zárt centrumokban konzerválódik, amelyekkel – ellentétben az eredeti szituációval – az emberek döntő többsége egyáltalán nem tud tudatos vagy eredményes kapcsolatba lépni.70 Így van a jelen korban is, amelynek kezdete jóval hátrább nyúlik, mint amit a közönséges vagy „profán” történelem elérhet. A tradíció elveszését tehát egyaránt vizsgálhatjuk ebben az általános értelemben, valamint a különböző népek civilizációinak sorsát többé-kevésbé láthatatlanul irányító spirituális centrumok lefátyolozódásával összefüggésben. Az ezzel kapcsolatos összes szimbolizmust meg kell vizsgálni, hogy meglássuk, e két értelmezés közül melyik alapján érdemes a tradíció elveszését interpretálni.
Abból, amit ez idáig elmondtunk, egyenesen következik, hogy a Grál két szorosan egymásba fonódó entitást jelenít meg. Az, akinek tökéletesen sajátja a primordiális tradíció, s aki elérte e „sajátlás” implikálta tényleges tudásfokot, az – ezen keresztül – visszatért a primordiális állapot tökéletességébe. Mind a primordiális állapot, mind a primordiális tradíció által hordozott jelentés benne rejlik a Grál szóban, egy olyan nyelvi összeolvadás révén, amely gyakran játszik jelentős szerepet a szimbolika területén, és amely mélyebb jelentést hordoz, mint ahogy az elsőre látszik; a Grál egyszerre a primordiális állapotot jelképező váza (grasale), és könyv (gradale vagy graduale), ami pedig a tradíció szimbóluma.71
Itt nincs szándékunkban belebonyolódni a Szent Grál legendájához tartozó részletekbe, még akkor sem, ha ezek mindegyike szimbolikus értékkel is rendelkezik, és nem célunk a „Kerek Asztal lovagjai” történetének és hőstetteinek követése sem. Mindössze egy kivételt téve, érdemes megjegyezni, hogy az Asztalt Merlin tervei alapján Arthur építette,72 azzal a szándékkal, hogy majd fogadja a Grált, miután azt a lovagok egyike visszaszerezte, és visszahozta Nagy-Britanniából Bretagne-ba. Maga az asztal a legősibb szimbólumok egyike, ami mindig a spirituális centrumok eszméjével, a tradíció őrzőivel kapcsolódik össze. Az asztal kör alakja, körülötte a tizenkét vezéregyéniséggel,73 formailag a zodiákális körrel mutat összefüggést, amely, mint már megjegyeztük, olyan jellegzetesség, ami állandóan visszatér a spirituális centrumok felépítésében.
Egy Grál-legendaváltozatban találkozunk egy másik figyelemre méltó szimbólummal, amely a Montsalvat (szó szerint: a „gyógyulás hegye”). Csúcsa a „távoli horizonton mered, amit a mulandóság el nem érhet”. A leírás szerint a tenger közepén, megközelíthetetlen helyen fekszik, túl azon, ahol a Nap felkel. A Montsalvat egyszerre „szentsziget” és „sarkhegy”, amelyekkel ekvivalens szimbólumok e tanulmány folyamán még megjelennek. Ez a „halhatatlanság földje”, azonosnak véve természetesen a „földi Paradicsommal”.74
Visszatérve magára a Grálra, könnyen felfedezhetjük, hogy fő jellemvonása tulajdonképpen ugyanaz, minta máshol is előforduló szent vázáké; ezek különösen Keleten, eredetileg áldozati edények voltak, a védikus szomát vagy a mazdaikus haomát, a „halhatatlanság italát” tartalmazva, amely a megfelelő rituáléval befogadó ivóhoz eljuttatja, vagy benne helyreállítja az „örökkévalóság-tudatot”.
Külön tanulmányra lenne szükség ahhoz, hogy a kehely és tartalmának szimbolikáját tökéletesen feldolgozzuk, azonban az eddig elmondottak is elvezetnek más, igen fontos problémákhoz, amelyeknek rövid tartalmi összefoglalása a következő:
A Dante ezoterizmusa IV. fejezetéből:
„A hős Titurel templomot alapít, hogy abban a Szent Vázát letétbe helyezze; a titkos építkezést Merlin próféta vezeti, akit Arimathiai József személyesen avatott be a preeminens Templom, Salamon Templomának tervébe. (Itt Henri Martin mintegy megjegyzésként hozzáteszi: »Parszifál fejezi be a Grál átszállításával és a Templom újraépítésével Indiában, a Szent Váza őrzését pedig egy képzelt keleti kereszténység különös vezetője, János pap veszi át.«)
A Grál-lovagrendből Massenie, azaz egy aszketikus szabadkőművesség lesz, amelynek tagjait Templisteseknek nevezik; itt látható a közös centrumhoz való tartozás szándéka, eme eszmei templom, a Templomos Rend és számos építőmester-szövetség által megfogalmazva, akik aztán felújították a középkor architektúráját. Az ember számos alkalommal nyerhet futó pillantást arra, amit e kor földalatti történetének nevezhetünk, ami sokkal komplexebb, mint ahogyan azt általában elképzelik. Ami különös, de aligha kétségbe vonható, hogy a modern szabadkőművesség, lépésről lépésre, egészen a Szent Grál szabadkőművességéig vezethető vissza.”
60. Ebben az esetben emlékeznünk kell a szabadkőművesség „Elveszett Szavára”, amely hasonlóképpen a valódi beavatás titkosságát szimbolizálja. Az „Elveszett Szó keresése”, a „grálkeresés” másik kifejezési formája. Ezt igazolja a „Massenie du Saint Graal” és a szabadkőművesség közötti kapcsolat, amire Henri Martin történész mutatott rá (vesd össze: Dante ezoterizmusa, IV. fejezet). Az itt adott magyarázat megkönnyíti a Grál-szimbolika és az összes iniciatorikus szervezet „közös centruma” között fennálló, előbb már említett, nagyon szoros összefüggés megértését.
61. A magára a lándzsára vonatkozó Longinus név a görögben logkhé (ejtve: lonké); a latin lancea továbbá ugyanolyan gyökű.
62. Itt a két személy külön-külön a királyi hatalmat és a papi uralmat jeleníti meg; ugyanez vonatkozik Arthurra és Merlinre a „Kerek Asztal” intézményében.
63. A lándzsa szimbolikája gyakorta kapcsolatos a „világtengellyel”; ebben a vonatkozásban a lándzsáról lecsöpögő vérnek ugyanaz a jelentése, mint az „életfából” kiáradó harmatnak. Ezen kívül ismeretes, hogy valamennyi tradíció egyhangúan állítja az élet princípiumának közvetlen kapcsolódását a vérhez.
64. Némelyek azt állítják, hogy a smaragd Lucifer koronájáról hullott le, de mindez igen zavaros, mert Lucifer – bukása előtt – a „Korona (azaz Kether, az első Szephira) Angyala”, héberül Hakathriel volt, mely név száma szintén 666.
65. L’Homme et son devenir selon le Védánta, 144. old.
66. A „primordiális állapotot” vagy „Édeni állapotot” illetően lásd a Dante ezoterizmusa, VI. és VIII. fejezet, valamint a L’Homme et son devenir selon le Védánta, 176. old.
67. Úgy mondják, Szeth negyven évig maradt a „földi Paradicsomban”; a negyvenes szám a „kibékülés”, a Princípiumhoz való visszatérés száma. Gyakran találkozunk vele a zsidó-keresztény hagyományban mint időszakok mérőszámával; emlékezzünk csak az özönvíz negyven évére, a zsidók pusztában való vándorlásának negyven évére, a negyven napra, amit Mózes a Sinai-hegyen töltött, vagy Krisztus negyvennapi böjtjére (melyek kétségtelenül egyjelentésűek), és még bizonyára találhatnánk más példákat is.
68. „És mivel Énókh Istennel járt vala, eltűnék, mert Isten magához vevé.” (Gen. 5,24) Ekkor lépett be bizonyára a „földi Paradicsomba”; ugyanezt vallják bizonyos teológusok, mint például Tostat vagy Cajetan. Lásd, amit alább a „szentek földjéről” vagy az „élők földjéről” mondunk.
69. Ez összehasonlítható a Dante által használt szimbólumokkal, aki a Purgatórium hegyének csúcsára helyezi a „földi Paradicsomot”; ez a hegy számára az összes tradíció „sarkhegyével” azonos.
70. A hindu tradíció szerint eredetileg mindössze egyetlen kaszt volt, a Hamsza; ez azt jelzi, hogy eredetileg az ember természetszerűleg, közvetlenül birtokolta az e név által jelzett spirituális szintet, a jelenlegi négy kaszt képességeit messze meghaladóan.
71. A Szent Grál legendának bizonyos változataiban e két jelentés szorosan összefonódik, olyaddig, hogy a könyv felirattá válik a kelyhen, amit Krisztus vagy egy angyal másol oda. Az asszociáció az „élet könyvével” és az apokaliptikus szimbolizmus más elemeivel könnyen végbevihető.
72. Az Arthur névnek a poláris szimbolikával kapcsolatos figyelemre méltó jelentését talán máskor fejtjük ki.
73. A „Kerek Asztal lovagjainak” száma olykor ötven (ez a héber Jubileummal, valamint a Szent Szellem kitöltetésével is kapcsolatos), azonban mindig tizenketten játszották a főszerepet. Itt kell emlékeznünk a másik legendás középkori történetben szereplő Charlemagne (Nagy Károly) tizenkét peerjére.
74. A Montsalvat és a Meru-hegy közötti hasonlóságra előttünk számos hindu rámutatott, s ez indított minket a nyugati Szent Grál legenda mibenlétének közelebbi vizsgálatára.