Az Egyetemes Lehetőség, amint mondtuk, határtalan és nem is lehet más, mint határtalan; másként felfogni tehát annyit tesz, mint arra kárhoztatni magunkat, hogy az egészből semmit nem értünk. Metafizikai, vagyis egyetemes szempontból emiatt hatástalan valamennyi modern nyugati filozófiai rendszer, éspedig éppen oly mértékben, amilyen mértékben rendszer, ahogy ezt alkalmanként már többször megjegyeztük; ezek, mint olyanok, valójában nem egyebek korlátolt és zárt elméleteknél, amelyek néhány elemük révén, egy viszonylagos területen némi jelentőséggel rendelkeznek, de amelyek mihelyt alapjukat tekintve valami többre tartanak igényt és a teljes valóságot akarják kifejezni, veszélyessé és hamissá válnak. Az ember kétségtelenül mindig jogosan vizsgál meg speciálisan egyes lehetőségeket mások kizárásával, ha azt a maga helyén vizsgálja – és ezt teszi szükségszerűen bármely tudomány is; de nem jogos azt állítani, hogy ez a Teljes Lehetőség, és mindazt tagadni, ami saját egyéni, többé-kevésbé szűkre szabott megértésének mértékét meghaladja.21 E szisztematikus forma esszenciális jellege kisebb-nagyobb mértékében mégis valamennyi modern nyugati filozófia lényeges részének tűnik; ez az egyik oka annak, hogy a filozófiai gondolatnak a szó köznapi értelmében nincs, és nem is lehet semmi köze a kizárólag metafizikai jellegű tanításokhoz.22
Azon filozófusok között, akik ennek a rendszeres és valóban „antimetafizikai” tendenciának megfelelően ilyen vagy más módon az Egyetemes Lehetőség korlátozására törekedtek, egyesek, mint Leibniz (aki pedig ebben a tekintetben egyike a kevésbé beszűkült szemléletűeknek) a lehetségesek és az együttlehetők „megkülönböztetését” illetően hasznot akartak húzni; az azonban világos, hogy a jogos alkalmazhatóság mértékében ez a megkülönböztetés semmiképpen sem szolgálhatja ezt az illuzórikus célt. Az együttlehetők valójában egymással összeférő lehetségesek, vagyis olyanok, amelyeknek egy összetett egységben való egyesítése ennek belsejébe semmilyen ellentmondást nem visz be; következésképpen az „együttlehetőség” esszenciálisan mindig a szóban forgó egységre vonatkozik. Az természetes, hogy ezek az egységek, legyenek bár olyan jellegzetességek, amelyek egy egyedi tárgy vagy egy egyedi lény összes sajátosságát alkotják, vagy akár sokkal általánosabbak és szélesebb körűek – az összes lehetőségnek ez az egysége bizonyos közös feltételeknek van alávetve és ezáltal az Egyetemes Létezés területeinek egyikét magukban foglalva meghatározott jelleget öltenek –, de minden esetben egy olyan egységről van szó, amely mindig meghatározott, ami nélkül a megkülönböztetés többé nem volna elvégezhető. Egyedi és rendkívül egyszerű példát veszünk: legyen ez a „négyszögletes kör”, ami lehetetlenség, mert a két lehetséges, a „négyszögletes” és a „kör” egyazon alakba való egyesítése ellentmondást tartalmaz; ez a két lehetséges azonban teljesen egyformán realizálható, éspedig azonos jogcímen, mert egy négyszögletes alakzat létezése szemmel láthatóan nem akadályozza meg maga mellett és ugyanabban a térben egy kerek alakzat vele egyidejű létezését, akárcsak az összes többi geometriailag elképzelhető alakzatét sem.23 Ez túlságosan evidensnek tűnik ahhoz, hogy továbbra is hasznos legyen mellette időzni; egy ilyen példának azonban, tekintetbe véve még a maga egyszerűségét is, megvan az az előnye, hogy analógia révén segít az olyan bizonyára összetettebb eseteket is megérteni, amilyenről most rögtön beszélni fogunk.
Ha az ember egy tárgy vagy egyedi lény helyett azt vizsgálja meg, amit – követve e szónak általunk már megadott értelmét – világnak nevezhetünk, vagyis azt az egész területet, amelyet a megnyilvánulásban megvalósuló együttlehetők egy bizonyos egysége alakít ki, akkor ezeknek az együttlehetőnek kell lenniök az Egyetemes Létezés egyik fokát alkotó össze lehetségeseknek, amelyek a szóban forgó világot jellemző és pontosan meghatározó bizonyos feltételeknek megfelelnek. A többi lehetőség, amiket ezek a feltételek ugyan nem határoznak meg, és amik következésképpen nem képezhetik e világ részét, ennek számára nem kevésbé realizálhatóak, de természetesen mindegyik csak a saját természetének megfelelő módon. Más szóval, minden lehetséges, mint olyan, saját léttel rendelkezik24 és a lehetségesek – melyek természete realizálást tartalmaz abban az értelemben, ahogy azt általában értik, vagyis bármilyen megnyilvánulási módban való létezést25 – ezek a lehetségesek nem veszthetik el ezt a lényegükben rejlő sajátosságot, és nem válhatnak megvalósíthatatlanokká az által a tény által, hogy a többi lehetőség éppen most megvalósult. Ehhez még hozzátehetjük, hogy minden egyes lehetőségnek, ami megnyilvánulási lehetőség, ezáltal szükségszerűen meg kell nyilvánulnia, és megfordítva, hogy minden egyes olyan lehetőség, amelynek nem kell megnyilvánulnia, az a megnemnyilvánulás lehetősége; úgy tűnik, hogy e forma alatt csak egy egyszerű meghatározás rejlik, mégis az előző állítás mégsem tartalmaz semmi, mint ezt a semmiképpen sem vitatható axiomatikus igazságot. Ha mégis megkérdeznők, hogy miért nem kell az összes lehetőségnek megnyilvánulnia, vagyis miért léteznek egy időben a megnyilvánulás és a megnemnyilvánulás lehetőségei, akkor erre elegendő azt felelni, hogy az Egyetemes Lehetőséget a maga totalitásában nem merítheti ki a megnyilvánulás területe, lévén ez az által korlátozva, hogy számszerűen egyébként korlátlan számú feltételhez kötött világok, vagy állapotok összessége; ez magán kívül hagyja mindazt az abszolútat, vagyis pontosan mondva mindazt, ami metafizikailag a legfontosabb. Ami azt a kérdést illeti, hogy az ilyen lehetőségnek miért nem kell ugyanúgy megnyilvánulnia, mint a többi hasonlónak, ez annyi lenne, mint azt kérdezni, hogy a lehetőség miért az, ami, és miért nem valami más; ez tehát pontosan olyan, mintha az ember azt akarná tudni, hogy egy lény miért ő maga és nem valami más, ami bizonyára értelmetlen kérdés lenne. Azt kell jól megérteni, hogy egy ilyen megnyilvánulási lehetőségnek önmagában semmilyen fölénye sincs a megnemnyilvánulás lehetőségével szemben; nem tárgya valamilyen „választásnak” vagy „kivitelezésnek”,26 egyszerűen csak más természetű.
Ha most valaki az együttlehetők tárgyában azt az ellenvetést tenné, mint Leibniz itt következő kifejezése, hogy tudniillik „csak egyetlen világ van”, akkor két dolog közül egy történik: vagy tiszta tautológia ez az állítás, vagy pedig nincs semmilyen értelme. Ha „világ” alatt itt valóban a teljes Világegyetemet értjük, vagy ugyanazt a megnyilvánulás lehetőségeire korlátozva az összes lehetőségek teljes területét, vagyis az Egyetemes Létezést, akkor a kifejezett dolog túlságosan nyilvánvaló, még ha kifejezési módja talán nem is megfelelő; de ha e szó alatt csak az együttlehető bizonyos együttesét értjük, ahogy ez a legáltalánosabban lenni szokott, és ahogy az imént mi magunk is tettük, akkor szintén abszurdum azt mondani, hogy létezése megakadályozza más világok együttlétezését, mert ez, hogy újra visszatérjünk előző példánkhoz, annyi lenne, mint azt állítani, hogy egy kerek alakzat létezése megakadályozza egy négyszögletű vagy háromszögletű, vagy az összes többi alakzatfajta együttlétezését. Mindössze annyit mondhatunk, hogy amiként egy meghatározott tárgy tulajdonságai egy tárgyból kizárják a velük ellentmondásban levő tulajdonságok jelenlétét, egy meghatározott világ meghatározó feltételei ugyanígy kizárják ebből a világból azokat a lehetségeseket, amelyek természete nem tartalmaz ugyanezen feltételeknek eleget tevő megvalósulást; ily módon ezek a lehetségesek a tekintetbe vett világ határain kívül esnek, de emiatt nincsenek kizárva a Lehetőségből, mivel a lehetségesekről hipotetikusan esik szó, nem pedig a legszűkreszabottabb esetekben magáról a Létezésről a szó valódi értelmében, vagyis abban az értelemben, ahogyan az egyetemes megnyilvánulás egész területét magába zárja. A Világegyetemben sokféle létezési mód található és mindegyik lehetséges rendelkezik a saját természetének megfelelővel; pontosan Leibniz elméletére hivatkozva már szót ejtettünk arról (kétségtelenül elég nagy mértékben eltérve ebben gondolataitól), hogy a „létért folytatott harc” a lehetségesek között bizonyosan olyan elmélet, amiben nincs semmi metafizikai és teljesen értelmetlen maga a kísérlet is, hogy ezt a szimpla biológiai (a modern „fejlődéselméletekkel” összefüggő) hipotézist transzponáljuk.
A lehetséges és a valóságos megkülönböztetésének nincs semmilyen metafizikai értéke, ezt több filozófus is hangsúlyozta: a maga módján és a maga természetét követve minden lehetséges valóságos;27 máskülönben volnának olyan lehetségesek, amelyek semmik sem lennének, és azt mondani, hogy egy lehetséges semmi, feltétlenül ellentmondás; ez lehetetlen, és a lehetetlen, amint már mondtuk, pusztán igazi semmi. Tagadni azt, hogy a megnemnyilvánulás lehetőségei fennállnak, annyit tesz, mint az Egyetemes Lehetőséget korlátozni akarni; másrészt azt tagadni, hogy a megnyilvánulás lehetőségei között különböző jellegűek vannak, annyit tesz, mint azt még szűkebbre korlátozni.
Mielőtt továbbmennénk, meg kell jegyeznünk, hogy egy világot meghatározó feltételek együttesének megvizsgálása helyett, amint ezt előzőleg tettük, e feltételek egyikét ugyanebből a szempontból elszigetelten is megvizsgálhatnók: például a testi világ feltételei közül a térbeli lehetőségeket tartalmazó teret.28 Már a meghatározás alapján is világos az, hogy a térben csak a térbeli lehetőségek valósulhatnak meg, de nem kevésbé világos az is, hogy ez nem zárja ki, hogy a tér sajátságos létállapotán kívül a nem-térbeli lehetőségek ugyanúgy megvalósuljanak (itt a „megvalósulást” a „megnyilvánulás” szinonimájaként kell felfogni, magunkat a megnyilvánulás lehetőségeinek megvizsgálására korlátozva). Mégis, ha a tér egyesek állításával megegyezően végtelen lenne, akkor a Világegyetemben semmilyen nem-térbeli lehetőség számára nem volna hely, és hogy az összes közül a legközönségesebb és legismertebb példát vegyük, még maga a gondolat is csak azzal a feltétellel jöhetne létre, ha kiterjedésként fognók fel, ám ennek a felfogásnak a hamisságát még maga a „profán” pszichológia is minden habozás nélkül elismeri; mégis, mivel a tér távol áll attól, hogy végtelen legyen, csak egyike a megnyilvánulás lehetséges módjainak, amely önmagában egyáltalán nem végtelen, sőt még kiterjedésének teljességében a vele együtt járó módozatok meghatározatlanságával sem, amelyek mindegyike maga is meghatározatlan.29 Hasonló megjegyzéseket lehetne fűzni bármely más sajátos létfeltételhez is, ami pedig e feltételek mindegyikével kapcsolatban külön-külön véve igaz, az még igazabb ezek többségének együttesére nézve, amelyek egyesítése vagy kombinációja egy világot meghatároz. Magától értetődik, hogy az ekként egyesített különféle állapotoknak egymással összeférőeknek kell lenniök, összeférhetőségük pedig természetesen maga után vonja azokat a lehetségeseket, amelyeket ezek kölcsönösen magukban foglalnak, azzal a megszorítással, hogy a tekintetbe vett feltételeknek alárendelt lehetségesek az egymástól elszigetelten szemügyre vett állapotok mindegyikébe belefoglalt lehetségeseknek csak egy részét képezhetik, amiből az következik, hogy ezek az állapotok a maguk teljességében, közös részükön felül meg fogják engedni az Egyetemes Létezés ugyanazon fokához tartozó különböző irányú kiterjesztéseket is. Ezek a meghatározatlan kiterjedésű kiterjesztések az általános és kozmikus rendben megfelelnek egy sajátos lény állapotai egyikének, amelyek túlmennek ugyanezen állapot bizonyos meghatározott módosulatán, mint amilyen a testi módosulat a mi emberi egyéniségünkben.30
21. Valóban megjegyzendő, hogy minden egyes filozófiai rendszer lényegében egyetlen egyén műveként jelenik meg, szemben a tradicionális tanításokkal, amelyekhez képest az egyének semmit sem számítanak.
22. Ld. Általános bevezetés a hindu doktrínák tanulmányozásához, 2. rész VIII. fejezet; A kereszt szimbolikája, I. és XV. fejezet.
23. Szélesebb körű példát véve, nyilvánvalóan nem alkalmazhatók ugyanabban a térben különböző euklideszi és nem euklideszi geometriák; ez azonban nem akadályozhatja meg a nekik megfelelő különböző térmódosulatok együttlétezését a térlehetőségek egységében, ahol mindegyikőjüknek a maga módján kell megvalósulnia, amint ezt a lehetséges és a valóságos tényleges azonosságát illetően hamarosan megmagyarázzuk.
24. Természetes, hogy itt a „létezés” szót nem a maga pontos értelmében és etimológiai származtatása szerint használjuk, mert értelme csak pontosan a feltételes és esetleges létre, azaz lényegében csak a megnyilvánulásra alkalmazható; mi ezt a szót, mint ahogy néha maga a „lény” kifejezésére tesszük, ahogy azt kezdettől fogva mondtuk, kizárólag csak analogikusan és szimbolikusan használjuk, mivel a szóban forgó dolgot bizonyos mértékben segít megértetni, noha erre rendkívül kevéssé felel meg (ld. A kereszt szimbolikája, I. és II. fejezet.)
25. Ez tehát a szó saját és szoros értelmében vett „Létezés”.
26. Metafizikailag az ilyen gondolat igazolhatatlan és csak egy illetéktelen területre történt „morális” szempont betöréséből eredhet; a „legjobb elve”, amire Leibniz ez alkalommal hivatkozik, tulajdonképpen szintén metafizikaellenes, amint ezt alkalmilag másutt már megjegyeztük (A kereszt szimbolikája, II. fejezet.)
27. Ezzel azt akarjuk mondani, hogy metafizikailag nem lenne helyénvaló a valóságost a lehetséges rendjétől különböző rendet képezőnek tekinteni, de be kell vallani, hogy a „valóságos” szó önmagában elég homályos, ha ugyan nem kétértelmű, legalábbis a mindennapi nyelvhasználatban, sőt a filozófusokéban is nagyobbrészt; itt mi csak azért használtuk, mert a lehetséges és a valóságos vulgáris megkülönböztetését el kellett hárítanunk; mindazonáltal később megadjuk sokkal pontosabb jelentését.
28. Fontos megjegyezni, hogy egy testnek mint olyannak a meghatározásához a térbeli állapot nem elegendő, minden test szükségszerűen kiterjedt, vagyis a térnek alávetett (innen következik meghatározatlan feloszthatósága, maga után vonva az atomista elmélet abszurditását), de ellentétben Descartes és a „mechanisztikus” fizika más híveinek állításával, a kiterjedés semmiképpen nem fedi a testek teljes természetét vagy lényegét.
29. Ld. A kereszt szimbolikája, XX. fejezet.
30. Ld. ugyanott, XI. fejezet; vö. L’homme et son devenir selon la Védánta, II., valamint XII. és XIII. fejezet.