Az előzőekben van egy pont, ami még ellenvetésre nyújthatna lehetőséget, noha, az igazat megvallva erre ott, legalább implicite, részben már válaszoltunk azzal, amit a „szellemi hierarchiákkal” kapcsolatban az imént kifejtettünk. Ez az ellenvetés a következő: ha elfogadjuk azt, hogy a különböző lények által realizált meghatározatlan számú módosulat létezik, akkor valóban jogosult-e minden egyes lény teljességéről beszélni? Erre legelőször is azt válaszolhatjuk, megjegyezve, hogy ilyen ellenvetés nyilvánvalóan csak a megnyilvánult állapotokra alkalmazható, mivel a megnemnyilvánultban a reális megkülönböztetés semmilyen formájáról nem lehet szó, úgy hogy a megnemnyilvánulás egy lényre vonatkozó ezen állapotainak szempontjából az ugyanúgy vonatkozik valamennyire, amennyiben ők ezeket az állapotokat ténylegesen megvalósították. Vagy ha ugyanebből a nézőpontból szemléljük a megnyilvánulás egészét, akkor ez a szó valódi értelmében saját esetlegessége okából pusztán csak egyszerű véletlen, következésképpen pedig ilyen vagy olyan módosulatainak jelentősége önmagában is megkülönböztetetten szemlélve tehát szigorúan semmi. Ezenfelül kimondhatjuk azt, hogy amint a megnemnyilvánulás a megnyilvánulás valamelyik módjában lévő dolgok alapvető és lényeges valóságából elvileg mindazt tartalmazza, ami nélkül a megnyilvánult pusztán illuzórikus léttel rendelkezne, ugyanúgy az a lény, aki a megnemnyilvánulás állapotát ténylegesen elérte, ezáltal az összes többit is birtokolja, és azokat valóban „ráadásul” birtokolja, ugyanúgy, ahogy azt az előző fejezetben elmondtuk, birtokolja az összes állapotot vagy közbenső fokozatot, anélkül, hogy ezeket előzetesen vagy ténylegesen elérte volna.
Tisztán metafizikai szempontból teljesen kielégítő ez a csak a teljes realizálást elért lényt szemügyre vevő válasz, és valójában ez az egyetlen igazán kielégítő, mert ha nem az ilyenfajta lényt vesszük szemügyre, akkor többé nem lehet szó olyan fajta teljességről, amelyre ez az ellenvetés ne illene. Itt jól megjegyzendő, amikor a sokféleség létezésével kapcsolatban felvethető ellenvetésekről esik szó, hogy a megnyilvánult, mint olyan, vagyis az ezt meghatározó megkülönböztetés szempontjából szemlélve, a megnemnyilvánulthoz viszonyítva semmi, mert kettejüknek nincs és nem is lehet semmilyen közös mértéke; az az állandó és feltétel nélküli állapot az abszolút valóság (az összes többi pedig csak illuzórikus egy olyan valóság értelmében, amely csak leszármazott és „résztvevő”), még a megnyilvánulást alkotó lehetőségek számára is, amelynek ezek a megnemnyilvánulás rendjében lényegileg és alapvetően alárendeltek.
Jóllehet ez kielégítő, a kérdésnek most mégis megvizsgáljuk még azt az aspektusát, amelyben a lényt úgy tekintjük, mint aki még nem a feltétel nélküli „Abszolút Én” teljességét realizálta, hanem csak egy bizonyos állapot teljességét. Ebben az esetben az előző ellenvetésnek új formát kell öltenie: hogyan szemlélhető ez az egyetlen lényre szabott teljesség, holott a szóban forgó állapot az ő számára meghatározatlan számú más lénnyel együtt közös területet képez, amennyiben ezek egyformán alávetettjei ezt az állapotot vagy ezt a létezési módot jellemző és meghatározó feltételeknek? Ez már nem ugyanaz az ellenvetés, hanem pusztán csak analóg, a két eset közti összes arányt fenntartva, és a feleletnek is analogikusnak kell lennie: a teljességnek a szóban forgó állapotban való realizálása egyetlen lehetséges módjaként, a központi nézőpontra valóban sikeresen elhelyezkedő lény számára lényegtelen az összes többi, többé-kevésbé részleges nézőpont, amennyiben ezeket különállóknak tekintjük, mivel ő ezeket mind abban a központi nézőpontban egyesíti; ettől tehát számára ezek csak ennek egységében léteznek és nem ezen az egységen kívül, mivel a sokféleség létezése az egységen kívül teljesen illuzórikus. Egy állapot teljességét realizáló lény ennek az állapotnak a középpontját maga teremti meg, és mint olyanról kijelenthetjük, hogy ezt az állapotot teljesen saját kisugárzásával tölti ki:126 mindahhoz asszimilálódik, amit tartalmaz, úgyhogy belőle mintegy önmaga másodlagos módosulatait alkotja meg,127 a fentebb mondottak értelmében körülbelül az álomállapotban megvalósuló módosulatokkal összehasonlíthatóan. Ennek következtében ezt a lényt a maga kiterjedésében a létezés nem érinti, mint ahogy ezeket a módosulatokat, vagy legalább közülük néhány olyat érint, melyeket különben rajta kívül érinthetnek más lényeknek ugyanebben az állapotban való szimultán létezése folytán (ennek a „kívül” kifejezésnek egyébként több értelme a maga szempontjából nem lévén, hanem csak más, a nem egyesült sokféleségekben lévő lények szempontjából); másrészt pedig maguknak ezeknek a módosulatoknak a létezése önmagában egységét semmiben nem érinti, még akkor sem, amennyiben csak relatív egységről van szó, ami egy egyedi állapot központjában realizálódik. Ezt az egész állapotot kizárólag központjának kisugárzása alkotja128 és valamennyi ebben a központban ténylegesen helyet foglaló lény éppen ezért ezen állapot integralitásának egyformán urává válik; így a megnemnyilvánult alapvető indifferenciáltsága a megnyilvánultban visszatükröződik, egyébként pedig természetes az, hogy ez a visszatükröződés, mivel a megnyilvánultban van, mindig megőrzi az összes feltételes létezéssel együtt járó relativitást.
Ennek megállapítása után már nehézség nélkül érthető, hogy különféle jogcímen hasonló megfontolás alkalmazható egy még viszonylagosabb egysége foglalt módosulatokra is, mint amilyen egy bizonyos állapotot csak részlegesen és nem teljesen realizált lényé. Az ilyen lény, mint például az emberi egyén, ha (a maga létezési fokának megfelelő „terjedelem” értelmében) még nem érte el a maga teljes kibontakozását, akkor tényleges kiterjedésének korlátai között valóban feleszmél; akkor pedig az így maga mellé vett és állandó és meghatározatlan növekedésre nyilvánvalóan alkalmas járulékos módosulatok az egyéniség azon nagyon fontos kiterjesztéseinek egy részét alkotják, amelyekre különböző alkalmakkor már utaltunk.
126. Ld. L’Homme et son devenir selon le Védánta, XVI. fejezet.
127. Az ilyen asszimiláció jelölésére az Upanisadok gyakran alkalmazzák a „táplálék” (anna) szimbólumát.
128. Ezt bővebben kifejtettük előző tanulmányunkban, A kereszt szimbolikájában.