Az imént említettük, hogy a lény többé-kevésbé teljesen mindahhoz asszimilálódik, amire feleszmél; valóban bármilyen területen történjék, csak az az igazi megismerés, amelyik a dolgok belső természetébe többé-kevésbé mélyen való behatolást lehetővé teszi, a megismerés fokozatai pedig pontosan csak abban állhatnak, hogy ez a behatolás többé vagy kevésbé teljes asszimiláláshoz vezet. Más szóval, valódi megismerés csak abban az esetben lehetséges, ha az alany azonosul a tárggyal, vagy ha előnyben részesítjük az összefüggés ellenkező irányból való szemügyre vételét: ha a tárgyat az alany asszimilálja,129 éspedig pontosan olyan mértékben, amilyenben ténylegesen olyan azonosulást, vagy olyan asszimilálást foglal magában, amelynek realizálási fokozatai ennek következtében ugyanennek megismerési fokozatait képezik.130 Így minden, egyébként többé-kevésbé meddő filozófiai vita ellenére, amire ez a kérdés alkalmat adhatott,131 fenn kell tartanunk, hogy minden valódi és tényleges megismerés közvetlen, és hogy a közvetett megismerésnek pusztán szimbolikus és reprezentatív értéke van.132 Ami magát a közvetlen megismerés lehetőségét illeti, azt a sokféle állapot teljes elmélete eléggé érthetővé teszi; egyébként ezt kétségbe vonni annyit tesz, mint tökéletes tudatlanságot tanúsítani a legelemibb metafizikai princípiumokkal kapcsolatban, mivel közvetlen megismerés nélkül a metafizika maga is teljesen lehetetlen volna.133
Az azonosulásról és az asszimilálásról már beszéltünk, és ezt a két kifejezést itt majdnem válogatás nélkül alkalmazhatjuk, noha nem pontosan ugyanarra a szempontra vonatkoznak; ugyanilyen módon szemlélhetjük a megismerést, amint az alanyról a tárgyra megy át, amelyre feleszmélt (vagy általánosabban, és hogy ne korlátozzuk magunkat bizonyos állapotok körülményeire: amelyből magának egy másodlagos módosulását képezi), egyidejűleg pedig a tárgyról az alanyra, amely asszimilálja, és ebből az alkalomból felidézzük az arisztotelészi ismeretelméletet, az érzéki tartományban, mint „az érző és az érzett között tettét”, ami a kapcsolat ilyen kölcsönösségét ténylegesen felöleli.134 Így, ami az érzéki vagy testi tartományt illeti, az egyedi lény számára az érzékszervek a megismerés „bejáratai”;135 más szempontból azonban ezek éppen annyira „kijáratok” is, amennyiben minden megismerés magában foglal egy azonosulási aktust, amely a megismerő alanyból ered, hogy az egyedi tárgy felé induljon, mint önmaga külső kiterjedésének egyfajta kisugárzása. Egyébként fontos megjegyezni, hogy egy ilyen kiterjedés csak a maga legszűkebben vett fogalmában szemlélt egyénhez való viszonyában külső, mivel ez a kiterjedt egyéniség integráns részét képezi; a lénynek önmagából nem kell kilépnie, aminek semmi értelme sem volna, mert egy lény semmilyen körülmények között nem válhat mássá, mint aki. Ez egyszersmind közvetlenül válaszol a nyugati filozófusoknak a közvetlen megismerés lehetőségével szemben támasztott fő ellenvetésére; ebből világosan látható, hogy ennek az ellenvetésnek a forrása egyszerűen a metafizika megértésére vlaó képtelenség volt, aminek következtében ezek a filozófusok nem ismerték fel a lény, sőt az egyén meghatározatlan kiterjedésében rejlő lehetőségeket.
Mindez a fortiori igaz, ha az egyéniség korlátait elhagyva azt magasabb állapotokra alkalmazzuk: ezeknek az állapotoknak az igazi megismerése magában foglalja tényleges birtoklásukat, megfordítva pedig, a lény csak ennek a megismerésnek a révén veszi ezeket birtokába, mert ez a két aktus egymástól elválaszthatatlan, sőt még azt is mondhatjuk, hogy a kettő egy. Ez természetesen csak arra a közvetlen megismerésre vonatkozik, amivel, ha az állapotok összességére kiterjed, együtt jár ezek realizálása, ami pedig következésképpen a „tökéletes végleges megszabadulás elérésének egyetlen módja”.136 Ami a tisztán elmélet jellegű megismerést illeti, ez semmiképpen sem lehet egyenértékű egy ilyen realizálással, ez nyilvánvaló, és mivel tárgyát nem közvetlenül ragadja meg, értéke pusztán szimbolikus lehet, amint ezt már megállapítottuk; ez azonban mégis nélkülözhetetlen előkészület annak a tényleges megismerésnek a megszerzéséhez, amelynek révén, és egyedül ennek révén történik meg a teljes lény realizálása.
Valahányszor alkalmunk nyílik rá, különösen hangsúlyoznunk kell a lénynek ezt a megismerés révén való realizálását, mert ezt egyáltalán nem ismerik a modern nyugati elméletek, melyek az elméleti megismerésen, vagy pontosabban annak egy kis részén nem mennek túl, és amelyek a „megismerést” a „lénnyel” mesterségesen szembeállítják, mintha ez a kettő nem annak az egyetlen és azonos valóságnak a két egymástól elválaszthatatlan oldalát képezné;137 nincs is annak igazi metafizikája, aki nem érti meg, hogy a lényt megismerés révén realizálják, és hogy csakis ezen a módon realizálhatják. A tiszta metafizikai tanítás a legkisebb mértékben sem foglalkozhat a modern filozófia által oly fáradságosan kidolgozott „ismeretelméletek” egyikével sem; sőt a megismerésnek magának az „ismeretelmélettel” való behelyettesítésére tett kísérletekben az ember valóban vak, noha valószínűleg tudattalan tehetetlenséget láthat ennek a tényleges realizálás valamennyi lehetősége felől olyan tökéletesen tudatlan filozófiának a részéről. Egyébként, mivel az igazi megismerés, mint mondtuk, közvetlen, lehet többé-kevésbé teljes, többé vagy kevésbé mély, többé vagy kevésbé megfelelő, azonban sohasem lehet lényegileg „relatív”, ahogyan ugyanez a filozófia szeretné, vagy legfeljebb annyira, amennyire tárgyai viszonylagosak. Máshogy kifejezve, a relatív megismerés metafizikailag szólva a relatív vagy az esetleges megismerése, vagyis az, amit a megnyilvánultra alkalmaznak; azonban ennek a megismerésnek az értéke saját területén belül akkora, amekkorát ennek a területnek a természete megenged,138 így pedig ez nem azonos azzal, amit „a megismerés relativitásáról” beszélők értenek. Egy többé-kevésbé teljes és mély megismerés lényegi természetüket nem változtató fokozatainak megfontolását illetően, köztük a megismerés értékét tekintve jogosan csak egyetlen megkülönböztetést tehetnénk, ez pedig az, amit már a közvetlen és a közvetett megismerés, vagyis a tényleges és a szimbolikus megismerés között megállapítottunk.
129. Itt az „alany” és a „tárgy” kifejezéseket természetesen a legelterjedtebb értelmükben használjuk, hogy kölcsönösen megjelöljük „azt, aki megismer” és „azt, akit megismernek” (ld. L’Homme et son devenir selon le Védánta, XV. fejezet).
130. Már többször jeleztük, hogy Arisztotelész a megismerés által való azonosulást elvként állította fel, azonban ez a kijelentés nála és skolasztikus követőinél tisztán elméletinek maradt meg, úgy tűnik, anélkül, hogy belőle metafizikai realizálást illetően valaha is bárminő következtetést levontak volna (ld. az Általános bevezetés a hindu doktrínák tanulmányozásához, 2. rész X. fejezet, és a L’Homme et son devenir selon le Védánta, XXIV. fejezet).
131. Itt a modern „ismeretelméletekre” utalunk, melyek hiábavalóságát másutt már kifejtettük (Általános bevezetés a hindu doktrínák tanulmányozásához, 2. rész X. fejezet); erre kicsit később még visszatérünk.
132. Ez az intuitív és a megkülönböztető megismerés közti különbség, amiről már éppen elég gyakran beszéltünk ahhoz, hogy ne kelljen még egyszer vele az időt eltöltenünk.
133. Ld. uo., 2. rész V. fejezet.
134. Éppen ezért azt is megjegyezhetjük, hogy a két lény közös tette az, ami révén természetük, a „tett” szó arisztotelészi értelmében egybeesik, tehát legalább részlegesen azonosulnak.
135. Ld. L’Homme et son devenir selon le Védánta, XII. fejezet; a Vaisvánara „száj”-szimbolizmusa a megismerési és a táplálkozási asszimiláció analógiájára vonatkozik.
136. Sankaracsarja: Átma-Bodha (ld. uo., XXII. fejezet).
137. Ld. még Általános bevezetés a hindu doktrínák tanulmányozásához, 2. rész X. fejezet.
138. Ugyanez vonatkozik az egyszerű érzéki megismerésre is, ami alsóbb szinten és saját korlátain belül szintén megismerés, tehát szükségszerűen igaz.