Fentebb már említettük, hogy a megnyilvánulás összes lehetőségének önmaga által kell megnyilvánulnia, vagyis megnyilvánulási lehetőségként oly módon, hogy a megnyilvánulást lényegében szükségszerűen magában foglalja bizonyos lehetőségek természete. Tehát az önmagában tisztán véletlen megnyilvánulás alapjában véve nem kevésbé szükségszerű, sőt, noha önmagában mulandó, mindazonáltal az Egyetemes Lehetőségben abszolút állandó gyökere van; egyébként realitását az adja meg. Ha másként lenne, a megnyilvánulásnak csupán illuzórikus léte lenne, sőt csak szigorúan nemlétezőnek tekinthetnők, mivel pedig nincs princípiuma, csak olyan „privát” jelleggel rendelkezhetne, mint amilyennel egy tagadás vagy egy korlátozás önmagában szemlélt létezése; ezen a módon szemlélve a megnyilvánulás pedig csak az összes lehetséges korlátozó feltételek együttese lenne. Csakhogy mihelyt ezek a feltételek lehetségesek, metafizikailag már reálisak, és ez a realitás, ami csak negatív volt, amikor ezeket a feltételeket egyszerű korlátozásként fogtuk fel, most bizonyos mértékig pozitívvá válik, mivel lehetőségéként szemléljük ezeket. Ez van tehát, mert a megnyilvánulást magában foglalja a saját realitással rendelkező lehetőségek rendje, anélkül, hogy ez a realitás ettől az egyetemes rendtől bármi módon független lehetne, mert ott és kizárólag ott rendelkezik a maga „elégséges okával”: az lényegében nem más, mint azt állítani, hogy az Egyetemes Lehetőség magában foglalja.
Semmi nehézség nincs annak megértésében, hogy a megnyilvánulásnak különböző nézőpontok alapján egyszerre kell szükségszerűnek és véletlennek lennie, feltéve, hogy ügyelünk arra az alapvető szempontra, hogy a princípiumot semmilyen determináció nem érintheti, mert az attól lényegileg független, mint ahogy az ok is független a hatásaitól, úgyhogy a princípiuma révén szükségszerű megnyilvánulás semmiképpen nem kényszerítheti princípiumát. Ez tehát az itt szemügyre vett kapcsolatnak az a „megfordíthatatlansága”, vagy „viszonosság hiánya”, ami az e kérdésben rendszerint felmerülő összes nehézséget megoldja; 151 ezek a nehézségek csak azért jelentkeznek, mert a „viszonosság hiányát” szem elől tévesztjük; ha pedig szem elől tévesztjük (föltételezve, hogy bizonyos fokig már sejtettük), akkor természetesen az a tény, hogy magunkat ténylegesen a megnyilvánulásban találjuk, arra kényszerít, hogy olyan jelentőséget tulajdonítsunk ennek, amivel egyetemes nézőpontból szemlélve semmiképpen sem rendelkezhetne. Térbeli szimbólumot is használhatunk abból a célból, hogy gondolatunkat ebben a tekintetben jobban megértessük, és kijelenthetjük, hogy a megnyilvánulás a maga teljességében a Végtelenhez képest valójában ugyanúgy semmi (annak fenntartásával, hogy az ilyen összehasonlítások mindig tökéletlenek), mint ahogy a térben elhelyezkedő egyetlen pont ehhez a térhez viszonyítva semmivel egyenlő;152 ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy ez a pont abszolút semmi (annál is inkább nem az, mert a tér létezése révén szükségszerűen létezik, hanem hogy a térhez való viszonylatában semmi, a térnek szigorúan egy semmije, a megnyilvánulás pedig a teljes egyetemeshez képest nem több, mint ez a pont a maga kiterjedésének teljes meghatározatlanságában szemlélt térhez viszonyítva, méghozzá azzal a különbséggel, hogy mialatt a teret saját természete korlátozza, addig az Egyetemes Minden a Végtelen.
Itt kell még egy másik, azonban inkább a kifejezésben, mint magában a fogalomban rejlő nehézségre rámutatni: ami a megnyilvánulásban mulandó módon létezik, azt a megnemnyilvánultba kell állandó módon áthelyezni; így maga a megnyilvánulás is elnyeri az alapvető valóságát képező állandóságot, azonban ez többé nem a megnyilvánulás mint olyan, hanem a meg nem nyilvánuló megnyilvánulás lehetőségeinek együttese, miközben ezek természetükben mégis magukban foglalják a megnyilvánulást, ami nélkül mások volnának, mint amik. A megnyilvánultból a megnemnyilvánultba való áthelyezésnek vagy átmenetnek ez a nehézsége és ebből eredő látszólagos bizonytalansága az, amivel egyaránt találkozunk, amikor kifejezhetőségük mértékében ki akarjuk fejezni az idő, vagy általánosabban az időtartam valamennyi módjának (vagyis az összes egymást követő létfeltételnek) és az örökkévalóságnak a kapcsolatát; alapjában véve ez két egymástól eléggé különböző szemszögből vizsgált azonos kérdés, amelyek közül a második csak sajátosabb az elsőnél, mivel a megnyilvánulással együtt járó feltételeknek csupán egyikére vonatkozik. Megismételjük, hogy mindez tökéletesen érthető, azonban itt, mint mindenben, ami a metafizika területéhez tartozik, tudnunk kell, hogyan vegyük számításba a kifejezhetetlent; ezért arról, ami egy nem pusztán elméleti, hanem magára a kifejezhetetlenre is kiterjedő tényleges gondolat realizálásának eszközeit illeti, ebben a tanulmányban természetesen nem beszélhetünk, mivel a magunk elé tűzött keretek közé az ilyenfajta szempontok most nem férnek bele.
Visszatérve a véletlenhez, általános formában a következő meghatározást adhatjuk: véletlen mindaz, ami önmaga elégséges okát nem önmagában viseli; ebből jól látható, hogy minden véletlen nem kevésbé szükségszerű abban az értelemben, hogy elégséges oka révén szükségszerű, mert ahhoz, hogy létezzék, rendelkeznie kell abból eggyel, ami azonban nincs benne, legalábbis amennyiben olyan sajátos feltétel alatt szemléljük, ahol sajátosan ezzel a véletlen jelleggel rendelkezik, amivel nem rendelkezne többé, ha princípiumában szemlélnők, mivel így önmaga elégséges okával azonosulna. Ez a helyzet tehát a megnyilvánulással, mint véletlennel, mert lényege, vagy elégséges oka a megnemnyilvánultban található, amennyiben ez magában foglalja azt, amit „megnyilvánulásra képesnek”, vagyis a megnyilvánulás lehetőségeinek mint tiszta lehetőségeknek nevezhetünk (és magától értetődik, nem úgy, hogy magában foglalja a „megnemnyilvánulhatót”, vagyis a megnemnyilvánulás lehetőségeit). Princípium és elégséges ok tehát alapjában véve ugyanaz, azonban különösen fontos, hogy a princípiumot az elégséges ok ezen aspektusából vizsgáljuk meg, ha a véletlen fogalmát a maga metafizikai értelmében meg akarjuk érteni; minden zavar elkerülése céljából még pontosabban meg kell jegyezni, hogy az elégséges ok kizárólag a dolog utolsó létoka (utolsó, ha e dolog megfontolásából indulunk ki, hogy visszamenjünk a princípium felé, valójában azonban első mind a logikai, mind az ontológiai összefüggés rendjében a princípiumból a következmények felé haladva), nem pedig egyszerűen közvetlen létoka, mert mindannak, ami valamilyen feltétel alatt áll, még ha az a véletlen is, önmagában kell hordania önmaga közvetlen létokát, természetesen abban az értelemben, ahogy előzőleg említettük, hogy bizonyos megnyilvánult létállapotoknak a tudat a létoka.
Ennek egyik nagyon fontos következményeként kijelenthetjük, hogy sorsát minden lény önmagában hordja, akár relatív módon (egyéni sors), ha csak egy bizonyos feltételhez kötött állapoton belül szemlélt lényről van szó, akár pedig abszolút módon, ha a lényről a maga teljességében van szó, mert a „sors” szó a dolgok igazi létokát jelöli meg.153 A kizárólag feltételhez kötött vagy viszonylagos lény nem viselhet magában mást, mint szintén relatív, kizárólag léte sajátos feltételeinek megfelelő sorsot; ha egy ilyenfajta lényt figyelembe véve utolsó vagy abszolút sorsáról akarnánk beszélni, akkor ez többé nem lenne benne, mert valójában ennek a véletlen lénynek, mint olyannak nem sorsa, mivel ez a teljes lényre vonatkozik. Ez a megjegyzés kellőképpen megmutatja minden, a „determinizmusra” vonatkozó vita hiábavalóságát:154 ez egyike a modern nyugati filozófiák azon számos kérdésének, melyek csak a rossz kérdésfeltevés miatt léteznek; egyébként számos különböző elmélete van mind a determinizmusnak, mind pedig a szabadságnak, melyek többségének semmi köze nincs a metafizikához; ugyancsak fontos a szabadság valódi metafizikai fogalmát pontosabban körülírni, ezt a tanulmányunkat pedig éppen ezzel fogjuk befejezni.
151. Ez szintén a „viszonosság hiánya”, ami mind a „panteizmust”, mind az „immanentizmust” kizárja, amint erre egyébként máshol már rámutattunk (L’Homme et son devenir selon le Védánta, XXIV. fejezet).
152. Itt természetesen a térben elhelyezett pontról van szó és nem arról a principálisról, amelynek maga a tér is csak kiterjedése vagy kifejlődése. – A pont és a tér a viszonylatáról ld. A kereszt szimbolikája, XVI. fejezet.
153. Cseng-ce tradicionális kommentárja a Ji-kinghez (ld. A kereszt szimbolikája, XXII.
154. Ugyanezt mondhatnók a célszerűséggel kapcsolatos viták jó részéről is; így például a „belső célszerűség” és a „külső célszerűség” megkülönböztetése nem tűnhet teljesen érvényesnek, csak amennyire elismerjük azt az antimetafizikai feltételezést, hogy egy egyéni lény teljes lény és „zárt rendszert” képez, mivel máskülönben az, ami az egyén számára „külső”, nem kevésbé „belső” lehet a valódi lény számára, ha a megkülönböztetés, amit ez a szó feltételez, még alkalmazható erre (ld. A kereszt szimbolikája, XXIX. fejezet; és könnyű megérteni, hogy a célszerűség és a sors alapjában véve azonos).